1. alcsalád: Sertés formák (Suinae)

TARTALOM

A házisertések kultúrfajtái

1. Sertések vagy disznók (Sus L.)

A sertés formák legfontosabb neme a sertéseké vagy disznóké, mert hiszen idetartozik házisertésünk is.

Fogazatuknak képlete 3. 1. 4. 3 .- 3. 1. 4. 3.

Külső alakjuk a vaddisznó és a házisertés révén annyira ismeretes, hogy részletes leírásuk teljesen felesleges. A kocának legalább öt pár csecsbimbója van.

A nem fontosságának megfelelően számos kiváló tudós, mint Nathusius, Rütimeyer, Forsyth-Major, Nehring és mások foglalkoztak rendszerbe foglalásukkal.

Nevezettek beosztása alapján a sertéseknek három csoportját különböztetjük meg, amely csoportokat alnemeknek nevezzük. Ezek a következők:

a) Szemölcsös disznók (Eusus)

b) Igazi sertések (Sus)

c) Csíkos disznók (Striatosus)

Hogy csak alnemekről és nem nemekről van szó, igazolja az is, hogy valamennyien sikerrel keresztezhetők egymás között. A többi alnemtől legjobban elütő szemölcsös disznókkal Kühn végzett sikeres keresztezési kísérleteket a hallei egyetem házi állatkertjében. Az alnemnek leginkább a koponya és főleg a könnycsont alakjában, a szemfog alakjában és a malacok rajzában térnek el egymástól.

a) Szemölcsös disznók (Eusus Cray)

A szemölcsös disznók (Eusus Gray) alnemének feje rendkívül hosszú, egyes példányoknál az egész testhossznak 3/8-át is elérheti. A malacok csíkoltak, a csíkok azonban korántsem oly élesek, mint a vaddisznó malacainál s előfordul, hogy a csíkok csak pontok sorozatából állanak – és igen hamar eltűnnek. A pofán, éppen úgy mint a vaddisznónál, rendesen szintén megvannak a csíkok. Külsőleg a másik két alnemtől a pofán lévő legalább egy pár szemölcs különbözteti meg, amely szemölcsök a szem és az orrlyukak között helyezkednek el és kemény sörtepamaccsal vannak benőve. Ezek a szemölcsök azt jelentik, hogy a szemölcsös disznót nem tekinthetjük a házi sertés ősének, dacára annak, hogy igen erősen keveredtek. Az állat színe igen változó; feketébe játszó barna; sárgásbarna, vagy szennyesfehér színezettel. Szőrözete ritkás. Vannak nagy, magas, sovány állatok, amelyek 110 kg-t is nyomnak. A szemölcsös disznó hazája Hátsó-India, Jáva, Borneo, Szumatra, Celebes, a Molukkák, a Fülöp-szigetek, ahol számos, rendszertanilag sokszor nehezen osztályozható alakjuk és fajtájuk él.

A jávai szemölcsös disznó (Sus verrucosus S. Müll.)

Három pár szemölcse van: egy az orrán a felső szemfog alveolája felett, egy a szem alatt, egy a pofáján. Mind a három, de különösen a pofán lévő merev sárgás sörtével van fedve.

A szakállas disznó (Sus barbatus S. Müll.)

Hazája Borneo. A sörtepamacsa különösen erős; a szemölcse ellenben kicsiny, tulajdonképpen tehát átmenetet képez a csíkos disznóhoz. 1 1/2 méter hosszúra és 3/4 méter magasra nő.

Rendszeresen vándorol, amely vándorlását úgy látszik bizonyos gyümölcsök érése és az esős évszakkal kapcsolatban bizonyos területeknek vízzel való elöntése szabályozza. Polz szerint novembertől januárig a partoktól befelé húzódnak, míg februártól áprilisig megfordítva a partok felé vándorolnak. Egyesek egész évben a tenger mellett a szágó-ültetvényekben élnek. Vándorlásaik alkalmával hatalmas falkákba verődnek amely falkákat egy-egy öreg kan vezeti. A folyón való átkeléseknél először a vezető úszik át és a falka csak akkor követi, ha a vezető éles hanggal arra jelt adott.

A szakállas disznónak helyi változatai vannak Szumatrán, Bankan, a Rio-Archipelaguson, Palawanban és Balabakban. Képünk a Szumatrán élő göndörszakállú sertést (Sus barbatus oi Mill.) ábrázolja.

A celebeszi disznó (Sus celebensis S. Müll.)

Csupán egy pár szemölcse van az orra táján; a szeme alatt szemölcse nincsen, van ellenben az alsó állkapcsa hajlásában egy pár sárgás sörtepamaccsal fedett szemölcse. Ritkás sörtével fedett bőre feketébe hajló színű, az orra táján tisztán kivehető keresztsávval.

b) Igazi sertések (Sus L.)

Bővebben kell foglalkoznunk az igazi sertésekkel (Sus), mivel tőle származik házi sertésünk és mivel faja nálunk is képviselve van vad állapotban.

A vaddisznó (Sus scrofa L.)

Erős hatalmas állat, amely meg tudja magát védeni, ha kell. A teljes hossza 1 3/4 m, testhossza 1 1/2 m, a farkának hossza 25 cm, vállmagassága 80–95 cm, súlya 150–200 kg. Az egyes példányok tartózkodási helyük az évszakok és a táplálék bősége szerint igen különbözőek lehetnek. Így történhetett meg, hogy Hoesch talált egy agyarast, amelynek vállmagassága 102 cm volt, viszont Eversmann Murgabnál talált egy kocát 7 malaccal, amelynek súlya csak 48 font volt, Radde pedig egy 700 font súlyú kaukázusi kanról emlékezik meg.

Kevés állat szerepel oly sokféleképpen az ókori népek mitoszában, mint a sertés. Míg a kan jobbára a haragvó, bősz Istenség fogalmával volt összefüggésben, addig a koca a szelídséget és termékenységet jelképezte. Az ókori népek a kant mint hatalmas, félelemgerjesztő harcias állatot nagy tisztelettel vették körül. Az ó-görög regék szerint egy mykenai hadvezér, ha az ellenséget kemény csatákban legyőzte, hősiességének jelképeül harci sisakját vadkanagyarakkal díszítette föl. A gallusok és a kelták mint harcias nép, kardjaik pengéjébe egy kan rajzképét égették be, a harcba induló csapatok előtt pedig zászló helyett egy táblára festett kan rajzképét vitték. A bősz kannal az ókori görögök mitológiájában sokszor találkozunk. A kalidoniai vadkanvadászat hőse, Meleagros királyfi és Herakles, az erymanthosi rettenetes vadkan elejtője, félistenek lettek az akkori idők népeinél – hőstetteikért. Homeros a csatába induló görög hősöket a vadkannal hasonlítja össze, mert ez bátran és haláltmegvetően veti magát az ellenség elé, miközben megmutatja fegyverét, a hatalmas fehér agyarakat. A pogány germánok mítoszában az aranykan játszott nagy szerepet. A kant a napisten szent állatának tartották, a sötét viharfelhőkben a tovavonuló fekete kan alakját látták, a cikázó villámokat pedig a kan agyarainak tartották. Freir, a napisten, az égbolton lévő trónusán felhőkből képezett úton halad tova nagy fényt árasztó napszekerével, melyet Gullinbursti, az aranykan vontat erős vágtatásban. Az északi népek (norvégek, dánok, Izland szigetek) vallásos ősi mondáiban szerepel Holla istennő, ki megharagudva, bősz fekete vadkanra ülve száguld a szörnyek seregével, hogy az emberiségre veszélyt hozzon. Az ázsiai mongoloknál a kan, mint a borzalom szimbóluma szerepel a vallási ősregékben.

Az ókori idők vallási ceremóniáiban a sertés többféle módon szerepel. Az ókori görögök Demeter istennőnek – a földtermékenység istenének – tiszteletére rendezett vallási ünnepélyeken kant áldoztak azért, hogy vetéseiket fel ne túrja, hasas kocát pedig azért, hogy gazdag termésük legyen. Az ókori rómaiak Ceres istennőnek hasas kocát áldoztak azért, hogy jó terméssel jutalmazza meg őket, viszont Vénusnak a szépség istennőjének pározni vágyó kant áldoztak azért, hogy segítse meg őket szívük vágyaiban. Aeneas trójai királyfi a görögök ellen viselt háborújában hasas kocát áldoz fel az isteneknek a csata előtt, hogy legyenek segélyére a csata szerencsés kimenetelében. Áldoztak azonban sertést még a pogány germánok is. Érdekes, hogy ezen ősrégi pogány szokásnak még manapság is megvan az emléke néhány német vidéken, mert karácsonykor kan-formára sütött kalácsot (Eber-Kuchen) tálalnak fel az asztalra. Dr. Balogh Albin szerint Pannoniában az ősmagyarok is áldoztak sertést pogány isteneiknek. Hogy náluk a sertés kedvelt állat volt, azt mutatják az ókori leletekben található szobrocskák, melyek kezükben malacpecsenyével telt tálat tartó női alakokat ábrázolnak. Érdekes, hogy az ókori egyiptomiak – noha a sertéshúsevést vallásuk tilalmazta – Isis és Osiris isteneiknek holdtöltekor áldoztak fel sertéshúst és akkor – ők is lakmároztak az áldozatból.

Az is érdekes, hogy az ókorban a sertés nemcsak áldozati állat volt, de mint szerencsét hozó állat is kedvelt volt. Ezt mutatják a germánoknál és a rómaiaknál aranyláncon (nyakban, vagy karkötőn) hordott aranyból készült „szerencsemalacok”, és az ókori hinduknál az aranypénzeken bevésett disznófejek koszorúval körülvett képei. Régi hazánkban Verőcemegyében talált a hallstadti korból származó dáljai aranykincsleletnél voltak arany fibulák, melyek disznóformájú állatot ábrázolnak.

A mocsaras vidéken élő vaddisznók rendesen nagyobbak, mint a száraz erdőben élők; a Földközi-tenger szigetein élők rendesen kisebbek, mint a szárazföldön élők.

Külsejében a vaddisznó hasonlít szelídített rokonához azzal az eltéréssel, hogy törzse rövidebb és zömökebb, lábai erősebbek, feje hosszabb és szikárabb, fülei felállóbbak és hegyesebbek, mint a szelídített sertéséi. Színe különböző.

Németül „Schwarzwild”-nek hívják; a szürke, vörös, fehér és tarka vaddisznók ritkák és mindig gyanusak, hogy házi sertéssel keresztezett példányok. Szőrözete hosszú, merev és hegyes, a végén gyakran több szálra hasadt sörte, amelyek között alul a bőrszínen az évszakok szerint több vagy kevesebb puha, gyapjas szőr van. A nyak alsó részén és a has hátsó felén a sörték előre állanak, a test többi részén hátrafelé hajlanak. A hátán a sörték sörényt (sörtetarajt) képeznek, amely sörény rendesen fekete vagy kormosbarna színű a sörényt alkotó sörték vége azonban sárga, szürke vagy vöröses, úgyhogy az egész sörény képe valamivel világosabb szín benyomását kelti.

A füle feketésbarna, a farka, az orra, a lábak alsó része és a körmök szintén feketék, a pofa külső részének szőrözete rendesen pettyezett, néha túlnyomóan világos.

A vadászok a kifejlődött hímet agyarasnak, vagy vadkannak, a nőstényt kocának hívják. A fiatal állatot kicsi korában malacnak, majd két éves koráig süldőnek nevezik. Két éven túl a kocát két, három, stb. éves kocának, a kant két, három, stb. éves kannak nevezik. Az első lapockáját fedő vastag bőrt pajzsnak, szőrözetét sörtének, a hátán levő hosszabb szőrt sörénynek nevezik. A disznó a pagonyban tanyázik, fészket vagy katlant túr magának és abban fekszik. Ha a kutyák felverik, vagy megfogják, úgy szétveri a kutyafalkát és kitör.

A vaddisznó az erdőben és főleg a kukoricavetésekben igen nagy károkat okoz, miért is ma már csak mindig kisebb területen tűrik meg. Még a nagyurak pártfogása, amely a derék vadat menteni igyekezett, sem tudta megakadályozni megritkítását. Mindennél többet mond az a hagyomány, hogy Károly würtenbergi herceg 1782-ben egy vadászaton 2600 darab vaddisznót lőtt, amelynek értéke semmieesetre sem állott arányban az általuk okozott kárral.

