ELSŐ NEMZEDÉK

FEJEZETEK

A Nyugat első vagy nagy nemzedékét mai helyzetünkből visszatekintve egységesnek látjuk abban a törekvésben, hogy radikálisan szakítani akart a századvég és a századelő konzervatív prózai hagyományaival, s igyekezett meghaladni azt az anekdotikus ábrázolásmódot, mely Mikszáth Kálmán művészetében ért a csúcsra. Tudott azonban, hogy e nemzedék legnagyobb prózaírója, Móricz Zsigmond nem maradt érzéketlen a mikszáthi ösztönzések iránt, de fontos formaszervezője az anekdota Krúdy Gyula írásművészetének is. A századforduló egyik döntő felismerése volt, hogy az írónak fokozott figyelemmel kell ábrázolnia a lélek mélyrétegeinek történéseit, azokat az álomi tájakat, melyekre Freud s nyomában nálunk Ferenczi Sándor irányította az írók figyelmét. Efelé tett elhatározó lépéseket Babits Mihály a Gólyakalifában, de Kosztolányi Dezső népszerű regényeit is úgy értékelte a kor irodalmi tudata, mint egy-egy fontos lélektani kérdés ábrázolásának kísérleteit.

Sokféle – és sokfelől megtermékenyülő – prózapoétikai próbálkozás jellemzi e nemzedék törekvéseit. Megfigyelhető, amint visszanyúlnak a "ködlovagok" örökségéhez, amikor tudatosították az író viszonyát anyagához, a nyelvhez, s ezzel olyan új kapcsolatot teremtettek alkotó és alkotása között, melyről joggal írhatta Cholnoky Viktor: "rettenetesen nehéz a próza, melyben nem a lendület sejteti a gondolatot, hanem maga a gondolat hordja a beszéd architektúrájának egész súlyát." Együtt járt e törekvésükkel a szerkesztés gondja, a kifejezésmód pontosságára, hitelességére való törekvés. "Feltárták – írja Márai Sándor –, néha alig érzékelhető, árnyalatfinom változatokban, nemes és tudatos eszközökkel a kifejezés új lehetőségeit, műfajokat alkottak és nemesítettek, a magyar nyelv, az irodalmi érzékelés titkait feszegették." Ebben a vonatkozásban az 1945 után is alkotó Füst Milán prózája kínálja a legjellemzőbb példákat: egyike volt azoknak, akik mélyre ástak az emberi lélekben, hogy feltárhassák benne a végesség szorongató érzését, s életünk teljességgel kecsegtető pillanataiban is figyelmeztessenek a halál meg nem szüntethető realitására.

Merőben más utat járt be, s folytatott 1945 után is, Tersánszky Józsi Jenő, aki ugyancsak tisztában volt az élet nyomorúságával, mégis arra intett hőseinek életútját végig követve, hogy megtalálhatjuk azokat a réseket, kibúvókat, melyek szabaddá és kötetlenné tehetnek. Bár ebben a korszakban nem alkotott már igazán jelentékeny műveket, az Egy kézikocsi története ugyanazt az életeszményt fejezi ki, amit jóval kevésbé félelmetes helyzetben a Kakuk Marci-történetek sugalltak.

{88.} A felszabadulás történelmi pillanatában az első nemzedék írói túl voltak már pályájuk delelőjén, igazi szenzációt nem hoztak, nem is hozhattak. De jelenlétüknek, működésüknek nem elhanyagolható pátosza volt: személyükben a múlt folytonossága igazolódott. S ez a folytonosság nem egyszerűen azt jelentette, hogy a Nyugat prózai hagyománya a megváltozott történelmi feltételek között is teljesen megélhető és folytatható, hanem visszasejlett benne az a prózai örökség is, melyhez e nemzedék legnagyobbjai indulásuk idején visszatértek. Azt az erkölcsi, esztétikai szemléletet jelképezték, mely Kemény Zsigmond és Gyulai Pál prózájában nyerte első, érett kifejezését, s amely nem a megszépítő idealizmus szemével tekintett a kor nagy kérdéseire, hanem józan, a tényeket tisztelő racionalizmussal, melyre ennek az új korszaknak is szüksége volt feladatainak megoldásában.