székely bútor

TARTALOM

Székelyföld

székelyek

magyar néprajzi csoport Erdély DK-i részében. Az elmúlt kétszáz évben majdnem minden néppel származási kapcsolatba hozták őket, amely Erdélyben élt a honfoglalás előtt (hunok, gepidák, avarok, bolgárszlávok), vagy amellyel a magyarság a népvándorlás korában érintkezett (kazár, kaukázusi kabard, besenyő, kun, jász), sőt román részről elmagyarosodott románoknak is tartották a székelyeket. Különösen sokáig élt és a nemzeti romantika korában megerősödött az Árpád-ház eredethagyományának örököseként a hun származás elmélete. Azonban eddig sem a hun, sem a tudományos módszerekkel bizonyító besenyő, avar, kazár, bolgár eredetet feltevő elméletek nem nyertek igazolást a történetkutatásban. Krónikáink először a 1116. évi Olsava melletti és az 1146. évi Lajta menti csatában említik a székelyeket, mint akik a besenyőkkel együtt a magyar sereg elővédjei voltak. Ez a körülmény arra vall, hogy a székelyek alapnépessége később csatlakozhatott a magyarsághoz annak védelmét kérve és a török népek korabeli szokása szerint hadbavonuláskor segédcsapatokat (elővéd-utóvéd) alkottak. Az okleveles emlékek és a földrajzi nevek bizonysága szerint és Árpád-korban az ország különböző vidékein, elsősorban a gyepüvonalak közelében éltek székelyek: Baranya, Szerém, Temes, Szabolcs, Abaúj, Gömör, Bars, Moson, Fejér, Tolna megyékben, valamint nagyobb számmal a morva határszélen, Pozsony megye hegyentúli részén, Sasvár közelében, ill. Biharban a Körösök vidékén. Az Erdélybe költözöttek kivételével a többiek a 14. sz. végére elvesztették területi-népi különállásukat. A székelyek Erdélybe történt betelepítése – melyet megelőzhetett szétszórt csoportjaik tömörítése – valószínűleg összefüggött a 11. sz.-ban megszaporodott besenyő támadásokkal és a magyar gyepüvonalnak a Kárpátok vízválasztójáig történő kiterjesztésével. A bihari székelyek a 10. sz.-ban az Erdélybe vezető utat őrizték. Belőlük települt a 12. sz. első felében az → Udvarhelyszék és → Marosszék székelysége, akiket ekkortájt „telegdinek” neveztek, feltehetően a Bihar megyei Telegd községről. Székelyek laktak ebben az időben D-Erdélyben a két Küküllő közén és völgyében, Medgyes és Nagy-Selyk környékén és a Maros mentén, nagyobb csoportokban a későbbi Szászorbó, Szászsebes és Szászkézd helység közelében. Innen költöztek a 13. sz. első felében a majdani Háromszék (Sepsi-, Kézdi-, Orbai-szék) területére. Ezidőtájt népesült be Udvarhelyből Csík is. A Ny-Erdélyben fekvő távoli → Aranyosszéket, a tordai várbirtok részét 1260 körül kézdi származású székelyek szállták meg. A Székelyföld nagy részét a székelyek letelepedésekor sűrű erdőségek borították. → Háromszékben jelentősebb, Marosszékben, Csíkban és → Erdővidéken csekély számú bolgár-szláv lakosság élt, Udvarhely területe majdnem teljesen lakatlan volt. Feltehető, hogy korábban letelepült magyarok is lakhattak szétszórtan a későbbi Székelyföld területén, pl. Marosszék a már kialakult Torda megye területébe ékelődött be. A Székelyföldet megülő székelyek már mind magyarul beszéltek. Nem tagadható, hogy eredetileg lehettek közöttük nem magyarul beszélő törökös népelemek, azonban csatlakozásuk után a magyar elemmel szemben kisebbségbe szorultak. A székelyek a róluk szóló korai források szerint nemzetségi szervezetben éltek. Törökös nomád mintára törzsenként 6–6 nemre, a nemek 4–4 ágra oszlottak. Azonban már törzsi szervezetük létrejötte idején is magyarok lehettek, mert a nemek és ágak fennmaradt nevei között nincsen török eredetre valló. Sem az általuk adott székelyföldi földrajzi nevek, sem népi kultúrájuk (kivéve a 17. sz.