Dacára annak, hogy igen megfogyott, még mindig elég gyakori és teljesen vad állapotban él csonka hazánk erdőségeiben, ezenkívül Németország következő vidékein: Elzászban, a rajnai tartományokban, Hessenben Nassauban, Hannoverben, Pomerániában, Kelet- és Nyugat-Poroszországban és Felső-Sziléziában, Anhaltban, Szászországban, Thüringiában, úgyhogy tulajdonképpen csak az erdőkben szegény vidékeken és néhány középhegységben pusztult ki. Gyakori a sertés Franciaország és Belgium erdős hegyeiben, Lengyelországban, Galiciában, a Duna alsó folyása mentén, Dél-Oroszországban, a Balkánon és az Ibériai félszigeten.

Ma Európában a Keleti-tengerig van elterjedve, a kőkorszakban azonban még Dánián át Svédország közepéig tartott elterjedési területe. Angliában és Irországban már a történelmi időkben irtották ki.

Ázsiában a Kaukázustól az Amurig van elterjedve és az 55. szélességi foktól a Himalaya lejtőjéig található, azonban csak azokon a vidékeken, amelyek létfeltételeinek különben megfelelnek. Így például a magas síkságokon hiányzik, viszont a Tien-Schan hegyekben az erdőövön túl, tehát körülbelül 8300 m magasságig található. Egész Észak-Afrikában el van terjedve, mindenütt előfordul, ahol a megélhetése biztosítva van.

Nehéz elterjedésének pontos határait megadni, mivel testének alakját igen befolyásolja a környezet, aminek következtében igen sok alfaja keletkezett, így pl. a Sus scrofa baeticus Thos. Spanyolországban és Észak-Afrikában. A mellett, egyáltalában nem lehetetlen, hogy a két alnem a vaddisznó és a csíkosdisznó nem is határolható el egymástól teljesen. Már Nehring azt hitte, hogy sikerült Délkelet-Szibériában a két alnemet összekötőfajtát felfedeznie.

Legutóbb Ulmansky mutatott rá arra, hogy a boszniai vaddisznó koponyája mindkét alnem jellegzetes tulajdonságait magánviseli. Egyebekben tovább megy és úgy véli, hogy a kérdéses sertésfajta rokon a Rütimeyer által a svájci cölöpépítmények között talált sertés koponyájával, amelyet Rütimeyer külön fajnak tartott és mint Sus scrofa ferus antiquus-t írt le: lehet különben, hogy mind a kettő azonos a magyarországi S. s. Attilla Thos.-val. A dolog azért érdemel különösebb figyelmet, mert megállapítást nyert, hogy Dél-Európában él egy a rendestől eltérő, nagyobb vaddisznó, amely a jelek szerint, – amint arra alább rá fogunk mutatni, – a házisertéseink egy részének is ősapja lehet.

Igen érdekesek Szardinia sertései. Itt egy kicsiny, a vaddisznótól némileg eltérő alakú sertés él, – valószínűleg a közönséges vaddisznóból fejlődött szigeti alfaj, – amit Sus scrofa meridionalis F. Maj.-nak neveznek. Ugyanitt él azonban egy másik, a csíkosdisznók alneméhez tartozó, – vaddisznó is, amelyről alább még beszélünk.

A vaddisznó legtöbbször a nedves, mocsaras helyekén tanyázik, akár van a közelben erdő, akár nincs, ha a vidék mocsári növényzettel van borítva. Igen szereti még a nagyobb terjedelmű fiatal sűrű tűlevelű erdőket. Egyiptomban nem egy helyen a cukornádültetvényekben tanyázik és nem ishagyja el azokat. A nádat eszi, lubickol a vízben, amit a földekre eresztenek, és annyira jól érzi magát, hogy semmiféle eszközzel nem lehet őt elzavarni.

Ázsiában is elhagyják néha, néha az erdőt, hogy a folyó- vagy állóvizek partján a magas fűben tanyázzanak. Pihenőhelyül éppen csak akkora fészket túr magának a földbe, amibe belefér. Ha lehet, kibéleli mohával, száraz fűvel, avarral és itt nyugszik. A falka hasonló fészket készít magának, de az egyesek úgy fekszenek bele, hogy valamennyinek a feje a középen legyen. Télen szívesen bujnak összehányt nád-, vagy szalmakupac alá, hogy jobban bírják a hideget.

A vaddisznó rendesen falkában jár. A kocák a süldőkkel és néhány kannal alkotják a falkát. Az erősebb kanokból is összeverődik néha falka.

Az öreg kanok azonban rendesen remete életet élnek és csak párzás idején csatlakoznak a falkához.

Hogy a sertés a hű férj szerepét milyen komolyan veszi és hogy mily meghatóan tud ragaszkodni párjához, arra érdekes esetet mondott el Schultheisz Gyula fejérmegyei nagybérlő. Az uradalom egyik szélén közvetlenül határos a gróf Cziráky-féle erdővel, honnét 1927 őszén nagy csapatokban jöttek ki a vaddisznók egy 50 holdas kukoricatáblába, hol alapos pusztítást vittek véghez. A szárat ledöntötték és a féligérett csöveket lerángatták és félig lerágva újakat kezdtek ki. A föld tele volt elszórt kukoricaszemekkel. Csöndes holdvilágos éjjeleken csámcsogásuk, röfögésük és a kukoricaszárak ropogása messziről elhallatszott. A tetemes kártételnek véget vetendő, a bérlő – nem lévén vadász – két ispánját küldötte ki éjjeli lesre, kik több vasvillával fölfegyverkezett bérest vittek magukkal, míg ők nullással töltött puskákkal álltak készen. Este 10 óra felé ismét hallják a kukoricapusztítás zaját a sűrűből. Az egyik ispán a tábla szélén arrafelé lopódzik és mikor egy sötét, nagy tömeget lát és a „fújásokat” hallja, odagyújt az öreg leveskeverővel, mire a csapat nagy robajjal menekül. A lövésre futva jön oda a másik ispán és mivel a fekete tömeget tovább is fújni, szuszogni hallják, ő is odalő abba az irányba postával és vasszögekkel töltött mordályával. Egyszerre azonban a sötét kukoricatábla szélén megjelenik fogait csattogtatva és nagyokat fújva egy másik sötét tömeg, mire az ispánok a vasvillás béresekkel együtt – ahogy bírták – elinaltak és meg se álltak a major házakig. Seidl ispánt azonban nem hagyta a vadászláz nyugodni. Nekiöltözködött és egy vasvillás béressel újra kiment az erdőszél felé, hogy megfigyelje a reggeli pirkadáskor, hogy mi lett az ő disznójával, mert tudta, hogy a meglőtt disznó ott maradt a kukoricában. A domb tetején gubbasztottak egy árokban az éj sötétjében; nyíltott fülekkel figyelve minden neszre. Nagy szuszogásokat és fújásokat és röfögéseket hallottak és izgatottan várták a reggelt. Óvatosan a hangok irányába csúszva a hajnali szürkületben azt látták, hogy az egyik lövéssel keresztcsonton meglőtt, bénává vált nagy koca a másik lövést tüdejébe kaphatta, mert kivonszolta magát a kukoricásból az erdőhatár tisztása felé, de ott már lassan kiszenvedett. A hatalmas kan döfödte őt orrával és tovább hengergette az erdő lejtője felé. Közben nagyokat fújva körülnézett, mintegy keresve, hogy kin tölthetné ki bosszúját. Miután a kan tovább is ott maradt élettelen társánál, az ispán és a vasvillás ember jobbnak látták hasoncsúszva az erdő árkában a biztos hazafelé jutást választani. Délelőtt azután új majorbeli puskásokkal fölszerelve, kocsival közelítették meg az elhullott nagy 130 kilós vaddisznót, melyet már társa akkor otthagyott, de nem hagyták el a döglegyek, úgyhogy csak bőrét lehetett megmenteni, mely most a pázmándi lakás férfiszobájának egyik díszét képezi.

Nappal rendesen lustálkodva a fészkükben hevernek, este pedig felkelnek, hogy ennivaló után nézzenek. A vadászok megfigyelése szerint felkelés után az erdőben vagy a réten feltúrják a földet és meghenteregnek benne, vagy valamelyik csermelyben fürödnek egy órácskát. Úgy látszik, hogy a fürdés lehűtő hatására szükségük van, mert néha mérföldeket vándorolnak, hogy patakot találjanak. A fürdés után előszeretettel dörgölődznek gyantás fákhoz. A szőr között megragadt föld és a fákról felszedett gyanta idővel azután a lapockákon olyan pajzsot alkot, amit sem a sörét, sem az ellenfél agyara át nem jár. Csak amikor már minden elcsendesült, mennek ki a vetésekre, de ahova egyszer odaszoktak, onnan nagyon nehéz őket elszoktatni.

Ha a vetés (főleg a tengeri) már érőfélben van, akkor különösen nehéz őket a vetéstől távoltartani és nagyobb kártól megmenekülni. Sokkal többet pusztít el, mint amennyit megeszik, amiért is igen kártékony.

Az erdőben és a mezőn minden megehető táplálékot összeszed, mint: szarvasgombát, rovarlárvákat, kukacokat, csigákat, egereket, madártojásokat, ősszel és télen összeszedi a lehullott tölgy- és bükkmakkot, mogyorót, gesztenyét, a szántóföldeken a burgonyát, répát, kalászos és hüvelyes veteményeket. Megeszik azonban mindenféle állati- és növényi eledelt, megeszi még a mérges kígyókat is, az elhullott, vagy elejtett állatok oszlásnak indult hulláját még akkor is, ha az saját fajtájabeli. Ha a körülmények kényszerítik, valóságos ragadozó lesz, amely megtámadja az őzgidát és a szarvasborjút, követi a megsebesített, vagy a rossz táplálkozás miatt elgyengült szarvast, dámvadat és őzet, hogy alkalmas pillanatban végezhessen velük, sőt végső szükségben még a saját malacait is megeszi. Ha nincs elegendő tápláléka, vagy ha igen szigorú a tél, tartózkodási helyét is megváltoztatja és néha igen nagy távolságokra elvándorol (a mire az 1929. év februári rettenetes hideg, havas téli hónapok alatt elég sok érdekes esetet lehetett hallani).

A vaddisznó mozdulatai, – ha kissé lomhák és esetlenek is, – mindig gyorsak és hevesek. Futása meglehetősen gyors. Rendesen egy irányban fut. Nevezetes, hogy a kan nem szeret éles fordulatokat csinálni. Az ember legnagyobb csodálkozására néha olyan bozóton is áttörnek, amin semmiféle állat átjutni nem tudna. Kitűnően úsznak és pedig néha nagy távolságokat; ha kell, a tengerpartról vagy az egyik szigetről a másik szigetre is átúsznak. Megfigyelték, hogy 6–7 km-t minden különösebb fáradság nélkül átúszik. Schaeff szerint a vaddisznó néha igen nagy távolságra is elvándorol. Mérföldeken át lehet látni, amint egyesek vagy kisebb csoportok vándorolnak. Vándorlásuk oka vagy a zaklatás, vagy az élelem hiánya.

A vaddisznók minden körülöttük történő dologra figyelnek és igen, óvatosak; gyáváknak azonban nem mondhatók; de hiszen erejükben és természetadta fegyvereikben meg is bízhatnak. Látásuk gyenge, hallásuk és szaglásuk azonban kitünő. 500–600 lépésről megérzik az embert, sőt mint azt Gantzer főerdész megfigyelte, akkor is felfigyelnek, ha friss embernyomot találnak. Ízlése nem lehet rossz, mert ha elegendő elesége van, akkor mindig a jobbat fogyasztja. Lénye csodálatos vegyüléke a kényelmes nyugodtságnak, a jámbor jóindulatnak, a zabolátlanságnak és a szokatlan ingerlékenységnek. Ha az ember nyugodtan elmegy mellette, akkor vagy nem törődik vele, vagy elszalad; ha azonban ingerlik, akkor vakon nekitámad ellenfelének akkor is, ha az ellenfele fel van fegyverkezve.

