2. család: Félszegúszók (Pleuronectidae)

FEJEZETEK

A test kétoldali részarányossága vitathatatlanul a gerinces állatok legjellemzőbb sajátságai közé tartozik. Lehet a testalak akármilyen különös, a test egyik oldala azonban, legalább is külsőleg, minden tükörképe a másiknak, csak a zsigerek elhelyeződésében mutatkozik észrevehető részaránytalanság. Van azonban egy halcsalád, s ez a félszegúszók (Pleuronectidae) családja, amelyet éppen az jellemez, hogy kivétel a fenti szabály alól. Ha valaki egy félszegúszó halat, mondjuk a nyelvhalat, felületesen megtekinti, hajlandó azt tartani, hogy teste felülről lapos, a sajátságosképpen kicsavarodott fej láttára azonban csakhamar más meggyőződésre jut. A csontváz vizsgálatából felvilágosítást nyerünk arról, hogy a félszegúszókban igen különös szerkezetű lényekkel van dolgunk, amelyek nem hátukkal fölfelé és hasukkal lefelé, hanem féloldalukra fordulva úsznak és heverésznek.

A félszegúszókat oldalról erősen lapos testük, továbbá az jellemzi, hogy koponyájuk olyan módon csavarodik el, hogy mind a két szemük vagy a jobb, vagy a baloldalra kerül egymás mellé. E szerint a félszegúszókon vakoldalt és szemes oldalt különböztetünk meg, amelyek ezenfelül nemcsak színezetükben térnek el egymástól, hanem pikkelyeik is másfélék, a szemes oldal úszói nagyobbak, sőt ennek az oldalnak a váza is fejlettebb. A félszegúszók fenéklakó halak, s a vakoldaluk, amely a fenék felé fordul, színtelen, a felső, a fénynek kitett szemes oldaluk ellenben változatos színű, sőt a melegégalji fajok egyenesen díszes rajzolatúak. A három páratlan úszó, amelyeket „függélyes úszók” név alatt is szoktak emlegetni, a félszegúszók megváltozott testtartása miatt vízszintes helyzetbe kerül, s a heverésző halon a fenékhez símul. A kopoltyúkosárban rendesen hét sugarat számolhatunk meg. Fogazatuk különböző, de rendesen vagy nagy, vagy pedig sörtealakú fogakból áll. Hasüregük igen szűk, az ivarérett állatokban azonban egészen a faroktájékig terjeszkedik ki, mivel akkorára az ivarmirigyek terjedelme is gyarapodik, úgyhogy jóval több helyre van szükségük, mint azelőtt. Emésztőkészülékükön nincsen semmi feltűnő. Úszóhólyagjuk nincs.

Johannes Müller a félszegúszókat a tőkehal-félékkel egyesítette, s így jellemezte őket: „halak, amelyek belső szervezetükben a tüskésszárnyúakkal egyeznek meg, s amelyeknek úszóhólyagja, ha megvan, nincsen összekötve a garattal. Csak puha úszósugaraik vannak; hasúszójuk, ha kifejlődik, a mellen, vagy a toroktájékon ízesül”. Ez az egyesítés igen alárendelt közös tulajdonságon alapszik, úszóikat ugyanis csupa puhasugarak támogatják, s ezért a „lágyszárnyúak” (Anacanthini) csoportját állítottak fel számunkra, amely igen sokáig szerepelt a rendszertanban. Újabb időben azonban ez a megkülönböztetés nem bizonyult indokoltnak, s nem is szerepel többé a rendszertani felosztásban, ami legfeljebb annyiban sajnálatos, hogy ez a két halcsoport, amelynek tagjai gazdasági nézőpontból annyira jelentősek, elkerültek egymás mellől. Amennyire kevés ugyanis e két családba tartozó fajok száma, annyira fontosak halászati nézőpontból. A félszegúszók és a tőkehalak az északi országokban évről-évre gazdagon látják el a halpiacot tömeges és igen keresett áruval, s amelyek fogásra minden évben ezer, meg ezer hajót szerelnek fel. Halászatuk és feldolgozásuk százezreknek ad foglalkozást és kenyeret. Miattuk a tenger bizonyos pontjain évről-évre a világ legnagyobb flottái gyülnek össze; a halászok szembeszállnak a legborzalmasabb viharokkal is, hogy zsákmányolhassanak belőlük, s nem múlik el esztendő a nélkül, hogy a téli orkánok áldozatokat ne szednének e bátor tengerjáró népség soraiból. A félszegúszókkal és tőkehalakkal való kereskedés, kapcsolatosan a heringkereskedelemmel, századok óta összeköti az egymástól távol lakó nemzeteket és az utóbbi évek céltudatos propagandája következtében egyre nagyobb méreteket ölt. Egyes vidékeken ezek a halak alkotják a lakosság legfőbb bevételi forrását és jólétük alapját, s valószínű, hogy ez a helyzet sokáig így is marad.