-ig megőrzött türk típusú „székelynek” nevezett rovásírást), amely azonban már a magyar fonetikához igazítva maradt ránk, sem nyelvjárásuk nem mutatja, hogy népességük ne lett volna magyar. Elképzelhető, hogy törzsi szervezetük felsőbb parancsra alakult ki, nem maguk szervezték meg. A nyelvföldrajz tanulsága szerint a különben sok jelenségben nem egységes nyelvjárásuk több jellegzetességében azonosságot mutat a magyar nyelvterület távoli pontjainak népnyelvével (Csallóköz, D-Dunántúl, D-Alföld, Felső-Tiszavidék, Abaúj). Mindez azonban csupán erősíti, de még nem teljesen bizonyítja a székelyek túlnyomórészt magyar eredetét. A történetírás, a régészet, a nyelvészet és a néprajz további alapos kutatásaira van szükség az eredetkérdés megoldásához. – A mai lakóterületüket megszálló székelyek elsősorban életmódjukban különböztek a magyarság más csoportjaitól. Nagy tömegükben szilaj vagy félszilaj állattartással foglalkoztak. A keleti és délkeleti határok védőiként nem kerültek földesúri fennhatóság alá. Az egyházi tizedet állatban fizették és az egész középkorban „ökörsütés”-sel rótták le időszakos adójukat a királynak, azaz a király koronázása, házasságkötése és első fia születése alkalmából meghatározott rend szerint ökröket adtak az uralkodónak és azokra a székek bélyegét sütötték rá. A végső letelepedés után teljes erővel megindult a székelyek között a földművelés fejlődése. A korábban áganként közösen használt földet és erdőt a faluk fölosztották egymás között és falusi földközösségekben kezdték használni. A letelepedést követően az eredetileg egyformán szabad jogi állapotot – a tisztségeket gyakran változó, választott tisztségviselők viselték –, vagyoni tagozódás okozta differenciálódás kezdte fölváltani. Korán kialakultak jelentős állat-magántulajdonok. Az erdőirtással nyert szabad földek és a gyakori hadjáratok eredményezte hadizsákmány elősegítette a székely társadalom rétegződését. Kialakultak a székely nemesek (primorok), a lovon hadba vonuló lófők és a gyalogosan harcoló közszékelyek rétegei. A 14–15. sz.-ban eltűnt nemzetségi szervezet helyét területi egység, a hét székely szék egyeteme (Universitas Siculorum septem sedium Siculicalium) foglalta el, melynek élén a székely ispán állt. 1300 körül már mezőváros a mai Marosvásárhely elődje és a 15. sz. első harmadában minden székben van egy-egy szabadalmas város. A népesség szaporodásával a székek is osztódtak. 1390-ben Kászon elszakadt Csíktól, de csak Mátyás királytól nyert szabadalomlevéllel gyakorolhatta önálló jogait. Sepsiszéktől Stibor vajdától kapott különbíráskodási engedéllyel 1395–99-ben vált el Miklósvárszék. → Gyergyónak Csíktól való különállásáról 1466-ból származik az első említés. A 16. sz.-ban válnak el Udvarhelyszéktől Bardóc- és Keresztúr-fiúszékek. Közben a székelyek 1437-ben a kápolnai unióban a magyar nemességgel és a szászokkal mint Erdély egyik rendi nemzete (natio) szövetségre léptek és ezzel századokra beépültek a feudális Erdély rendi szervezetébe. A székelyek vagyoni tagolódása a 15. sz. folyamán egyre inkább mélyült és 1465-ben a közrendűek első felkeléséhez vezetett. A 15–16. sz. folyamán a nincstelen székelyek közül mind többen álltak önként jobbágynak. 1562-ben az új adók és a régi szabad állapotot sértő jogtalanságok ellen felkelés tört ki, melyet János Zsigmond kegyetlenül levert és büntetésből a közszékelyeket megfosztotta a kollektív szabadságtól. Együttesen fejedelmi jobbágyokká tette őket, a magánbirtokokon lakók pedig földesúri jobbágyokká lettek. A 17. sz.