A vaddisznót nem hiába hívják „bősz állat”-nak, az alábbi történet ezt a jelzőt kellően igazolja. Nadler Herbert ismert vadász-író „Cserkészeten és lesen Nagymagyarországban” című kitünő könyvében egy érdekes vadászesetet ír le. Olyan erdőben volt lesen, hol a fenyőerdőt úgy vágták le a derék zólyommegyei tótok, hogy 50–70 cm. magas tuskókat hagytak a meredek hegyoldalon. A tuskók már pár évesek voltak, de azért keményen álltak helyükön, mert még nem voltak teljesen elkorhadva. Nadler a kora reggeli szürkületben észreveszi, hogy a tuskók között egy hatalmas vadkan áll. „A Mauser vastag durranását olyan jelenet követi, amit hamarjában meg sem értek” – írja. „Egy ruganyos nagy labda benyomását kelti a hatalmas fekete alak, mely csodálatos fürgeséggel nekiugrik egy fatuskónak, visszapattan róla, ismét nekiugrik, megint lepattan, de a harmadik nekiugrással a korhadt tuskót kidönti a helyéből. Rögtön ismételtem, mire a disznó megfordul és nekiugrik egy mögötte álló második tuskónak, mire az kitör a helyéből. Ekkor éri a harmadik golyóm, mely ismét megperdíti. Most nekiront a harmadik, tőlem vagy 30 lépésnyi távolságban, fölöttem álló magas tuskónak, ez is recsegve-ropogva fordul ki helyéből már az első lökésre. A disznó abban a pillanatban, mikor a negyedik golyót szánom neki, leugrik a tuskóról egyenesen felém, de a golyó célt tévesztve elment fölötte. Pár pillanat mulva a disznó öt lépésre volt a hegyoldalon fölöttem, nyugodtan álltam helyemen és csak ösztönszerűleg cselekedtem. Csak akkor mozdultam el helyemről, mikor a disznó fejének irányított ötödik lövésem után a nekem guruló disznó elől félre kellett lépnem. A disznó tehát a tuskókban ellenséget gyanítva, bosszús haragjában döntötte ki azokat, míg azután mint negyedik tuskó én kerültem volna sorra” – írja Nadler.

Hogy a sebzett vaddisznó megközelítése mily veszélyes dolog, arra nézve a magyar történelemből ismeretes a magyar főúr, Zrinyi Miklós horvát bán, híres hadvezér (l. Montecuccoli harcok, vasvári béke) és az ismert magyar költő (a híres szigetvári törökverő hősnek unokája) gyászos esete. Ő 1664 nov. 18-án Csáktornyán tartott vadászat alkalmával egy golyóval megsebzett vadkant keresett föl a nádasban és két eredménytelen lövés után vadászkésével támadt reá a kanra, mire az nekirohant és mellkasát fölhasítva, pár perc alatt végzett támadójával.

Dietrich német vadász írja: „Hihetetlen gyorsan rohan a vaddisznó, ha az embert megtámadja. Agyarával erőteljes és veszedelmes ütéseket mér ellenfelére, de ritkán áll meg és még ritkábban fordul vissza. Aki nem veszíti el a lélekjelenlétét, ilyenkor egészen közel engedi magához a vadat és akkor gyorsan félreugrik egy fa mögé, vagy ha fa nincs, akkor elegendő, ha egyszerűen félreugrik, mire a vad – amely nem fordul meg – mellette elrohan. Akinek azonban nincs ideje, vagy módja rá, hogy félreugorjon, annak nem marad más hátra, mint a földre fekvés, mert a vad agyarait csak felfelé tudja használni, lefelé soha.”

A kocát (ha nincs malaca) nehezebb felingerelni, mint a kant, de ha harcba száll, éppen olyan bátor, mint a kan. Kampóival sohasem tud olyan veszedelmes sebeket ejteni, mint agyaraival a kan, annyiban azonban veszedelmesebb a kannál, hogy megáll annál a tárgynál, amely felingerelte, megtapossa és fogaival néha nagy darab húsokat tép ki testéből. Még a gyengébb kocák, sőt a süldők is felveszik néha a harcot az emberrel. A malacokat rettenthetetlen bátorsággal védi anyjuk. Ha a kocától malacát elrabolják, soká üldözi is a malacrablót.

Ha az öreg kan agyarait látjuk, akkor értjük csak meg, hogy milyen borzasztó hatást érhet el velük. A kanokat a kocáktól agyaraik különböztetik meg. Az agyarak már a második évben megjelennek úgy a felső, mint az alsó állkapocsban és mindig felfelé irányulnak. A hároméves kannál az alsó állkapocsból növő agyar jóval erősebben fejlődik, mint a felső állkapocsból növő; ferdén felfelé nő és fenn meghajlik. A felső agyar mingyárt az állkapocsból kijövet felfelé hajlik, azonban fele akkora sincsen, mint az alsó. Úgy a felső, mint az alsó állkapocsból növő agyarak ragyogó fehérek, rendkívül hegyesek és élesek és minél idősebb az állat, a folytonos egymáshoz dörzsölés folytán annál élesebbek és hegyesebbek lesznek. Minél idősebb a sertés, annál hosszabbak és görbébbek az agyarai.

Az agyaraival ejtett sebek igen veszedelmesek, néha halálosak is lehetnek. A támadó vadkan igen ügyesen szokta agyarát ellenfele combjába vagy hasába (főleg ebeknél) vágni és fejét folyton rázva, a combon csontig ható hosszú sebet ejt, a hason pedig rendesen kifordítja és megsérti a beleket.

Öreg kanoknál előfordult, hogy amikor nagyobb állatot, pl. lovat támadott meg, felugrott és úgy hasította fel áldozatának szügyét és hasát. Az egészen öreg kanok nem olyan veszedelmesek, mint a 6–7 évesek, mert agyaruk már annyira meggörbült, hogy nehezebben tudják támadásra használni. A vadászt rendesen nem a lövés után mingyárt támadja meg, hanem csak akkor, midőn megsebesülvén, elbújt, a vadász rejtekhelyét megtalálja és ott megszorítja. Ilyenkor agyarát csattogtatja, hortyog, szuszog és hirtelen bámulatos gyorsasággal támad ellenfelére. Ha az ellenfelét elhibázza, akkor a kan tovább rohan, a koca ellenben visszafordul és megkisérli, hogy ellenfelébe beleharapjon.

Meg kell jegyeznünk, hogy a vaddisznó viselkedése a körülmények és az egyedek szerint igen különböző. Előfordul, hogy fiatal, fejletlen állat vadul támad, öreg, kipróbált vadkan pedig megfut néhány zajongó hajtó elől.

A vaddisznó hangja minden tekintetben hasonlít a szelíd disznó hangjához. Ha nyugodt, akkor röfög, ami meglehetős kedélyességet fejez ki. Ha fáj valamijük, akkor a süldők és a kocák visítanak, az erős kanok azonban még fájdalmas sebesülések esetén sem adnak hangot. Az öreg kanok hangja általában mélyebb, mint a kocáké és néha a dörmögéshez hasonlít.

Párzási idejük télen van. Rendesen november végén kezdődik – néha azonban már október végén – és februárig tart. A párzás ideje alatt az öreg remete-kanok a falkához csatlakoznak és a kocákkal maradnak a párzás végéig. Az erősebb kanok a gyengébbeket elverik, az egyenlő erősek azonban heves és sokáig tartó küzdelmet vívnak egymással. A küzdő kanok ritkán sebzik egymást halálra, mert agyaraik és a pajzs felfogják az ütés erejét. Ha a küzdelemben két egyenlő erős agyaras kerül egymással szembe, úgyhogy egyik sem tudja a másikat a falkától elverni, akkor – bár kényszeredetten – megtűrik egymást.

Kissé furcsa a mód, ahogy a kanok kedveskednek a kocáknak, amennyiben folyton döfödik a kocákat testük legkülönbözőbb tájain és pedig néha meglehetősen gorombán. A kocák azonban a kedveskedést szívesen fogadják. A párzás alatt a kanok még furcsábban kedveskednek, amennyiben néha elég erősen beleharapnak a kocák nyakába.

A párzás után 12–16 hétre a gyengébb koca 4–6, az erősebb 11–12 malacot ellik. A fiatal kocák általában tovább hordják vemhüket, mint az öregek. A koca ellés előtt mohával, tű- és lomblevelekkel bélelt fészket készít magának. Malacait az első 14 napban ebben a fészekben tartja elrejtve és nem hagyja el őket csak akkor, ha eleséget megy keresni. 14 nap után teszi a kis család első sétáit. A koca utat tör malacainak és a malacok igen ügyesen követik anyjukat. Megtörténik, hogy több koca találkozik össze malacostól, amikor is az egész társaság együtt marad. Előfordul az is, hogy ha valamelyik koca elveszti az életét, a többi veszi gondozásba az elárvult malacokat.

A malacfalka igen kedves látvány, a kis malacok igen kedves, helyes állatok. Külsejük igen tetszetős, élénkségük és pajkosságuk élénk ellentétben áll a felnőtt állatok robusztusságával és fékezhetetlenségével. A kocák komolyon mennek előre, malacaik pedig sikongva és röfögve összevissza szaladnak. Megállás nélkül hol szétszóródnak, hol ismét összegyűlnek, majd megállanak és túrnak, majd valami csínyt követnek el, azután az anyjukhoz rohannak, körülveszik, megállítják, hogy éhségüket csillapítsák, csak azért, hogy azután mindent újra kezdjenek. Így megy ez egész éjjel, sőt nappal sem marad nyugodtan a víg társaság, még akkor is folyton mozognak.

A vaddisznó 18–19 hónapos korában ivarérett, 5–6 éves korára teljesen kinő. Elérhető élettartamát 20–30 évre becsülik. Kevés betegsége van. Csak rendkívüli hidegben, ha magas hó van és főleg ha a hó felszíne megfagyott, úgyhogy talpának bőrét felsebzi, fordul elő, hogy élelemben különben is szegény vidékeken nagyobb számban pusztulnak el.

A farkas és a hiéna, a malacoknak a róka a legnagyobb ellensége; tropikus vidékeken a nagy macskafélék – főleg a tigris – vadásszák a kövér vaddisznót. Valamennyinél nagyobb ellensége azonban az ember.

A vaddisznó vadászata, mint ezt az ókori mitológiából is tudjuk: már ősidők óta különösen becsült, lovagias mulatság volt. A kutyák ellen nagy kitartással és dühhel védekezik a vadkan.

Húsát joggal becsülik nagyra, mert a sertéshús zamatját egyesíti a vad ízzel. Bőrét felhasználják, ipari célokra, de sörtéje is igen keresett. Akármennyi hasznot hoz is azonban, haszna nincsen arányban az okozott károkkal.

Hogy a vaddisznó a neki kedvező helyeken (és ha nem pusztitják!) úgy el tud szaporodni, hogy a gazdálkodásra valóságos csapást jelent, arra élénk világot vet az, hogy Bütow német vadászati író szerint az elmult évszázadokban egyes német fejedelemségekben – hol a főúr nagy vadász lévén, az erdők vaddisznóállományát irtani nem engedte – a községek petíciókban kérték annak „gyérítését”, mert veteményeiket tönkretette és őket elszegényítette. Bütow szerint New-Zeelandban eredetileg vaddisznó nem volt és a bevándorolt európaiak hoztak magukkal házi disznót, amit félvad állapotban – gondozás nélkül – tartottak tovább az erdőkben. Egy emberöltő alatt azonban úgy elszaporodtak, hogy túrásaikkal tönkretették az ültetvényeket és valóságos csapásává váltak a szigetország gazdasági kultúrájának. A hatóságok erre a termelők sürgetésére a félvad állapotban lévő sertések „minden módon való elpusztítását” rendelték el. Jellemző, hogy egyes vadászok fogadásokat kötöttek arra, hogy havonként 20.000 darabot is el tudnak pusztítani és érdekes, hogy eleinte meg is nyerték fogadásukat!

