derékalj

az ágynemű része, téglalap alakú tok liba-, ritkábban tyúktollal töltve. A Dunántúlon és a Duna–Tisza közén párna, alsó párna, tollas vagy derékaljpárna a neve. A paraszti → ágyban a → szalmatakaróval fedett szalmára, ill. → szalmazsákra került, gyakran 2–4 darab egymásra; a hálóágyban → lepedőt terítettek rá az alvó személy alá. A derékalj tokja rendszerint sűrű szövésű, négynyüstös házivászon, mely vagy fehér színű, dísztelen, vagy leginkább piros, kék csíkokkal díszes. Kalocsa környékén a → vetett ágyba való piros csíkos derékalj az egyik végén a gombolás mentén kék és fehér színben virágokkal hímzett. Erdélyben a díszítetlen végére cserélhető, kék vagy piros csíkos szőttes hímű derékaljvéget volt szokás húzni. – A derékalj történetének kezdete egybeesik a szalmazsákéval, lévén a korai antik civilizációkban a bőrből, majd mindinkább vászonból készült toknak a töltése még többnyire növényi anyag (szalma, káka), esetleg gyapjú. Csak a rómaiak kezdték pehellyel tölteni a derékaljat. A derékaljtok mintázatát már a görögöknél igen gyakran szőtt csíkozás képezte, de előfordult hímzett huzat is. A középkorban a derékaljat eleinte többnyire a puszta földre vetették, akár kettőt is egymás fölé. Az ábrázolások szerint ez a derékalj zsák formájú, azaz a két végén összehúzott és bekötözött (párnazsák); díszítésük beszőtt csíkok, esetleg kockák, s volt hímzett derékalj is. Az úri-polgári háztartásokban a 10–11. sz.-tól a derékaljat az arabok által tovább tökéletesített változat, a tűzéssel rögzített töltésű matrac szorította ki. – Mo.-ról is maradt 12–13. sz.-i ábrázolás a földre vetett derékaljra. Pécs környékéről ismert a legkorábbi derékalj-adat parasztházból, a 13. sz.-ból. Ekkor már Mo.-on terjedt a matrac, mely végül is csak az úri-polgári otthonok felszerelésébe került be, ott is kezdetben a derékaljjal együttesen alkalmazták. Pl. a kolozsvári 17. sz.-i polgároknál általános volt a derékalj, az ehhez való, pamut-, szőr- vagy selyemfonállal kivarrott derékalj-csup külön árucikket képezett. A derékalj a magyar parasztságnál a 19. sz.-ra nagymértékben elterjedt, általánossá azonban csak egyes vidékeken vált, pl. a palócoknál, ahol a hálókamrabeli → ágyszéknek is rendszeres tartozéka volt. Néhol a derékalj pusztán vagyonjelzőül szolgált, mint a vetett ágy dísze, amelyet a lakószoba hálóágyában csak kivételesen használtak, de a földre vetett szalmazsákon, → vacokon, → heverőn, → dikón, istállóbeli fekhelyen egyáltalán nem. Szegényebb háztartásokból a derékalj teljesen hiányzott. – Irod. Hald, M.: De Bolstre blaa (København, 1940); Aebischer, P.: La literie et l’histoire du matelas d’après des matériaux médiévaux romans (Zeitschrift für romanische Philologie, 1950); Fél Edit–Hofer Tamás: Arányok és mértékek az átányi gazdálkodásban és háztartásban (Népr. Közl., 1967); Tápé története és néprajza (szerk. Ilia Mihály–Juhász Antal, Tápé, 1971); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972).