hű szolga, a (barát, fogadott testvér, akasztófától megváltott ember)

→ példázat jellegű → tündérmese. Egy királyfi beleszeret egy királyleányba, akinek arcképét egy tiltott szobában (álmában) látta (– átok folytán – csak a hírét hallotta). Szolgája (édes vagy fogadott testvére, barátja, a büntetéstől való megváltásáért hálás ember) kíséretében útra kel. Az megfogadtatja vele, hogy mindenben engedelmeskedik neki, megszökteti számára a leányt oly módon, hogy kereskedőnek öltözve egy kereskedőhajóra csalja (Thompson, Motif-Index K1332.) Hazafelé jövet a szolga három ízben kihallgatja madarak (varjak, hollók, hattyúk, galambok) beszélgetését, akik arról tudósítják egymást, hogy a fiatal párt útközben vagy otthon, a királyfi házában három halálos veszedelem fenyegeti: a mostoha vagy a szülők, akik ellenezték a házasságot, mérgezett hintót, ruhákat küldenek eléjök, mérgezett ételeket tesznek a lakodalmi asztalra, a nászszobában sárkánykígyó leselkedik rájuk stb. Aki beszédüket meghallja és bárkinek elárulja a) térdig, b) derékig, c) teljesen kővé változik. A megjósolt veszedelmek valóban bekövetkeznek, de hű szolga elhárítja őket, s a fiatal pár életben marad. Cselekedetei következtében hűtlenség gyanújába keveredik, s kénytelen a madaraktól hallottakat szó szerint előadni, ennek következtében a) térdig, b) derékig, c) teljesen kővé változik. A királyfi ismét vándorútra kel, hogy megtudja, hogyan lehet szolgáját feléleszteni. Egyes változatokban itt beékelődik a → Szerencsének szerencséje: AaTh 461 típus III–IV. epizódja: a királyfi felkeresi Szerencsének szerencséjét, s tőle más kérdésekre is választ kér és kap. Megtudja, hogy kisgyermeke kieresztett vérével kell a kőszobrot megkennie, attól feléled. A szobor újra élő emberré lesz. A gyermek is feltámad (AaTh 516. vö. Amicua és Amelius, ill. → Alexander és Ludovicus). A 22 ismert magyar változat felépítése nagy vonásokban azonos, a részletek azonban lényegesen eltérnek. A típusnak legalább 4–5 redakciója különíthető el. Ezek közül egyiknek forrása a Grimm-gyűjtemény „Hűséges János”-a (Der getreue Johannes), mely ponyván is elterjedt; a másiké Kríza „Szerencséjének szerencséje” c. meséje (MNGy, III.), mely Benedek Elek feldolgozásában gyermekmeséskönyvekben és tankönyvekben többször is megjelent. A többi redakció ennél nyilvánvalóan sokkal régebbi, közvetlen forrásuk egyelőre nem állapítható meg. A nemzetközi katalógus 4 redakciót elemez, a magyar változatok ezekkel csak részben egyeznek meg (AaTh 516, AaTh 516C: Amicus és Amelius). A mese egész Európában közismert Angliát, Hollandiát és Norvégiát kivéve. Feltehetően indiai eredetű. Ott ma is több redakciója ismeretes – a redakciók más része a bizánci birodalomban alakulhatott ki, az ún. Ny-európai redakció forrásának Basile Pentamerone-ját szokás tekinteni. Nálunk mind a balkáni redakciók, mind a Ny-európai forma ismert. Az egész magyar nyelvterületről vannak változataink, határozott táji differenciálódásról a rendelkezésre álló változatanyag alapján nem beszélhetünk. Az az elképzelés, hogy a típus a magyar nyelvterületen alakult volna ki, nem látszik megalapozottnak. (→ még: hálás halott, a) – Irod. Rösch, E.: Der getreue Johannes (FFC 77. Helsinki, 1928); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Eberhard, W.–Boratav, P. N.; Typen türkischer Volksmärchen (Wiesbaden, 1953); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961).