Hogy a vaddisznó a házisertéssel – ha arra alkalma van – szívesen párzik, azt nagyobb erdők közelében legelésző községi csordáknál, vagy erdők mélyén lévő erdőőrök házisertéseinél többször tapasztalták. Dr. Tószögy Géza, a neves vadász így beszélt el egy érdekes esetet: „A báró Huszár Tibor-féle Bányapusztán a Perőcsény községhez tartozó hitbizományi uradalomban az erdő mélyében lévő erdészlakban lakó erdőőrnek elpusztult a kanja és a kocája pár nélkül maradt. Az erdőőr azon gondolkodott, hogy honnét szerezhetne kant, hogy a kocától malacokat kaphasson. A kérdés sürgös volt, mert a kocára rájött a rühedés. Este elhatározták, hogy a rühedő kocát másnap elhajtják a faluba a kanhoz. Kora reggel az udvar szélén lévő disznóólhoz mennek, hogy a kocát megetessék, azonban nagy bámulatukra az ól ajtaját kitörve és az ólat üresen találják. A koca tehát eltűnt és hasztalan keresték köröskörül az erdőben, nem találták meg. Három nap mulva csodálkozva látják, hogy a koca a hajnali szürkületben hazafelé baktat, de nem egyedül hanem egy hatalmas vadkan társaságában. A kan látható kedveskedéssel símult melléje és merészen elkísérte egészen be az udvarba az ólig. Ott azután a koca bement, a kan pedig sarkonfordult és elbaktatott vissza az erdőbe. A koca 4 hónap mulva 8 darab csíkos (livréés) vaddisznóformájú malacot ellett. Ezzel az erdőőrnek a kanbeszerzési gondjai természetesen egyidőre elmúltak.”

Érdekes, hogy nálunk a háború előtt a nagyváradi püspökségi uradalomban az 1890-es években vaddisznók házi falkás tenyésztésével tettek kísérletet, hogy a vad állatokat mint edzett, betegségeknek ellenálló fajt továbbtenyésszék és az elpuhult magyar mangolicatenyészetek vérkeverésére és edzettebbé válására használják föl. A tenyészet iránt nagy érdeklődés nyilvánult meg (sokan vadászati célokból is nagyon keresték és vásárolták), de a kitűzött célt nem érték el, mert az állatok házi tenyésztésbe fogva inkább degenerálódtak, különféle betegségeket kaptak és az 1895-ös években nálunk is nagy vehemenciával kitört sertéspestis éppúgy elpusztította őket; mint a szelíd házi tenyészeteket.

Most a veszprémi püspökségnek van zárt vadaskertben vaddisznótenyészete.

c) Csíkos disznók (Striatosus Hilzh.)

A sertések vagy disznók nemének harmadik alneme az indiai vaddisznók, tudományos néven: csíkos disznóké.

A csíkos disznók az igazi sertésektől az alábbiakban különböznek. Az igazi sertés feje hosszúkás, a csíkos disznóé rövidebb és magasabb. A könnycsont és az alsó szemfog alakja is más és más mind a két alnemnél. A vaddisznó malacain hat sárgás és világosszürke színű, jól megkülönböztethető hosszanti csík (livrée) van, amit a malacokon 4–5 hónapos korukig lehet látni. A kinőtt vaddisznó pofáján is számos világosszürke sörtét látunk, mint a malackori rajz nyomát, a németek Bindenschweinnek hívják, mert pofarészétől szügyéhez fehér vonal húzódik, mely úgy néz ki, mintha fehér kendővel (Binde) volna felkötve. A csíkos disznónál a csíkozás erőssége egyénenként változik, sőt teljesen hiányozhatik is. A vaddisznók Észak-Afrikában, Európában, Közép- és Észak-Ázsiában vannak elterjedve, a csíkos disznók Indiában, Délkelet-Ázsiában és a keletindiai, meg az ausztráliai szigetvilágban.

A csíkos disznóknak sokkal számosabb faja van, mint akár a szemölcsös disznónak, akár az igazi disznóknak. Ennek oka részben előfordulási területük szétszórt volta, amely Kelet-Ázsiára, a két Indiára, a maláji szigetvilágra, az Adamanokra, Nikobarokra, Formosára és Japánra terjed ki, részben pedig rendkívüli fogékonyságuk a külső befolyásokra. Ez az utóbbi tulajdonsága azonban a szemölcsös disznóknak is megvan, hiszen ezzel magyarázható, hogy a szemölcsös disznóknak aránylag kicsiny elterjedési területükön igen sok fajuk van. A különböző fajok nem annyira külső alakjuk, mint inkább fejük és fogazatuk különbözősége alapján határozhatók meg.

Jellemző képviselőjük a csíkos disznó (Sus vittatus S. Müll.) amelyet az orrától a pofájáig húzódó jellegzetes fehér csík jellemez. Jentink szerint csak Szumatrán található.

Közeli rokona az előindiai csíkos disznó (Sus cristatus Wagn.), amelynek hazája Ceylon. Az előbbitől főleg az alakjában és az utolsó zápfogak nagyságában különbözik, és talán abban is, hogy a nyakán lévő sörte-sörénye igen fejlett.

A csíkos disznók – Nehring szerint – északfelé az Ussuri vidékig vannak elterjedve. Valószínűleg a Kínai Birodalom nyugati és északi hegyei választják el a közönséges és a csíkos disznók elterjedési területét.

A csíkos disznóknak Kínában élő válfaja, a Sus leucomystax continentalis Nhrg., különösen fontos, mert Nehring szerint ezek az ősei a házisertés tenyésztésében oly fontossá vált kínai házisertésnek.

Ennek a csíkos disznónak kisebb szigeti fajtái vannak elterjedve Japánban (Sus leucomystax Temm.) és Formosán (Sus taivanus Swinh.).

Mindezek a fajták a középkínai sertéssel (Sus moupinensis A. M. A.) együtt a kínai házisertés ősének tekintendők.

Eltérőleg a többi vadon élő sertéstől, a csíkos disznók egyáltalán nem kerülik el az ember telepeit. Polz és Schneider adatai szerint Szumatrán leginkább az emberi telepek közvetlen szomszédságában tartózkodnak. A pisang és főleg a rizsföldek elpusztításával válnak az emberre kellemetlenné. „Az Indragiri vidékén” – írja Schneider – „a bennszülött falvak közvetlen közelében él, ahol a lehullott levelekben többfelé elágazó csőalakú járatokat ás magának, amelyet egyes helyeken több láb magas barlanggá szélesít ki. Ezek a barlangok kívülről kis földpúpoknak látszanak, amelyeket az élő növényzet annyira átszőtt és annyira szilárddá tett, hogy még a nádvágó késsel is alig lehet hozzájuk férni. Ezekben a barlangokban mindig lehet csíkos disznót találni. Ezekből a fészkekből éjjel rájárnak a pisangültetvényekre és a rizsföldekre, ahol mindent összetúrnak és tönkretesznek.

A pápua disznó (Sus papuensis Less.)

Nincs még tisztázva az Új-Guineán élő pápua disznó (Sus papuensis) és a Timor szigeten élő sertés, a Sus timoriensis S. Müll. rendszertani helyzete. Földrajzi fekvésük alapján ugyanis, úgy Új-Guineában, mint a Timor szigeten – ha ott természetes állapotában a vaddisznó előfordulna – inkább szemölcsös disznót kellene találnunk, ténylegesen azonban mind a két helyen csíkos disznót találunk.

A pápua disznóról a következőket írja Nehring. „Úgy Finschtől, mint Grabowskytól és Rohdetól nyert szóbeli értesülésem szerint a pápua disznó a Vilmos császár-föld lakóinak életében igen fontos szerepet játszik; úgy vad, mint háziasított (domesztizált) alakjában előfordul.” A háziasított példányokat részben igen kezdetleges módon tenyésztik, részben a vadon élő példányok malacait nevelik fel. A tenyésztés csak annyiból áll, hogy tenyészkocákat tartanak, azonban kanokat nem. Párzás idején a tenyészkocák kimennek az erdőbe, ott a vadon élő kanokkal párosodnak, azután visszatérnek gazdájuk kunyhójához.” Fitzinger alapján az előbbiekhez még hozzáfűzhetjük azt is, hogy a pápua-disznó Új-Guinea erdeiben is nagy falkákban él, gyökerekkel és gyümölcsökkel táplálkozik és hosszú menetben úszik az egyik szigetről a másikra, mikor is a hátul úszó állat az előtte úszó hátán nyugtatja fejét. A bennszülöttek, de az ott élő európaiak is, a malacokat elfogják.

Utazók leírásából tudjuk, hogy a pápua-disznók megszelidítésében nagy szerepet játszik az is, hogy a vadon befogott szopós malacot a bennszülött asszonyok – tejelő hiányában – egyszerűen keblükre veszik és saját maguk szoptatják. Ha a malacok közül egyik-másik nem akar a kunyhók körül maradni, hanem el akar szökni, akkor kiszúrják a szemeit, hogy ne kelljen megszelidítésével bajlódni. A fenti tenyésztési mód mellett nem is csoda, ha a házisertések elvadulnak. A házisertés elvadulása alapján igyekeznek azután a sertésfaj elszigetelt földrajzi előfordulását azzal magyarázni, hogy az új-guineai csíkos disznó tulajdonképpen az első bevándorlók által hozott és elvadult házisertésből származik. A Sus niger Finsch.-re vonatkozólag fenti feltevés annál valószínűbbnek látszik, mert – állítólag – malacai nem csíkosak, már pedig kevés kivétellel éppen a házisertés malacai csíkozatlanok. Hogy a bennszülöttek bevándorlásuk alkalmával disznót is hoztak magukkal, azt igazolja az a Rauschke által megállapított tény is, hogy a csíkos disznók családjába tartozó házisertés félék a Karolinákon és a Marianákon is előfordulnak.

A szennár disznó (Sus sennariensis Fitz.)

Északkelet-Afrikában, Szennárban, Kordovában és a szomszédos területükön az ú. n. szennár disznó (Sus sennariensis) él, amely a koponya anatómiai jellegzetességei alapján szintén csíkos disznónak látszik és amelynek rendszertani hovatartozása még nincs teljesen tisztázva. Ez a sertés, éppen úgy, mint a pápua-disznó, úgy vad-, mint háziállat gyanánt előfordul. Mehring szerint a mi vaddisznónkhoz hasonlít azzal a különbséggel, hogy kisebb, a feje nem olyan magas és a színe is eltér némileg. Egész teste hosszú, sűrű sörtével van borítva, amely a hátán kisebb sörényt alkot. A sörték színe halványsárgán pettyezett oly módon, hogy a feketés-barna sörték halványsárga hegyben végződnek.

Könnyen elképzelhető volna, hogy amikor a vízözöni nedves időkben az ázsiai és afrikai sivatagövet erdők borították, más ma csak Ázsiában előforduló erdei állattal együtt csíkos disznók is kerültek Afrikába, a két világrészt elválasztó földterületen azonban a fokozatos elsivatagodással kapcsolatban a disznók kipusztultak. Hiszen az északafrikai vadkecske kolóniák, melyek a csíkos disznók közvetlen szomszédságában vannak, szintén csak így magyarázhatók meg.

A szennár disznó hovatartozása eldöntésénél fontos lenne ismernünk a szíriai, palesztiniai és az arábiai vaddisznókat, amelyekről azonban – sajnos – nagyon keveset tudunk.

Szardíniai csíkos disznó (Sus sardoa Strobel)

A szennár disznó származásának felderítésére azért is szükség lenne, mert vele meg tudnók magyarázni a Szardiniában előforduló csíkos disznó (Sus sardoa) származását is, amely – mint fentebb már említettük – egy az európai vaddisznók alneméhez tartozó vaddisznófajta mellett él. A Sus sardoa-t is elvadult házisertésnek akarták nyilvánítani rokonai előfordulási területétől való nagy eltávolodása miatt. Itt azonban az állatföldrajz teljesen felmondja a szolgálatot, hiszen Szardinián vadon él a mufflon, amelynek legközelebbi rokonai Ázsiában élnek. Az a körülmény pedig, hogy a csíkos disznó az európai vaddisznó egy fajtájával él egymás mellett, még nem dönti meg a fenti feltevés lehetőségét, hiszen éppen Szardinián gyakran fordul elő, hogy két egymással közeli rokonságban lévő, egy afrikai és egy európai fajta állat él egymás mellett.

