família

TARTALOM

famunkás

famunka

a fa különböző részeinek (kéreg, vessző, ág, törzs) használati tárgyakká, gazdasági eszközökké és épületté történő feldolgozása. A famunka a magyarság legrégibb foglalkozásai közé tartozik. A finnugor őshazában feltehetően fából készítettek majd minden használati tárgyat, eszközt és a hajlékokat. Erre vall a famunkával kapcsolatos finnugor eredetű szókincsünk is: fejsze, kés, szalu (hornyoló balta), szeg (ék), ró, vág, szel, fúr, forgács, reped, szil (szilánk), hajk (bevágás). A honfoglaló magyarság a Kárpát-medencében elsősorban a lombos erdőövezetben telepedett meg, ahol igen sokféle megmunkálásra alkalmas fa él. A fa gyorsan romló anyag, ezért kevés fogalmunk van a korai magyar századok famunkáiról. A városi iparosok kezén már az Árpád-kortól differenciálódott a fát földolgozó mesterség (→ asztalos, → kádár, → kerékgyártó). A 16. sz.-tól sokasodó írásbeli feljegyzések, leltárak, összeírások, árujegyzékek stb. bőven tanúskodnak arról, hogy hazánknak fejlett faipara volt. Némely havasalji székely község (Zetelaka, Kis- és Nagyoláhfalu) a 17. sz. elejétől zsindellyel adózott. A 15–16. sz. folyamán kialakultak és a 20. sz. elejéig virágoztak a famunkával foglalkozó háziiparos községek. A nagyobb uradalmak éves vagy hónapos szerződéssel faragóbéreseket fogadtak, akiknek kötelességük volt mindenféle gazdasági famunka elvégzése. A 19. sz.-ig a magyar nyelvterület egészén paraszti házi munkaként értettek az egyszerűbb famunkához. A nagyobb erdős területeken (Bakony, Börzsöny, Bükk, Székelyföld) minden gazda a maga erejéből elvégezte a ház körül szükséges famunkát a kaszanyélfaragástól a szekérkészítésen át a villa-, gereblye-faragáson át a házépítésig. Másutt egy-egy ügyesebb ezermester foglalkozott a nagyobb hozzáértést kívánó famunkákkal. – A paraszti famunka legfontosabb szerszámai: a fejsze, a bárd, a fűrész, a fúró, a véső, a gyalu, a faragószék vagy vonószék, a faragótőke stb. egyetlen gazdaságból sem hiányozhattak. A háziipari famunkával foglalkozó községek legtöbbet gazdasági eszközökből termeltek. Az elmúlt másfél évszázadban az erdőhasználat fázisainak megfelelően a magyar nyelvterület keleti felén hasított ágú, a nyugati felén toldott ágú favillát (→ villa) készítettek. Anyaga nyír, bükk vagy gyertyán volt. A növendékfa husángjából a hasított ágat úgy alakították ki, hogy az előzőleg megmunkált nyél végét fűrésszel két, három, ritkán több ágra vágták. A toldott ágú favilla nyelét többedmagával vastagabb hasábból hasították ki, a mellékágakat külön tartóág, a záp segítségével erősítették a nyélbe. A villa ezután hajtóba került, ahol megfelelő görbületet kapva kiszáradt. Némely községben (Fenyéd, Bakonybél) parázs fölött puhítva vagy forró vízben főzve adták meg a villahegynek a kívánt görbületet. A gereblyének keményfából faragták a fejét és a fogait, amelyeket természetes vagy hasított, esetleg hajlított vesszővel (kávával) rögzített faágra erősítettek. – Híres favilla- és fagereblye-készítő falvak voltak a század elején a Bakonyban Bakonybél, Szentgál és Herend; Baranyában Csánta, Szászvár és Hosszúhetény; a Börzsönyben Diósjenő; Abaújban Gönc és Telkibánya; Borsodban Cserépfalu és Borsodnádasd; Beregben Dercen, Nagybereg, Dobrony, Márok, Tarpa; Biharban Árpád és Tenke; Arad m.-ben Csermő; Kolozs m.-ben Mákó; a Székelyföldön Telekfalva, Alsó- és Felsősófalva, Lövéte, Pálfalva, Siklód stb. A magyar falvakon kívül nagy mennyiségű faeszközt készítettek a Liptó, Nyitra, Trencsén, Nógrád, Hont m.-i szlovákok, a Bereg, Ung, Máramaros m.-i ukránok és a Hunyad, Krassó-Szörény, Szilágy, Kolozs, Bihar m.-i románok is. – A villa és gereblye mellett a háziiparos falvak kaszanyelet, jászlat, nyomórudat, szekéroldalt, talicskát, faekét, szánt stb. készítettek. A szekérfaragás a kerékgyártás miatt bonyolultabb mesterség volt, de némely vidéken ezt is háziiparszerűen űzték. A hornyolt deszkából összerótt szuszék vagy szökröny (ácsolt láda) készítése szintén a háziipari famunkát végző községek munkája volt (pl. Bakonybél, Siklód, Székelyvarság). – A zsindelyfaragás külön háziipari ágként létezett. A kívánt hosszúságúra feldarabolt fenyőrönköt (ritkán bükköt vagy tölgyet) lemezekre hasogatták, majd hornyolták. Zsindelykészítéssel magyarok pl. Székelyvarságon, valamint a tutajozásáról és fakereskedelméről híres Szegeden foglalkoztak. 1918 előtt Sáros, Szepes, Zemplén m.-i szlovákok, ill. Beszterce-Naszód, Szilágy, Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos m.-i románok látták el Mo.-ot zsindellyel. Speciális tudást igényelt a paraszti favágóktól a fatorony- (harangláb-) állítás, a boronaház-faragás, a kapuállítás és a fejfafaragás. A puha nyár- és fűzfából az elmúlt évtizedekben az erre az iparra szakosodott teknővájó cigányok készítették a mosó- és dagasztóteknőket, valamint a kisebb-nagyobb fatálakat, melencéket. Korábban a szlovákok, utóbb a cigányok űzték a puhafát földolgozó kanalasmesterséget is. – Külön ágai a famunkának az → esztergályosság, a vesszőmunka (→ vesszőfonás), a kéregmunka (→ fakéreg edény → fafaragás), melyek részben háziiparként, részben kisiparként léteztek, valamint a pásztorfaragás (→ pásztorművészet). A háziipari famunkák fő idénye ősszel kezdődött és télen tartott, hogy tavasszal friss áruval tudják ellátni a parasztgazdaságok megnövekedett szükségletét. A famunkával foglalkozó falvak vásárokon adták el termékeiket. famunkával általában szegényebb emberek (kisparasztok, napszámosok) foglalkoztak jövedelemkiegészítő munkaként. – Irod. Gaul Károly: Hazánk házi faipara (Bp., 1902); Kovács Ferenc: Erdei famegmunkáló eszközök Gyergyócsomafalván (Erdélyi Múz., 1934); Haáz Ferenc: Udvarhelyszéki székely famesterségek (Kolozsvár, 1942); Balassa Iván: A Néprajzi Múzeum favilla-gyűjteménye (Bp., 1950); Vajkai Aurél: A Bakony (Bp., 1960); Juhász Antal: A szegedi zsindelyvágó mesterség (Szeged, 1961); K. Csilléry Klára: Magyar bútoripari (faipari) munkaeszközök és technikák (A kézműves – iparművészeti szimpózium anyaga) (Veszprém, 1972).