1. alcsalád: Édesvízi teknős-formák (Emydinae)

FEJEZETEK

Az édesvízi teknősök túlnyomóan lassúfolyású folyókban, tavakban és tócsákban élnek; némelyek a tengerbe is behatolnak, legalább is a féligsós vizekbe. Pompás szellemi képességekkel megáldott vízi állatoknak mondhatjuk őket. A szilárd szárazföldön jóval gyorsabban tudnak járni, mint a tulajdonképpeni szárazföldi teknősök, úszásuk rendkívül gyors és feltűnően ügyes. „Úgy látszik, megtanulták – mondja Müller C. – hogy láthatatlanná tegyék magukat. Amint a tavak partján seregestül sütkérező közönséges amerikai teknősökhöz olyan közel lopózkodtam, hogy megfoghattam volna őket, azonnal hangtalanul eltűntek és egy pillanat alatt beásták magukat az iszapba, amit lábaiknak erejével és ügyességével nagyon könnyen megtehettek.” Werner, amidőn egyszer nyugati Algírban Perrégaux mellett az ott rendkívül gyakori spanyol vízi teknősökről (Clemmys leprosa) pillanatfelvételt akart készíteni, azt tapasztalta, hogy a vízes árkok partjain sütkérező teknősök a fényképezőkészülék beállítása alatt rendesen tökéletes zajtalansággal csúsztak be a vízbe, úgyhogy minden kísérlete teljesen csődöt mondott. Vadászatuk alkalmával olyan úszóképességet fejtenek ki, amely bámulatba ejt. A legtöbb faj állati anyagokkal táplálkozik, mégpedig leginkább kétéltűekkel, halakkal vagy gerinctelen állatokkal, melyeket mindig a víz alatt fogyasztanak el; ellenben sok indiai faj (legalább is négy nemzetség) igazi növényevőnek tekinthető. Órákhosszat uszkálnak a víz felszínén s figyelmesen kutatják át a vizeknek alattuk elterülő fenekét. Ha zsákmányt szimatolnak, akkor kiengednek néhány légbuborékot, meggyorsítják evezésüket s a fenékre süllyednek alá, hogy mohón bekapják az őket csábító zsákmányt, melyet, miután éles, soha nem engedő állkapcsukkal megragadtak, a fej lökésszerű előrevetésével nyelnek le akkor, ha nem nagyméretű, ellenkező esetben éles karmaikkal előbb széttépik. Az édesvízi teknősök bűnéül rója fel Tristram azt, hogy kifosztják a madárfészkeket és szétrombolják a fiókák helyét, amit az ember Algír minden tavában és mocsarában olyan gyakran észlelhet. A halak között azonban sokkal veszedelmesebb pusztítást végeznek, mint a madarak között és mindenütt, ahol azok már nagy értéket értek el, érzékeny károkat okoznak az embernek.

Könnyen megmagyarázható, hogy mozgékonyságukkal és ragadozó természetükkel összhangban van értelmi fejlettségük is. Érzékelési képességeik sokkal élesebben fejlettek, mint a szárazföldi fajokéi és értelmi tehetségük is minden tekintetben felülmúlja ezekét. Nagyon jól megjegyzik maguknak, ha zaklatják őket s egyesek olyan óvatosságot tanusítanak, amilyent fel se tennénk róluk. Kiválasztják a legkedvezőbben fekvő búvóhelyeket s mindenféle tapasztalat szerzésére képesek. Fogságban hamarább megszelídülnek, mint bármely más teknős s megismerik ápolójukat, ha csak bizonyos mértékig is. Odaúsznak az eléjük tartott ujjhoz s kézből is elveszik a táplálékot. Megszokják az emberrel való érintkezést, a nélkül azonban, hogy az egyiket megkülönböztetnék a másiktól.

Tél közeledtével meglehetősen mélyen beássák magukat a földbe és a kedvezőtlen évszakot halálhoz hasonló állapotban itt töltik el. Ugyanúgy cselekszenek az egyenlítői országokban is ott, ahol a kedvezőtlen esőtlen évszakban a nagy forróság kiszárítja a lakóhelyeik vizét. Müller említi, hogy Észak-Amerika egyes folyóinak partjait valósággal aláaknázzák. „Téli táborhelyeiket azért is nagyon könnyen meg lehet találni, mert az a hely olyan, mintha sertéskonda túrkálta volna össze.” Amerika északi vidékein a nem későn beálló tavaszokon egyesek már áprilisban vagy még inkább május elején ismét előbújnak téli tanyájukról s azután megkezdik nyári életüket s legelőször is szaporodásukat.

Nem kevés édesvízi teknős megfelelő bánásmód mellett jól tűri a fogságot. Egyesek állítólag 40 és még több évig is éltek fogságban. Sir Emerson Tennent szerint Ceylonban szívesen tartanak édesvízi teknősöket a ház belsejében, mert azt hiszik róluk, hogy a házat mindenféle kártékony rovartól megtisztítják.