Arra van számos példa, hogy a házisertés elvadul. Hahn: „A háziállatok és azoknak az ember gazdasági tevékenységéhez való viszonya” című művében sok ilyen esetet sorol fel. Főleg a Kanári szigeteken, Tristan da Cuncha, Jamaika, San-Domingo szigetén, de az amerikai szárazföldön is előfordulnak elvadult házisertések. A szigeteken gyakran előfordul, hogy az elvadult házisertések a sziget többi állatát pusztítják. Így például Réunion szigetén nagyban hozzájárultak az elvadult házisertések az ott honos galambfélék (Didus) kiirtásához, amelynek csibéit és tojásait pusztították. Az elvadult házisertések gyakran a vaddisznó színét és alakját is ismét felveszik, ez azonban nem mindig következik be. Így például Knauer szerint Peru elvadult sertései lelógó füleiket a kínai őseiktől örökölték, a Cook által Új-Zeeland szigetén kitett és elvadult sertések nem vették át a vaddisznók hosszúkás fejformáját, ma is vékonytörzsű, hosszúlábú, világosszínű állatok, amelyek (mint arról már előbb megemlékeztünk) annyira elszaporodtak, hogy valóságos csapásai az ottani földmívelésnek.

Az európai szelídített házisertések

Hogy a kerek világon levő, roppant változó külső és belső tulajdonságokkal rendelkező házi (szelidített) sertésekről bizonyos áttekintés legyen szerezhető és eredetük kideríthető legyen, a zoológusok hosszas és beható tudományos kutatások alapján bizonyos „rendszert” állapítottak meg. A legelfogadhatóbb beosztás dr. Nathusius német tudós beosztása. Szerinte az Európában lakó emberiség kezében levő sertésanyag a „domesztikáció” évezredes folyamata alatt – a klima, a talaj, a tartás és tenyésztési viszonyok behatására –, az eredeti vad állapotából az alábbi négyféle főbb jellegre változott és ezen 4 főcsoportba osztható be:

1. az ibériai jellegre, melyet Nathusius „román sertés”-nek nevezett el,

2. a kelta-germán jellegre,

3. a lengyelnek (szlávnak) nevezett jellegre és

4. a göndörszőrűekre.

A természetrajztudósok megegyeznek abban, hogy a házisertések közül az ibériai sertésnél az ázsiai Sus vittatus, a csíkos disznó volt az ős, melyből domesztikáció folytán a házisertések kialakultak. A többi háromnál azonban az európai vaddisznó volt az ős.

A kevés történelmi adatból azt tudjuk, hogy az őskorban a csíkos disznóból domesztikált házi (szelid) sertések voltak már az egyiptomiak és a hamiták, a kínaiak után legrégibb állattenyésztők, kezében. Azt is tudjuk, hogy az ázsiai és az afrikai vadsertésből kitenyésztett különféle alakú és jellegű házisertések azután az afrikai tengerpartról elkerültek a főniciaiak és a zsidók, majd más kereskedőnépek útján Földközi-tenger innenső partjaira, az ibériai népekhez, a spanyolokhoz, portugálokhoz, görögökhöz, rómaiakhoz és átalakították az ottlevő, bizonyára az európai vaddisznóból szelidített házisertések jellegét. Az így átváltozott sertést hívták ibériai sertésnek, mely azután elterjedt a Földközi-tenger egész vidékén és hol hispániainak, hol andaluziainak, hol portugálnak, hol graeco-italiainak nevezték el, míg Nathusius a latinnyelvű népek után román sertésnek nevezte el.

Az ókori klasszikus népek ősi disznófajtája ez, melyet a régi görög és római írók versekben énekeltek meg, alakjáról pedig „gemmák” (faragott kövek), bronz és márvány statuettek nyomán tud valamit a késői utókor.

Középtermetű, benyomott orrú, kisebb, föl- és előreálló fülű, jó formájú, hegyesfejű, sötétszínű (vörösesbarna vagy sárgásfehér), gyér szőrözetű, rövidlábú, finom, nemes formájú, finom húst és zsírt termelő sertések voltak ezek, melyek jó tulajdonságaik miatt messze földre (mint később látni fogjuk) elterjedtek és a különböző viszonyok között különféleképpen átalakultak.

A többi sertésjellegnek, a kelta-germán sertésnek, a lengyelnek és a göndörszőrűeknek viszont – a tudományos kutatásokból megállapíthatólag – az európai vaddisznó volt az őse. Lássuk őket egyenkint.

A kelta eredetű sertésfajták elterjedése a következő. Krisztus születése utáni évszázadban a kelták vándoroltak Európába és miként a rómaiak, ők is harcok között hódították meg a megszállt területek népeit. A történelem róluk csak annyit tud, hogy ők is keletről jöttek nyugat felé és hogy nomád életet élő, harcias faj volt, mely inkább állattenyésztéssel foglalkozott. Egyéb állataik (ló, marha) mellett főleg a sertést tenyésztették a bő makktermő erdőkben és vándorlásaik közben azt vitték be magukkal Európa belsejébe. A kant imádták és a sertés vallási ceremóniáik közben nagy szerepet játszott. A kelták sertése az európai vaddisznóból kitenyésztett állat volt. Ellentétben a finom, kisebbtermetű, finomszőrű és hízékony román sertéssel, ez nagyra növő, robusztus, durvacsontú, hosszúorrú, nagy, laffogó fülű, hosszú, sűrűszőrű állat volt, mely edzett és kitartó volt a járásban, a legeltetést és a primitív tartást jól bírta és sok, durva húst és kevés zsírt termelő fajta volt. Színe fehér, fekete-fehér tarka volt, bőre pedig nem pigmentált (sötétszínű), hanem embertest színű volt a világos szőr alatt. Lassan nőtt, de óriási súlyt ért el. A kelta sertés elterjedt egész Európában és így jutott egy másik szintén harcias, vad néphez, a germánokhoz, kik tovább terjesztették el Európa más részeibe, sőt az alemannok révén eljutott az még Svájcba is.

A lengyel (szláv) sertésjelleg elterjedése a következő. Európa északi népeinél Oroszországtól és a Skandináv szigetektől lefelé egész a régi Magyar Kárpátokig az előbbi jelleghez hasonló, de a zord klimatikus viszonyok és primitív tartási eljárás mellett lényegesen megváltozott sertésjelleg alakult ki, melyet, miután főleg a szláv és skandináv népeknél volt honos, szlávnak (lengyelnek) neveztek el. Hogy az európai vadsertéstől származzon, azt nem támogatja attól élénken elütő (fehér szőre) külseje, alakja és sajátsága, így inkább az hihető, hogy a germán sertéstől származik és a zord klíma alatt változott oly erősen át.

Az ősi lengyel sertés testalakja vékony, megnyúlt, háta felgörbült, orra hosszú, keskeny, mellkasa lapos, lábai hosszúak, fara csapott, fülei keskenyek, előreállók, (a hegyi jellegnél fölállók és kicsinyek), színe fehér, szőre sűrű, kutyaszőrhöz hasonló. Igénytelen, edzett állat, lassan nő, igen gyenge hízóképességű és nem zsírt, hanem húst termelő fajta. A lengyel sertés mindazon a zord vidékeken terjedt el (Oroszország, Dánia, Svédország, Norvégia, Lengyelország, régi Észak-Magyarország, Csehország stb.), hol a silány tartással meg tudott elégedni.

A negyedik – a göndörszőrű – sertéscsoport elterjedése a következő. Európának délkeleti részén a többi sertéstől eltérő jellegű és tulajdonságú sertést találunk, a göndörszőrű jelleget. Ez a határ kezdődik a régi Magyarország északi Kárpátok alatti dombvidékénél és megy le délnek és keletnek Szerbián; Románián, Bulgárián, Besszarábián át Török- és Görögországba, majd Bukovina déli felén át a Fekete-tenger partvidékéig, majd Horvátországon át Boszniáig és Montenegróig. Északon és keleten beolvad a lengyel sertés zónájába, délen és délnyugaton pedig a román sertés jellegébe. Egyes német szakírók ezen fajtát zsírtermelőképessége miatt az ázsiai vadsertéstől eredőnek tartják. Ez azonban tévedés. Hogy a göndörszőrű sertések az európai vadsertéstől származnak, azt azok a szakemberek tudják és meggyőződéssel vallják, kik a magyar mangalicát jól ismerik és akik az állat koponya-, könnycsont és állkapocscsontozatának az európai vaddisznóhoz való hasonlatosságát megfigyelték. Közös vonás még az újszülött malacok csíkossága (livrée-je) is, továbbá a primitíven tartott göndörszőrű sertésnek a vadsertéshez való föltűnő hasonlatossága, mondjuk: visszafajtázása.

Magyar szakemberek még abból is megítélik a közös vérvonalat, hogy a vadsertés és a göndörszőrű sertés párzásából származó ivadék nagyon hasonlatos az extenzíven tartott göndörszőrű házisertések egymásközti párzásából származó ivadékhoz (színre, alakra, sajátságra, belső tulajdonságra stb.).

A régi göndörszőrű sertés feje hosszú (hasonlít a vaddisznó fejéhez), a fülek fölfelé állanak és középnagyok (a kinemesített jellegnél a fülek előrehajlanak és laffogók), hegyük lefelé konyuló, a fülkagyló belseje szőrpamacsokkal benőtt, a hát kissé fölfelé görbült, a törzs középhosszú, a mar magas, a mellkas dongás, a far csapott, a lábak izmosak, középhosszúak, a szőr egyszínűen szőke, barnás, sokszor rőt (vaddisznóhoz hasonló) és vagy durvaszálkás, vagy hullámosan göndörödött, a bőr palaszürke (pigmentált), a háton és maron fölálló sörtetaraj húzódik, sokszor a hasszőrök oldalt seprőszerűen kiállnak, úgyhogy az állat szemközt nézve háromszögletesnek látszik. Az állat nyárra elveszíti szőrcsuháját (megvedlik) és akkor apró szőrökkel van teste födve. Tarkaszín sohasem fordul elő, hacsak az állat nincs feketével vagy világosszínű állattal keresztezve.

A göndörszőrű sertések lassan növő, középnagytestű, keveset (6–8 drb.) fiadzó, edzett, nem kényes állatok, melyek a jobb tartást azzal hálálják meg, hogy vastag szalonnaréteget raknak bőrük alá (nemesített magyar mangalicáknál a hízott sertésen a hátszalonna vastagsága 20 cm-t is elért már!) és beleik között sok hájat is termelnek, tehát nem húst, hanem zsírt termelő fajtáknak mondhatók.

Minél jobb tartásban van részük és fiatal korukban minél nagyobb gondozással (fehérjeetetéssel) vannak nevelve, annál szebbre és nemesebb formájúakra fejlődnek és annál hamarabb zsírosodnak el. A koplaltatott és ridegen tartott egyedek hosszúorrúak, keskenyebbek, „megcsökötten” maradnak és visszaütnek őseikhez, a vaddisznóhoz. A göndörszőrű sertések külső kinézése így egyes vidékek szerint nagyon változó. Míg a régi Szerbiában a jó tartás miatt a test hosszúvá, a fej rövidebbé, a fül előrehajlóvá (laffogóvá), az állat hízékonyabbá vált, addig Bulgáriában és Románia hegyvidékén a silány tartás mellett az állat nem sokban különbözött a vaddisznótól.

A sertésnek egyik kiváló tulajdonsága az, hogy alakja és belső tulajdonsága a tartás, talaj- és éghajlati viszonyok szerint jelentékenyen változik és célirányos tenyészkiválasztással könnyen átalakítható. Ebben a tekintetben nagyon hasonlít a kutyához. Míg a vadon élő és mostohább tartási viszonyok között levő sertések pofacsontja és feje (orra) meghosszabbodik, koponyája pedig ellaposodik, addig a jobban tartott állatok koponyája megmagasodik, pofacsontja és feje pedig megrövidül. Ezáltal a fej (helyesebben az arcprofil) konkáv alakot kap a pofacsont pedig megtörik és éles hajlással megy át a fejbe. Erre elég példát látunk a fiatal korban rosszul tartott (koplaltatott) és kemény, silány legelőkön tartott kisgazda sertéseknél, melyeknél a fej a testnagysághoz viszonyítva nagy, az orr pedig hosszú, ellentétben a fiatal korban jól tartott mangalicákkal, melyeknél a fej rendszerint arányos a testtel, az orr pedig középhosszú.

Viszont az elkényeztetve tartott és túltenyésztett állatoknál, esetleg a beltenyésztés által degenerált egyedeknél beállt a mopszfej, melyet egyidőben az angol Yorkshire sertéseknél gyakrabban lehet látni, de ma már a benyomott orrcsonttal járó szuszkaság és elferdült állkapcsokkal velejáró „nyelv-zúzó” és legelni nem tudó fogszerkezet miatt a tenyésztők kiküszöböltek.