-ban az erdélyi fejedelmek, hogy megnyerjék a székelyek jelentős hadierejét, többször visszaállították és megerősítették az ún. „székely szabadságot”, de a székelység nagyobb része megmaradt jobbágysorban egészen a 1848-as jobbágyfelszabadításig. A 17. sz. folyamán a korábban elszakadt fiúszékek ismét egyesültek az anyaszékekkel és kialakult Háromszék is a Sepsi-, Orbai-, Kézdiszékekből. A 17–18. sz.-ban rajzottak ki a Székelyföldről legelőt keresni a gyimesi szorosba (→ gyimesi csángók), Borszék és Bélbor zárt hegyi medencéibe. Erdély Habsburg-kézre kerülése után a székelyek helyzete az egyre növekvő állami adók és a földesúri elnyomás következtében tovább romlott. A korábban szórványos Moldvába vándorlás egyre sűrűbbé vált (→ moldvai magyarok). A kivándorlásnak lökést adott a Mária Terézia által elrendelt, elsősorban Csíkot, Háromszéket és Erdővidéket érintő székely határőrség szervezése (1762–64). A szervezés ellen összegyűlt tiltakozók szétverése, a „madéfalvi veszedelem” után (1764. I. 7.) tömegesen szöktek át a székelyek a Kárpátok átjáróin (→ bukovinai székelyek). 1848-ban a székelyek végleg elvesztették rendi különállásukat. 1876-ban a széki szervezet is megszűnt, a törvényhatóságokat vármegyékre alakították át. – A dualizmus idején a Székelyföld Mo. egyik legelhanyagoltabb, iparosítatlan vidéke volt. A vasúti hálózatba is későn kapcsolták be. A túlnépesedett területről, különösen a magyar-román vámháborút követően (1880-as évek) ismét nagy számban vándoroltak ki székelyek Óromániába (→ Havaselve) és Amerikába. A székelyek közé letelepedésük után szórványosan románok és szászok is beköltöztek, akik azonban hamarosan elvesztették nyelvüket és nemzetiségüket. A 18. sz.-ban nagyobb csoportokban beköltözött románok (Gyergyó, Háromszék, Marosszék) nyelvszigetekben megőrizték népi különállásukat. A székelyek körében – bár egy részük jobbággyá süllyedt – erős maradt az egykori szabadalmas különállás és a vármegyei területek jobbágyságától való különbözés tudata. – A magyar nyelvterület peremén fekvő Székelyföld népi kultúrája értékes archaikus rétegeket őrzött meg. Gazdag népköltészetére a múlt században először Kriza János gyűjtései hívták föl a figyelmet. A székelyeknek máig legjobban ismert a folklórjuk, népi kultúrájuk más részeit kevésbé ismerjük. Jellemző rájuk a faépítkezés, viseletükben pedig a legutóbbi időkig a háziipar által készített anyagok nagyarányú fölhasználása. A földművelés és állattartás mellett megélhetésük kiegészítő foglalkozásaként gyakran foglalkoznak különféle háziipari ágakkal: gazdasági eszközök és faedények faragásával, szalmafonással, szitakéreg-készítéssel, taplókészítéssel, szénégetéssel, fazekassággal, gyapjúszövéssel stb. – Irod. Kriza János: Vadrózsák (Kolozsvár, 1863); Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI., Pest–Bp., 1868–1873); Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves évfordulójára (szerk. Csutak Vilmos, Sepsiszentgyörgy, 1929); Bözödi György: Székely bánja (Bp., 1938); Ember Ödön: A székelyek eredetének irodalma és annak hatása a nemzeti népi törekvésekre (Debrecen, 1940); Györffy György: A székelyek eredete és településük története (Erdély és népei, szerk. Mályusz Elemér, Bp., 1941); Györffy György: A székely társadalom (Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században, szerk. Székely György, Bp., 1953); Benkő Loránd: A nyelvföldrajz történeti tanulságai (MTA I. Oszt. Közl. 1967); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972); Imreh István: A rendtartó székely falu (Bukarest, 1973)