dél-erdélyi magyarok

a Maros, a Nagyküküllő vonalától délre, a Székelyföldtől nyugatra lakó magyarok. Nagyobb csoportjuk lakik Hunyad megyében (→ Hunyad megyei magyarok, → dévai csángók) és a → Barcaságban (→ hétfalusi csángók). Szórványfalvaik az egykori szász székek közé beékelődő erdélyi Fehér megye (1775–1876 között Felső-Fehér megye) területén találhatók. A Székelyföld nyugati határa közelében: Ürmös, Alsórákos, Datk, távolabb Nagymoha, Kóbor, Dombos, Olthévíz, Halmágy. (E község lakói szászmagyaroknak mondják magukat.) Segesvár és Almakerék vidékén: Héjjasfalva, Fehéregyháza, Sárpatak, Keresd. A Viza és a Hideg-patak völgyében: Bolya, Mihályfalva, Vízakna, Alamor, Örményszékes, Kiskapus. A Hortobágy-patak völgyében és az Olt mellett a Vöröstoronyi-szoros közelében: Bürkös, Hortobágyfalva, Kercisora, Oláhújfalu, Salkó, Oltszakadát. A dél-erdélyi magyarok Árpád-kori eredetűek, letelepülésük valószínűleg összefügg a → székelyek korai történetével (11–13. sz.), a középkorban nagyobb területen éltek. A 16–17. sz.-i háborúk megritkították soraikat, ezt követően a szórványokban nagyarányú volt az asszimiláció. Az utolsó évszázadban a dél-erdélyi magyarok elsősorban a városokban és a kialakuló iparvidékeken (→ Bányaság) szaporodtak, ahová Erdély különböző vidékeiről költöztek be. Ma a D-erdélyi régi szász városokban is jelentősebb számú magyarság él (Nagyszeben, Brassó, Segesvár, Medgyes). – Irod. Gidófalvy Károly: A dombosi ref. egyház története (Bp., 1910); Iczkovits Emma: Az erdélyi Fehér megye a középkorban (Bp., 1939); Vámszer Géza: Szakadát (Cluj-Kolozsvár, 1940).

Utcarészlet D-Erdélyben (Halmágy)