A koponya, az orrcsontok és a pofacsontok fejlődésének különféleségét Hilzheimer úgy magyarázza, hogy a malackori koponya alakjából indul ki. Valamennyi állat fiatal korában az agyat tartalmazó tulajdonképpeni koponya, a pofacsonthoz viszonyítva, aránylag nagyobb, mint ugyanazon állat öreg korában. Ezt a jelenséget phisiológiailag talán úgy lehetne magyarázni, hogy az agynak mindig ugyanannyi ideget kell magában foglalnia, akár fiatal az állat, akár öreg, akár nagy, akár kicsiny, az agy tehát egy meghatározottnál kisebb nem lehet. Ennek megfelelően azután a tulajdonképpeni koponya is mindig legalább egy bizonyos nagyságú kell, hogy legyen. Sok sertésnél és sok kutyánál előfordul, hogy a pofacsontok még a fiatal állat arányainak felelnek meg, a koponya azonban már akkora, mint egy felnőtt állaté.

Az állkapocs rendes méretektől való elmaradásának nincsenek mechanikai okai, mint azt régebben gondolták, és amit a kutyánál az élő zsákmány szétmarcangolása hiányának, a sertésnél a túrás hiányának tudtak be, ennek a táplálkozás megváltozásában keresendő oka van. Ezt a tételt Nathusius bizonyította be, aki az egy aljból való malacokat kövezett istállóban nevelte és csupán eltérő etetéssel, egyebek mellett, eltérő koponyacsontokat kapott. A rosszul táplált sertéseknek hosszú, nyujtott fejük volt, egészen olyan, mint a vaddisznóké, a jóltápláltaknak megtört, rövid és széles koponyája volt, mint a többi házi kultúrsertéseknek.

A sertésalakok előállításánál tehát ugyanazok az okok hatnak közre, amik a tagok megrövidüléséhez vezetnek, míg a csigolyák száma megtartja eredeti nagyságát. A rövid és széles koponya a hosszútestű, alacsony, gyorsan fejlődő, tehát nemesített sertés jellemvonása, amiről alább még szó lesz.

A sertésnek a kutyával való közös tulajdonsága még, hogy egyes fajtáknak hosszú, lelógó fülük van, másoknak füle rövid és felálló és hogy vannak törpe fajták, amelyeknek feje fiatalkori alakot mutat. (A törpe házisertéseket főleg Kelet-Ázsiában tenyésztik.) Az elősorolt tulajdonságok dacára a sertésfajtákból nincs annyi, mint a kutya fajtáiból, aminek oka természetesen az, hogy a sertés haszonállat, miért azután a tenyésztők a lehetőleg jövedelmező és hasznos külső és belső tulajdonságú jellegűek kitenyésztésére törekedtek és törekednek.

Ez érthető is, mert a sertés már ősidők óta egyike a leghasznosabb háziállatoknak, mely már a történelemelőtti időkben is nagy szerepet játszott az emberélelmezésénél. Alig van őskori vagy ókori ásatás, melynél az ősember tűzhelyének maradványaiban sertéscsontokat ne találnának. Ma is alig van nép, melynek élelmezésénél ne a sertés játszaná a legnagyobb szerepet. A németeknél például (kik szintén nagy sertéshús-fogyasztók) az ország húsfogyasztásának közel 60%-át a sertéstenyésztés szolgáltatja. A magyar falusi népnek és a parasztmunkásosztálynak majdnem egyedüli hústápláléka a sertés, nem beszélve az alföldi munkásnépről, mely kenyéren és füstöltszalonnán él még a legnehezebb munkaidőben is.

Érdekes; hogy a sertéstenyésztés legrégibb nyomait Kelet-Ázsiában találjuk. Kínában Krisztus sz. előtti 3468-ik évben uralkodott Fo-Hi császár rendelte el, hogy a földmívelők tartsanak házisertéseket. Az egyiptomiaknál a Hyksos királyok korában – tehát Kr. sz. előtt 2260–1733. években – már virágzott a sertések házi tenyésztése. Babylónban Hammurabi király Krisztus sz. előtti 2250-ik évben a polgári törvénykönyv szerkesztésénél a sertésről mint háziállatról tesz említést.

Az egyiptomiaknál – ennél a nagykultúrájú népnél – az állattenyésztés már Krisztus születése előtt évezredekkel is magas fokon állott. Ősrégi sírboltok hieroglifjeiből látjuk, hogy ők a sertést nagy falkákban tartották, de a sertéshús evésétől tartózkodtak. A sírbolt rajzaiból az látható, hogy kétféle sertésük volt, egy magashátú, hosszúlábú, felállófülű és nagysertéjű és egy kopasz laposhátú fajta. Herodotos szerint az egyiptomiak a sertést oly tisztátalan állatnak tartották, hogy ha valaki a disznó mellett elhaladtában ruhájával hozzáért, rögtön a folyóhoz ment, hogy megmossa a ruháját. A disznópásztor megvetett ember volt náluk és nem volt szabad a templomba belépnie és a pásztorfamiliák csak egymás között nősülhettek. Így azután a „koptok”, egy kereszténnyé vált néptörzs vállalkozott a disznóval való foglalkozásra.

Az ókori görögöknél – kik sok disznóhúst ettek – a sertéstenyésztés nagy szerepet játszott. Homeros megénekli, hogy Eumaeos-Ktesios szíriai király fia – Odysseus udvarában sertéstenyésztési főtisztviselő (magyarán mondva: kanász) volt. Az ókori rómaiaknál a sertéshús kedvelt eledel volt és nagy csapatokban tartották a sertéseket. Galénus írja, hogy az ókori athléták naponta ettek disznóhúst, mert csak ez tartotta őket erőben. Az ókori rómaiak azonban csapatokban hízlalták is a sertéseket. Varról ókori író említi, hogy Arcadiában olyan kövér disznót látott, hogy az felállni már nem tudott és patkányok rágták ki a farát és odaköltöztek megfiadzani.

A római főurak Szardínia szigetén makkal és szelídgesztenyével hízlalt kövér disznókat előszeretettel vásárolták meg. Rómába hoztak azonban hízlalt disznókat Galliából is, füstölt sonkákat pedig a germánoktól. Az ókori római hatóságok a sertéskereskedőket (suavii) előjogokkal és külön kedvezményekkel támogatták és messze vidékekről hozott kövér sertések szállítását római császári rendeletekkel elősegítették.

A skandináv népeknél, főleg a dánoknál a sertés már az őskori időkben is nagy szerepet játszott, arra mutatnak a föld mélyéből kiásott kőkorszakbeli sírok, melyekben az ember porladt csontváza mellett találjuk a sertés csontjait is. Ez arra mutat, hogy az őskori ember holtteste mellé odatették a sírba kedvelt eledelét, a disznóhúst is, nehogy azt a túlvilágon nélkülözni legyen kénytelen. Az ókori skandináv népek mitológiája szerint csak akkor boldog az ember, ha mindennap elfogyaszthatja a „sarimner”-t (a sertéshúst), melyből egy szalonnás darabot az elhalt hősök emlékének is kell áldoznia, nehogy azok a Walhallában örömtelenűl éljenek a Walkürök között.

Az ókori sertéstenyésztésnek azonban nagy akadálya volt a keleti népeknél az egyiptomiaknál, a zsidóknál és a mohamedánoknál fennálló evési tilalom, de egyes vidékeken az izlám vallás még a sertésekkel való kereskedést is üldözte. Pedig a zsidóknál már a Megváltó idejében voltak nagykereskedők, kik nagy csordákban tenyésztették Palesztinában a sertést és hajón szállították messze vidékekre. Úgy a Talmud, mint Mohamed próféta szigorúan tiltotta a sertéshúsevést. A Talmud még engedékenyebb volt, mert terhes asszonyoknak megengedte a sertéshúsfogyasztást, az izlám vallás azonban nemcsak azt átkozta meg, aki evett, de, aki tartott, vagy kereskedett a sertésekkel. Ez a nagy tilalom az ottani forró klíma alatt érthető is volt, mert a hevítő hatású zsíros disznóhústól az emberek különféle kiütéses betegségeket kaptak (például a bélpoklosság sokszor járványszerűen pusztított), másként az akkori rossz egészségügyi viszonyok között a disznók fertőzve voltak borsókával (a galandféreg első alakjával) és az emberek veszedelmes bélgilisztabetegségekben nyomorogtak.

Hogy az ókori egyiptomiak a sertést nemcsak élelmezésre használták, hanem gazdasági célokra is, azt Herodotos írásaiból tudjuk. Azt írja róluk a görög író, hogy ők Krisztus sz. előtti 4–5-ik században a Nílus áradásai után visszamaradt iszapba szórt vetőmagvak betiprására használták a disznócsordákat borona helyett. A forró nap alatt a gyorsan megszikkadt iszapra elszórt vetőmagvakat, a meddig az lágy volt, juhokkal, ha pedig megkeményedett, akkor sertésekkel tapostatták be. Ókori rajzokban ezt meg is örökítették.

Hogy a sertés nem pusztult el a vízözön alkalmával, azt Noah-nak köszönhetjük. A biblia szerint ugyanis Noah (Noé) a vízözön alkalmával a sertést is bevette mentőbárkájába, hogy megmentse a sertésnemet az elpusztulástól és mikor a szőllőt telepítette, akkor a borba a báránynak, az oroszlánnak és a disznónak a vérét keverte bele. Ezáltal lett – az ókori rege szerint – a bornak olyan hatása az emberre, hogy eleinte báránnyá, később oroszlánná, végül pedig disznóvá válik tőle az azt mértéktelenül élvező ember. Goethe is bizonyára erre gondol, mikor Faustjában azt írja, hogy a lerészegedett ember hasonló a disznóhoz.

A házisertés elődje gyanánt csak a valódi disznók és a csíkos disznók jöhetnek számításba, csupán egyes afrikai fajtáknak lehet őse a bütykös disznó (Potamochoerus).

Mint a kutya történeténél, úgy a sertésnél is megállapították, hogy a legrégibb európai háziállatmaradványok között a sertés csontját is megtalálták, amely azonban lényegesen különbözött úgy a vaddisznótól, mint a közönséges házisertéstől. A sertés ezen történelemelőtti időkben élt őse valamikor egész Európát benépesítette, ma azonban már kihaltnak tekintendő, legfeljebb egyes elhagyott helyeken tengődik néhány példánya.

Rütimeyer, aki elsőnek fedezte fel ezen sertés maradványait a svájci cölöpépítményekben, lápi (mocsári) sertésnek (Sus palustris) nevezte el. A sertést főleg koponyaalkata alapján ismerik. Jellemző reá koponyájának rendkívüli rövidsége és aránylag igen magas volta. Rütimeyer szerint a lápi sertés feje a vaddisznó fejéhez úgy hasonlít, mint a malac feje, a felnőtt házisertés fejéhez. Az állkapocs rövidségéhez viszonyítva, fogazata igen fejlett. Rütimeyer kutatásaiból azt a következtetést vonta le, hogy a koponya nagyon eltérő alkata miatt a lápi sertés nem származhatik az európai vaddisznótól. Később hosszas habozás után arra a következtetésre jutott, hogy a lápi sertés a csíkos disznótól származik. A valóságban a lápi sertésnek és a csíkos disznónak Rütimeyer által megállapított hasonlósága nem rokonságukon alapszik, hanem sok tekintetben azzal magyarázható, hogy mind a kettő egyforma nagy volt. Másrészről a vaddisznó és a lápi disznó a koponyája közötti különbség alatt csak annyi értendő, hogy a lápi disznó koponyája jóval kisebb. A koponya kisebb volta az oka annak is, hogy fogai szorosabban állanak egymás mellett. A fogak ugyanis, általános megállapítás szerint, a kisebb állatoknál – a vadon élőknél is – aránylag nagyobbak, mint a nagyoknál, vagyis nem alkalmazkodnak a kisebb állkapocshoz. A lápi sertés zápfogainak aránylag egyszerűbb volta szintén kisebb alakjával magyarázható.

