Megölő Istéfán, Főtolvaj Ádány, Máté ágya

→ legendamese. Cselekménye: Egy fiút születése előtt odaígérnek az ördögnek. A fiú felnő és – a pap tanácsára tömjénnel és szenteltvízzel – útnak indul, hogy visszaszerezze a szerződést (keresztlevelét, anyja jegygyűrűjét) a pokolból. Útközben halálfejekkel kirakott (körültűzdelt) házikóhoz ér, s betér a nagy rablóhoz, Megölő Istéfánhoz (Mátéhoz, Főtolvaj Ádányhoz), aki már 99 embert, köztük apját és anyját is megölte. Megölő Istéfán megkéri, hogy tudja meg, bűneiért milyen helyet készítettek számára a pokolban. (A cselekmény hármassága kedvéért ide olykor beékelődik két epizód a → Szerencsének szerencséje: AaTh 461 típusból). A pokolban az ifjú megszerzi a szerződést (beékelődik gyakran → templom a pokolban: AaTh 804B típus), s meglátja a tüzes ágyat, amit a rablónak készítenek. Megtudja, hogy ha a rabló emberölő buzogányát leszúrja, és térden csúszva addig hordja tövére a vizet a szájában, amíg a száraz fa kivirágzik és gyümölcsöt hoz, akkor elkerülheti a tüzes (beretvákból rakott) ágyat. Az ifjúból pap, majd püspök lesz, s egy alkalommal útja Megölő Istéfán háza közelében vezet el. Érett gyümölcsökkel megrakott fát pillant meg, tövénél az ősz szakállú Megölő Istéfánt. Megölő Istéfán meggyónja 99 gyilkosságát, minden bevallott gyilkosság után egy-egy alma hull le, fehér galambbá változik, és lelke a mennybe száll [AaTh 756B; BN 757**; a magyar anyagban a változatok sohasem fejeződnek be az Andrejev által jellegzetesnek tartott módon az „Elkárhozott remete”: MNK (vall.) 756G*, BN 756* típussal. Ez utóbbi minden magyar változata önálló legenda). – A típus egész Európában ismert. Monográfusa, N. P. Andrejev három redakcióit: egy Ny-, egy Közép- és egy K-európai, nagyorosz formációt különböztet meg, melyek közül a nyugati és a nagyorosz egymással közeli kapcsolatban áll. A közép-európai típus későbbi alakulat. Kisugárzási központja Lengyelo. (Mivel az Andrejev által ismert változatok közül a lengyelek a legnagyobb számúak), a környező kisorosz, fehérorosz, cseh, szlovák, magyar, román stb. csaknem azonos felépítésű változatok valamennyien a közös (lengyel) forrásból származnak. Vargyas Lajos feltevése szerint a kelta–ír–breton gyökerű legendamese francia közvetítéssel az Anjou-korban került a magyar szájhagyományba, s itt keleti-samanisztikus elemekkel ötvöződve mint szinkretikus epikum sugárzott szét a magyar nyelvterületről. A magyar változatok egyöntetűsége egyidejű elterjedésre és egyetlen forrásra, az idegen hangzású nevek (Marajz Bojnyik, Mádaj, Mantelhár) lokális kölcsönzésre engednek következtetni. A bevezető motívumok eltérő volta, hogy ti. a névtelen hőst hogyan ígéri el apja (vagy anyja) tudtán kívül az ördögnek (anyját akarata ellenére férjhez kényszerítik, apja eltéved, elakad, kárt vall, disznóra, halászzsákmányra szeretne szert tenni stb.), közeleső lokális vagy egyéni változatokat eredményezett. A középkori keresztény látomásirodalommal (ennek egyik származéka a mesénkkel is rokonságban álló → Tar Lőrinc pokoljárása) szoros kapcsolatban álló, Ny-Európában viszonylag kevés változatban feljegyzett, K-Európában viszont igen népszerű legendamese a túlvilági utazásokról szóló epikumaink közé tartozik, s ezekkel gyakran interferál. Samanisztikus elemei csak nagyobb számú változat birtokában volnának meggyőzően kimutathatók. (→ még: angyalbárányok, → életre-halálra jó barátok) – Irod. Andrejev, N. P.: Die Legende von den zwei Erzsündern (FFC, 54. Helsinki, 1924); Andrejev, N. P.: Die Legende vom Rauber Madej (FFC, 69., Helsinki, 1927); Ortutay Gyula: Nyíri és rétközi parasztmesék (Gyoma, 1935); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (II., Pécs, 1940); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (II., Pécs, 1957); Vargyas Lajos: Keleti párhuzamok Tar Lőrinc pokoljárásához (Műveltség és Hagyomány, 1963).