A félszegúszók lomhának látszanak ugyan, de mégis nagyon szeretnek vándorolni. Ez a tulajdonságuk a legtöbb faj gyakori előfordulása miatt sokáig nem vonta magára annyira a szakemberek figyelmét, mint ahogyan a dolog jelentősége megérdemelte volna. Az óriási laposhalról, amely északon a legfontosabb piaci halak közé tartozik, már régóta ismeretes, hogy télen inkább mélyebb vízben tartózkodik, tavasszal ellenben az öblöket keresi fel. Izland déli és nyugati partjai mentén a tőkehallal együtt márciusban jelenik meg, április folyamán egyre gyakoribbá válik, s egész nyáron át a sziget közelében időzik. Izlandtól északra ellenben csak májusban bukkan fel, tőle keletre pedig július előtt nem figyelhető meg. A Fäeröer-szigeteknél és Norvégia partjai mentén levő padokat csak májusban és júniusban keresi fel, s legott eltűnik, mihelyt a hidegebb évszak bekövetkezik. A Keleti-tengerben, főkép a Kieli-öbölben ellenben nagyobb mennyiségben csak október, november és december hónapokban fogják. Hasonlóképpen jelenik meg és tűnik el az összes többi megfigyelt félszegúszó hal is. A halászok tapasztalata szerint az óriási laposhal az Északi-tenger déli részében március vége felé, az északi felében ellenben valamivel későbben bukkan fel a mélységből és keresi föl a homokpadokat, s a meleg időjárás beálltával ismét a mélységbe vonul vissza. Hasonlóképpen ismeretes, hogy az érdes laposhal az Elbe-parton áprilisban, a Weser-torkolat tájékán pedig májustól júniusig a leggyakoribb. Tapasztalt halászok azt mondják, hogy a síma lepényhal, amelyet vándorlása miatt téli és nyári lepényhal gyanánt is megkülönböztetnek, nemcsak hogy meghatározott időben keres fel bizonyos halászpadokat és minden évben ugyanabban az időben távozik róluk, hanem ottani tartózkodásának ideje alatt is különleges vonulásokat rendez a sekélyebb homokpadokra. Egy régi, sokat tapasztalt halászmester, akinek Hinkelmann a neve, azt állítja, hogy egy ízben egész napon keresztül alkalma volt megfigyelni a lepényhalak vonulását. A lepényhalak olyan sűrű rajban úsztak, hogy a kristálytiszta vízben nem lehetett a fenékre lelátni. A halászok megfigyelése szerint a síma lepényhal szabályos időközökben jelenik meg és távozik. Az említett halászmester azt is tapasztalta, - s adatának helyességét nincs okunk kétségbevonni, - hogy a lepényhal nyaranta egyik helyről a másikra húzódik, s ahol egyik nap csak alig néhányat fogtak, ott másnap már tele volt velük a háló. Heinckével együtt feltételezhetjük, hogy ez a vándorlás legalább is részben azzal függ össze, hogy táplálékban gazdagabb hely után néznek, de másrészt a tengervíz sótartalma és hőmérsékleti viszonyai is nagymértékben befolyásolják vonulásukat; különösen áll ez az ívásra.