Fentiek alapján érthető, hogy miért nem fogadta el Nehring Rütimeyer elméletét, mely szerint a lápi sertések a csíkos disznóktól származnának. Az általa az észak-németországi és a dán lelőhelyeken megvizsgált sok, sok sertésmaradvány „mind a vaddisznó jellegzetes vonásait mutatta, de törpe alakban”. Nehring a lápi-sertést Sus scrofa nanus-nak nevezte el, és dacára kicsiny alakjának a vaddisznó szelidített utódjának tartja. Nehring állítása alátámasztásánál főleg arra mutatott rá, hogy a kis sertésfélék, – (amelyeket itt, hogy a lápi sertéstől megkülönböztethessük őket, törpe sertéseknek nevezünk) – koponyája és az elsatnyult – főleg vadaskertekből való – európai vaddisznó koponyája között alig van különbség. Meg kell jegyeznünk, hogy Nehring végleges állásfoglalásánál – szokásos óvatosságával – elismerte – és joggal – annak a lehetőségét, hogy a lápi disznó esetleg a két említettől eltérő más alnemből vagy családból származik.

Nehring nézetét új abban fényesen igazolták Pira rendkívül lelkiismeretes kutatásai, amelyeket „Tanulmányok a sertésfajok és főleg a svédországi fajok történetéhez” cím alatt bocsátott közre. Pira a koponyacsont és az alsó szemfog alapján kimutatta, hogy a történelemelőtti időkben Svédországban élt házisertéseket nem úgy hozták be, hanem, az mint hazai törzs Svédországban alakult ki. A domestikáció megkezdését Pira a Folyosó-sírok korába teszi, amely kor Monthelius szerint a Kr. előtti 3-ik évezred második felére esik, vagyis, a mai időszámítást véve alapul, körülbelül 4500 év előtt volt. Így tehát Dél- és Közép-Svédország, amelyhez hozzászámítandó a Doggea szigetcsoport is, az eredeti hazája a törpe sertésnek. Innen terjedt el az legyező alakban délfelé. Mint azt Winge megállapította, a törpe sertés Dániában már nem volt eredetileg honos, hanem úgy hozták be. Hogy keleten meddig terjedtek el, azt eddig még nem állapították meg.

Azt a már Nehring által is fenntartott lehetőséget, hogy az Alpok lápi sertése más fajhoz tartozik, mint az északi, újabban Ulmansky bizonyította be összehasonlító kutatásaival, a fajtörténetileg oly fontos könnycsont segítségével.

A laibachi tőzeg egyik cölöpépítményének sertésmaradványai állottak Ulmansky rendelkezésére. Ulmansky azt találta, hogy ezen a lelőhelyen a házi- és a vaddisznó annyira hasonlít egymáshoz, hogy a házisertést az ott honos vaddisznótól lehet származtatnunk. Ez a vaddisznó azonban azonos a Sus ferrus antiquus-sal, a svájci cölöpépítmények vaddisznójával, amely ily módon a lápi disznó ősévé lesz.

Fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a kőkorszak elején Európában két elsatnyult házisertésfajta volt; egy a nagy hegyláncolatoktól északra, és egy attól délre, részben pedig a hegyek között. Mindkét faj kevés kivétellel már kihalt, a szegényes leletek alapján ítélve azonban úgy látszik, hogy igen különböztek egymástól.

A lápi sertés legismertebb leszármazottja a „Bündner-Oberlaender” sertés úgy látszik ma már teljesen eltünt; legalább is Hoesch nem talált már tisztavérű utódokat. Ezzel szemben Ulmansky a „Gurktaler” sertésekben a lápi sertésnek meglehetős tisztavérű, bár túltáplált alakú utódját fedezte fel. A „Gurktaler” sertés nem csupán csak a törpe sertéssel való összehasonlítás szempontjából érdekes, hanem azért is, mert elődje a lápi sertés, a később még bővebben tárgyalandó göndörszörű sertések kialakulásához is hozzájárult. A „Gurktaler” sertést Ulmansky a következőképpen jellemzi: feje közepesen hosszú, széles és félig lelógó fülekkel; homloka aránylag széles, orra egyenes és közepesen hosszú, nyaka erős és egy kicsit rövid; törzse nyulánk, hengeralakú, hátul kissé magasabb, mint elől, a farnál egy kissé csapott; lába közepesen erős, farka hosszú és kunkorodott, az egyszerű, sűrű sörtebunda tarka. Ezzel szemben a svéderdei disznó, amely Pira szerint a törpe sertés tisztavérű leszármazottja, Nehring leírása alapján kicsiny, hosszúlábú, pontyhátú állat; feje igen kicsiny, füle kicsiny és előreálló, orra finom és hegyes, fejének profilja egy kissé konkáv, azonban a mai kitenyésztett fajtáknál észlelhető törés nélkül.

Érdekes, hogy Pira Svédországban még egy fajtájú sertést fedezett fel, amely még jobban elkorcsosodott, mint a törpe sertés, tehát még annál is kisebb volt. Ez az elkorcsosodott alakú sertés, már a kőkorszak elején kimutatható, különösen a történelmi időkben, a középkorban és az újkorban volt azonban elterjedve. Ma már teljesen eltünt. A lápi disznókon kívül már a kőkorszak elején előfordult a cölöpépítményekben egy a vaddisznóhoz hasonlító házisertés, amelynek a vaddisznótól való leszármazása nem is kétséges. Közép-Európa középső és északi részein még néhány évtizeddel ezelőtt is a vaddisznók leszármazottai voltak a házisertések között a túlnyomóak. A különféle fajtákat „parlagi” vagy „nem nemesített” sertések gyüjtőnév alatt szokták összefoglalni. Hoesch után mi is elfogadhatjuk, hogy a fenti vaddisznótól származó sertéseknél germán és szláv domestikációval van dolgunk.

A különféle fajták tömegét Nathusius igyekezett rendszerbe foglalni, amidőn megkülönböztette a hosszúfülű és a rövidfülű parlagi sertéseket.

Nehring szerint a nagyfülű fajta még ma is tiszta vérben megtalálható Lengyelországban (a volt orosz-lengyelországi részen) és Skandináviában. Nehring óta azonban valószínűleg már itt is veszítettek területükből a tisztavérű sertések. Régebben a nemesített fajták megjelenése előtt az ősi nagyfülű fajták egész Németországban el voltak terjedve. Hoesch az északnémetországi úgynevezett „Marschschwein”-ekben a bádeni és württenbergi „Schwaebisch-Haller” sertésekben, a svájci „Maerchler” és „Turgauer” sertésekben látja a kérdéses hosszúfülű sertések tisztavérű utódait.

A hosszúfülű sertések csoportjának legismertebb és legelterjedtebb faja a lengyel sertés. A lengyel sertést Nehring a következőképpen írja le: „Feje nagy, keskeny és hosszú, homloka alacsony, füle igen nagy, széles és előre lógó, úgyhogy az állat szemét is eltakarja. Az alsó állkapcsán két csüngő húsdarab van, amiket rendesen „csöngőknek” neveznek. Nyaka meglehetősen hosszú, háta rendesen felfelé görbült. Teste keskeny, lábai hosszúak és erősek. A teste a magasságához viszonyítva rövid. Hosszú, sűrű és durva sörtével van fedve, amely a hátán sörényt alkot. Az állatok színe rendesen fehér, néha szürkéstarka, barnás vagy feketébe játszó.

A fajta nagy előnye a nagy szaporasága. A kocának ritkán van tíznél kevesebb malaca, legtöbbször 12 van, amelyeket jól táplál és gondoz. A legszélsőségesebb éghajlathoz is igen jól alkalmazkodik és igen igénytelen. Ezek a jótulajdonságai és hosszú erős lábai, kiváló legelőértékesítő állattá teszik, mivel a járást, sőt a futást is igen jól bírja. Bojanowsky azt állítja, hogy olyan gyorsan tudnak futni, hogy még jó lóval is alig lehet őket utolérni. Ezekkel a jótulajdonságokkal szemben hátránya, hogy igénytelenségének megfelelően lassan fejlődik és hogy a mai kor kívánalmainak megfelelően nem elég hízékony. A lengyel sertés 2–3 éves korára fejlődik ki teljesen.

A lengyel sertést régi nagy hazánkban az Északi Kárpátok vidékén a tót megyékben mi is jól ismertük. Ösztövér, keskeny, hosszú, kutyaszőrű és kutyaformájú állatok voltak ezek, melyeknek nagy előnyük volt az, hogy hozzászoktak a sovány tartáshoz (a havasi községekben Liptóban, Zólyomban, Túróc, Árva, stb. megyékben) a burgonyához, zabliszthez és a rendkívül zord klímához és valóságos áldásává váltak a hegyvidéki szegénysorsú népnek. Lassan fölhízó és inkább húst, mint szalonnát termelő állatok ezek, melyek annakidején megteremtették nálunk a híres kassai sonkát készítő hentesipart.

A mai lengyel sertés már Yorkshire vérrel legnagyobbrészt át van keresztezve, és a régi primitív formájához csak egyes eldugott falvakban található. A régi lengyel sertésnek azonban kétféle változata volt: a jobb külső és belső tulajdonságokkal rendelkező javított lengyel sertés, a hússertésfajták primitívebb fajtája, azután a hegyi lengyel sertés, az ösztövér, hosszúlábú, keskeny, kutyaformájú fajta, mely a legsilányabb tartást is kibírta ugyan, de fölhizlalni nagyon bajos volt, mert még jobb tartás mellett is ösztövérhúsú maradt. Míg az előbbi (mely már angol és német vérrel át van keresztezve) a jobb gazdaságokban tartva és jobban etetve megfelel a galiciai gyorsabbfejlődésű húsjellegnek, és kultúrpiacon is megállja a helyét, addig a hegyi fajta a zord vidékek szegény népénél található még fönn és kultúrpiacra nem kerül, mert szálkás húsával és keskeny rágós szalonnájával nem elégíti ki a kultúrember igényeit; így csak a falusi lakók között kerül fogyasztásra.

A nagyfülű sertések csoportjába sorolják a lengyel sertéssel kapcsolatban az egypatájú sertést is, amit német tudósok „beszarábiainak” szoktak nevezni, mert egy német mérnök az 1900-as években Kiew vidékén talált reá egy primitív lengyel sertés tenyészetben ilyen egyedekre. A mérnök híradása nyomán német szaklapokban közölték, hogy az oroszok ezt a „fajtát” nagyon kedvelik, mert a ragadós körömfájást nem kapják meg, aztán, hogy a hosszútávolságú lábonhajtásokat jól tűrik stb. stb. A német szaklapokból hozzánk is elkerült ennek az új „sertésfajtának” mondott sertéseknek a híre és egyik akkori neves tenyésztőnk már írt is Haggenbeck egzótikus állatkereskedőnek Hamburg-Stellingenbe, hogy szerezzen neki ilyen sertéseket. Az 1910-es években Sárosy Gyula hazánkfia Amerikából írta, hogy ott az „öszvérlábú” (egypatájú, összenőtt körmű) sertéseket igen kedvelik és törzskönyvezve szaporítják stb. A kérdéssel nálunk is foglalkoztak a szaklapok és miután akkoriban a ragadós száj- és körömfájós állatbetegség sok kárt okozott, többen kerestek ilyen sertéseket. Kitünt azonban, hogy nálunk is vannak egypatájú sertések (Pusztagyalui gazdaságban Homokon, Jásznagykúnszolnok megyében és Erényi Sándor gazdaságában Birin, Szabolcs megyében volt akkoriban a rendeslábú mangalica sertések között sok ilyen példány), sőt azelőtt is többször észlelték ezt a rendellenességet.

Kiváló magyar tudósok hozzászólásaiból (dr. Roditzky Jenő, dr. Zimmermann Ágoston) kitünt, hogy ez nem külön fajta, és nincs bizonyos fajtához kötve, tehát nem fajtajelleg, hanem úgynevezett spontán variatio, azaz közönséges abnormitás és nem is oly ritkaság, sőt igen régen is előfordult, mert már az ókorban is írtak róla Plinius, a római és Aristoteles, a görög író. Blascsok Gyula akkori neves sertéstenyésztő pedig a gyakorlati életből állapította meg, hogy a ragadós száj- és körömfájást éppúgy megkapják, mint a többi kétcsülkű disznók, az pedig, hogy a hosszú fárasztó lábonhajtást jól kiállják, csak kitalálás, mert épp ellenkezőleg úgy járnak, mint az emberek a szűk cipőkben, tehát sokkal kevesebbet bírnak el, mint a kétcsülkűek.

Dr. Zimmermann Ágoston állatorvosi főiskolai tanár csontvázvizsgálataiból megállapította, hogy a lábak két középső ujja, vagyis a III. és IV. ujj vége van összenőve és közös szarutokba zárva, ez pedig olyan, mint a ló vagy a szamár patája. Így tehát nem lehet páratlan ujjúságról, vagy új fajta keletkezéséről beszélni, hanem csak egyszerűen az ujjak összenövéséről (syndaktylia-ról) mint egy torzképződésről, mely átöröklődik, tehát így el is terjedhet. Erre itt napirendre is tértek a dolog fölött, a tenyészetekben pedig az ilyen egyedeket rögtön kizárták a tenyésztésből.

A nagyfülű sertések Németországban nem találhatók meg már tiszta vérben, megtalálhatók ellenben a rövidfülű sertéseknek, amelyek Közép- és Észak-Európában valószínűleg a hosszúfülű sertések mellett éltek, két tisztavérű fajtája. Ezek a kicsiny testű, kisfülű sertések, amelyeket Nehring így jellemez : „fejük keskeny és hegyes, fülük fölálló, hátuk kissé hajlott és sörtesörény díszíti; testük meglehetősen hosszú és hengeres, lábuk rövid és finom, amely azonban még mindig alkalmas arra, hogy a mezőkön és az erdőben táplálékukat megkeressék”. Göndör szőrük vörösesbarna vagy világossárga. Valamivel gyorsabban fejlődnek és valamivel hízékonyabbak, mint a nagyfülű sertések. Külterjesen tenyésztve éppen olyan jól értékesítik a mezei és erdei legelőket, mint nagyfülű rokonaik.

Ennek a fajtacsoportnak legközönségesebb képviselője a közönséges hannover-braunschweigi sertés (Unveredeltes hannöversch-braunschweigisehes Landsehwein); német parlagi sertés (Hannover-braunsehweigi), amely egyesíti magában a legeltetésre alkalmas edzett sertés összes előnyét és a lassan fejlődő sertés összes hátrányát. Egész megjelenése – írja Hoesch – nagy életerejű állatra vall; mozdulatai erőteljesek, igen éber, amely tulajdonságai még valószínűbbé teszik az európai vaddisznóval való rokonságát. Fiatal korában lábai aránylag hosszúak, törzsük szűk. Ha idősebb korában mérjük meg, azt találjuk, hogy törzse sokkal mélyebb és erőteljesebb, mint ahogy azt a fiatalkori mérés alapján gondolhatnók.

A nem túlságosan hosszú, fiatalabb korban vékony, később erős, izmosnak látszó nyak igen hosszú, a vaddisznóéhoz hasonló fejhez vezet, amelynek főleg a pofakészlete igen fejlett. A fülek közepesen hosszúak és ferdén előre irányulva felfelé állanak. Háta hátrafelé magasodik, és pedig jobban, mint bármely más fajtánál, a keresztcsonttól a farokig azután erősen csapott. A lába fiatal korában igen karcsúnak látszik, később azonban igen megerősödik, a nélkül azonban, hogy csontja annyira eldurvulna, mint a nemesített sertésnél, vagy a nagynövésű nemes német sertések egyes példányainál. Bőre durva, szőrözete kemény sörte, amely a hátán a fejétől a farkáig hosszú, hátrafelé álló sörtékből sörényt alkot. Színe fehér-fekete tarka. Jellegzetes rajza általában a következő: fején és nyakán úgy a bőre, mint a szőre fekete; közvetlenül a koponya mögött a sörénynél a pigmentáltság megszünik és konvex ívben a lapocka felé húzódik; fekete combjának felső része, körülbelül a lágyék közepéig, esetleg még tovább is, a fekete színeződés homorú ívben lefelé, legfeljebb az ugrócsontig terjed, legtöbbször azonban még addig sem. Ma a tenyésztők a feketével szegett sötét bőrszíneződést szeretik, amely azonban fehér szőrrel van fedve.

A második Németországban tenyésztett ugyanezen fajhoz tartozó sertés a bajor sertés (Halbrotes bayrisches Schwein). Leglényegesebb megkülönböztető jele a színe és a fülének alakja. Testének hátsó fele vörös, az elülső fele fehér, sörényének a homlokán lévő része mindig vörös. Fülei valamivel nagyobbak, mint az előbbi fajtához tartozó sertéséi. Eredetileg az előre álló fülek voltak a divatosak, ma azonban jobban szeretik a lelógó füleket. A nemek között nagyobb a különbség, mint a nemesített sertésnél. Ügyes hizlalással 200–250 kg-ra lehet őket felhizlalni. A bajoroknál a régi házisertésnek egy egészen elütő anyaga volt a havasok és a hegyvidékek népeinél az alpesi disznó, melynek hasonmását a svájci Alpokban is föltalálhatjuk. Ez hosszú, megnyúlt testű, hosszúnyakú, hosszúfejű, fölálló fülű, magaslábú, keskeny, lassan fejlődő állat volt, mely a zord éghajlathoz és a silányabb tartáshoz képest alakúlt át. Színe különben hasonló maradt a bajor házisertéshez, azaz barna és sötétszürketarka.

Ha a kiváló német tudósnak, Nathusiusnak beosztását követjük és a házisertés ősi fajtáit két csoportba a nagyfülűek és a kisfülűek csoportjába osztjuk, úgy a már említett fajtákon kívül (tehát Németországon és Lengyelországon kívül) még más államokban is megtaláljuk ezt a két csoportot.

Kezdjük fönn Északon a legtöbb sertést tenyésztő Dániával. A mult században itt kétféle jellegű sertés volt. Az egyik hosszúlábú, nagytestű, nagyfülű, lassú növekedésű, finomabb fehér szőrű volt, mely hasonlított a németek „Marseh” sertéséhez, míg a másik rövidebb testű, rövidebb és inkább fölálló fülű lassúbb növésű, durva szálkás szőrű, az extenzív viszonyok közé való sertés volt, melyet „szláv sertés”-nek is hívtak, mert hasonlított a lengyel sertéshez. Mikor az 1860-as években Dánia megkezdte a tejgazdaságok létesítését, akkor gyorsabbfejlődésű sertésfajtákra tért át és Angliából hozott fehér Yorkshire fajtákkal keverte át régi primitív állományát és a régi fajták most már annál inkább eltüntek, mert a további Yorkshire vér fölhasználásával a mai Dánia ehhez nagyon hasonló húsanyagot exportál óriási mennyiségben a londoni és más angol piacokra, ehhez pedig kiváló minőségű sertésanyagra van szüksége. A mai dán sertés tehát csak abban különbözik a tisztavérű Yorkshiretől, hogy a fülek laffogóbbak és hosszabbak, mint azé.

Svédországban és Norvégiában a sertéstenyésztés sokkal elmaradottabb, mint Dániában, de az állapotok nem sokban különböznek tőle. A régi svéd és norvég házisertés, a mostoha természetű viszonyoknak és a silányabb táplálkozási állapotoknak megfelelőleg már külsejében is ösztövér, alárendelt minőségű állat benyomását kelti. Ma már ott is angol fehérsertéssel van a régi anyag nagyrészben átkeresztezve és így sokat javult, a nagyfülű és kisfülű jelleg pedig elmosódott. Közlünk a képeink között egy mult századbeli primitív hegyvidéki norvég sertés képét, és bemutatjuk az évtizedeken át Yorkshire angol sertéssel nemesített mai norvég sertés képét annak bizonyítására, hogy az állattenyésztés terén emberi tudás mily óriási haladásra képes.

A régi nagy Oroszországban többféle jellegű és fajtájú sertés volt található. Az Északi- és Közép-Oroszországban a szláv sertés, mely a lengyel fajtához hasonlított, délen és keleten pedig – azon a vidékeken, hol már a kukorica megtermett – a göndörszőrű zsírra hízó, a magyar mangalica durva, hosszú orrú, rövidebbfülű, primitív alakjához hasonlító fajtát tenyésztették. A silány tartás mellett és a primitív viszonyok között a sertés alakja is ehhez igazodott, és megcsökött, durvaszőrű, lapostestű, keskeny, silány állatok benyomását keltette. Jobb anyag csak ott volt, hol német eredetű telepesek tejgazdaságot kezdettek meg és Angliából hozott Yorkshire anyaggal keresztezték át a hazai anyagot, melyet jobb etetés és gondozás mellett minőségében megjavítottak. Szibériában pl. (magyar hadifoglyok elbeszélése szerint) helyenként egész szép Yorkshire anyag van a gazdák kezeiben, noha a folyómenti vidékeken fő táplálékuk a nyers hal és kevés gabona és burgonya.

Hollandiában a régi sertésanyag az úgynevezett kelta–germán származású, azaz a németek „Marsch-schwein”-jához hasonló nagytestű, nagyfülű anyag volt, de az ma már angol Yorkshire vérrel van átkeresztezve és ahhoz nagyon hasonlít.

Belgiumban az állapotok részben Franciaországhoz, részben Hollandiához hasonlítanak.

Franciaországban két élesen különböző sertésfajta van egyes vidékek szerint elterjedve: a fehér-fekete tarka (elől hátul fekete, középen fehér), kisebbtestű, kicsi előreálló fülű Perigord–Limousin-fajta és a nagy lomhatestű, nagy laffogó fülű, fehérszőrű fajták (a craonnais, a normandiai) és ezeknek különféle keverékei.

Olaszországban nem a kelta–germán eredetűnek nevezett és a német „Marsch” jelleghez tartozó sertésanyag a honos, hanem a középnagytestű, különféle színű (fekete szürkésbarna, tarka, finomszőrű) középnagy, vízszintesen előreállófülű, úgynevezett „ibériai” eredetű, Nathusius által „román sertésnek” nevezett jelleg van elterjedve és vidékek szerint nagyon változó. Ma már az angol fehér Yorkshire vérrel való átkereszteződés által az anyag egyöntetűbbé vált.

Spanyolországban és Portugáliában szintén az ibériai eredetű sertésfajták voltak a régi időkben elterjedve.

Svájcban inkább a kelta–germán eredetű, tehát a nagytestű, nagyfülű jelleg volt a régi sertésanyag, azzal, hogy a völgyekben levő – tehát jobb tartási viszonyok között tartott – anyag hasonlított a németek házisertéséhez, míg a havasokban levő anyag inkább hasonló volt a bajorok hegyi sertéséhez, melyet már ismerünk.

Angliában az ősrégi fajták a kelta–germán eredetű nagytestű, nagyfülű sertések voltak (erre mutatnak a mai hatalmas laffogófülű Ulster, a cumberlandi fajták stb.), de mikor Krisztus sz. utáni 43-ik évben Anglia földjét is megszállották a rómaiak, magukkal vitték az „ibériai” kisebbfülű sertéseiket is, melynek nyoma még most is látható egyes fajtáknál, az előreálló fülekben (pl. Wessex). Noha az angol roppant konzervatív nép, és a régiekhez erősen ragaszkodik, azért a XIX-ik században mégis innét indultak ki a modern gyorsnövekedésű sertésfajták, az állattenyésztés remekei, melyek nemcsak a világ más államaiban, de nálunk is átalakították a sertésfajtákat és a tenyésztési állapotokat.

Ausztriának ősi sertésfajtája hasonló volt a bajor házisertéshez, de vidékek szerint roppant változó anyaga volt és a szomszéd államokból behozott anyagból állt.

Amerikában egységes ősrégi házisertés fajtákról nem lehet szó egyszerűen azért, mert Amerikában sem ősi vaddisznó, sem ősi szelíd házisertés eredetileg nem volt. Oda a „fehér ember” vitte be az első házisertést Amerika felfedezése után. Történelmi adatok szerint Columbus 1493-ban, második útja alkalmával vitt be San-Domingoba spanyol sertéseket, azután 1553-ban portugálok, 1625-ben hollandusok telepítettek gyarmataikba sertéseket, azután, amint a hajóforgalom emelkedett, majdnem minden nép szállította sertéseit a nagy ország különböző helyeire.

A Balkán államok göndörszőrű sertéseiről már előbb volt szó, így arra most már nem térek ki.

Magyarország ősrégi sertésfajtáiról külön lesz szó.

1. alcsalád: Sertés formák (Suinae)

TARTALOM

A házisertések kultúrfajtái