A félszegúszó halak nem olyan kicsavarodott fejjel jönnek világra, mint amilyet a felnőtteken láthatunk. Egészen fiatal korukban még rendes halalakjuk van, csak a későbbi fejlődés folyamán következnek be azok a feltűnő változások, amelyek a teljes részaránytalanságra vezetnek. Egyik képmellékletünkön az átalakulás menete az ikrától egészen a fölserdült állatig jól látható. Ezen a képen megfigyelhetjük a teljesen átlátszó, lebegő halpetét és a törékeny testalkatú ivadékot is. Képmellékletünk bővebb magyarázatát itt közöljük. Az 1a jelzésű rajz síma lepényhal ikráját ábrázolja előrehaladott fejlődési szakaszában, közvetlenül a kikelés előtt. Az embrió részei már jól megfigyelhetők rajta: a széles fejen látszanak a nagy szemek, mögöttük pedig az ú. n. hallószerv kezdetei. A fejet, valamint a törzset és az aránylag hosszú farkot csillagalakú festéksejtek lepik el. Ezek elágazó, barna és sárga sejtek, amelyek a kis lárván mutatós rajzolatot adnak, s a felnőtt állatok színe is tőlük származik. A lárva képét közvetlenül az ikrából való kikelés után a 1b rajz mutatja be. Ezen a rajzon olyasmi is látható, amit a petehéjon keresztül nem lehet észrevenni: mindenekelőtt a hasoldalon közvetlenül a fej mögött kezdődő szikzacskó tűnik fel néhány festéksejttől díszítve. A lárva elhagyta ugyan a pete külső burkát, de a szikzacskóban magával viszi az ikra táplálékkészletének jelentős részét. A test többi részét rendkívül finom, hártyás úszószegély veszi körül. A fejlődés következő szakaszában (1c rajz) a szikzacskó fokozatosan felszívódik, az úszószegélyben pedig sugarak képződnek. Egyúttal a halszem átvándorlása is megkezdődik. A d-vel jelzett ábra a vándorszemet a homlokélen, az e-rajz pedig már a jobb oldalon mutatja be. Ezzel egyidőben a test szélessége is akkorára növekedik, amekkora az eredeti magassága. Ebben a fejlődési szakaszban a halacska úszás közben kezdi elhagyni függélyes testtartását, egyre jobban és jobban oldalra hajlik, végül teljesen szakít addigi lebegő (planktonikus) életmódjával és áttér a fenéken való tartózkodásra. Ha a planktonhálóval ebbe a fejlődési szakaszba tartozó lepényhalat halászunk ki és üvegmedencébe tesszük, megfigyelhetjük, hogy az edény falára, vagy fenekére szeret tapadni. Közelebbi megfigyelésnél az is kitűnik, hogy érintés, sőt bőrsérülések iránt sem annyira érzékeny többé, mint fejlődésének korábbi szakaszaiban, amikor kizáróan lebegő életmódot folytatott. A kis lepényhal egyre színesebbé válik, úgyhogy átlátszósága megszűnik. A lárvaélet befejeződött és a növendékhalak sorába lépett. A hátúszó a jobboldali szemű halakon a most már baloldali testszegélyre került, a jobb oldalon a szintén igen hosszú alsóúszó, s a kis hasúszók láthatók. A fejtől a farokig felül és alól az oldalvonal húzódik, s kezdetén, mindjárt a fejnél a mellúszó ízesül. A szájnyílás nem felülről alulra, hanem jobbról balra irányul.

Hosszú ideig vitás volt, hogy félszemük hogyan és milyen módon vándorol át a későbbi vakoldalról a színesre? Néhány természetbúvár azon a véleményen volt, hogy a szem tengelye körül megfordulva teszi meg útját a vakoldalról a felsőre, mégpedig a koponyacsontok közt, amelyek kitérnek előle. A pontosabb vizsgálatokból azonban kiderült, hogy mihelyst a hal túlnyomóan egyik oldalra kezd feküdni, szeme bizonyos mértékben magával hurcolja a fejnek körülötte levő részeit; másszóval a fejnek az egész elülső része a színes oldal felé fordul. Ez az átalakulás, amíg a koponya porcos állapotban van, csak igen csekély nehézséggel jár, s egyebek közt az is a következménye, hogy a két orrlyuk a felső oldallá vált részre egymás mellé került. A szem átvándorlása nem mindegyik fajon történik egyformán.

Arra, hogy a félszegúszó halak színezete is részaránytalanná válik, a fénynek van jelentős befolyása. Erre vall Cunningham kísérletének eredménye is. Cunningham egészen fiatal, de már a fenéken megtelepedett lepényhalakat üvegaljú medencékben tartotta és alulról is megvilágította őket. Az eredmény az volt, hogy a növendék félszegúszó halak alsó oldala is megszínesedett, mégpedig különböző mértékben.

A félszegúszók összes fajait határozott foltokból álló mustrázat díszíti, amely a különböző fajokon eltérően érvényesül. A fajok rajzolata egymásétól eltérő, a nemzetségek mustrázatában nagyobb különbségek is mutatkoznak. Ha a csontoshalak jellemző fiatalkori színezetének a sávozottságot tekintjük, úgy Heincke megállapítása szerint a félszegúszók foltjai is ezekből a harántsávokból keletkeztek, amelyek meghatározott számban és hosszúságban a fiatal ivadéknak még többnyire az egész szemes oldalán végighúzódnak

Figyelmet érdemelnek bizonyos átalakulási folyamatok, is amelyek a mellúszón mennek végbe. Ha sok csontoshal legfiatalabb alakjára a lárva nevet, arra az átalakulási folyamatra pedig, amely a lárvákból egészen más alkotású ivadékhalat hoz létre, a metamorphosis megjelölést használhatjuk, a fejükön és a mellúszójukon végbemenő átformálódások alapján ezeket az elnevezéseket a félszegúszóknál még jogosabban alkalmazhatjuk. Mint Heincke bebizonyította, Fabre-Doumergue-nek az a föltevése, hogy a félszegúszók az úszóikat az öncsonkítással határos módon teljesen levetnék magukról és újak képződnének, nem állja meg a helyét. E helyet az történik, hogy amikor a lebegő (planktonikus) életmódról áttérnek a fenékre való letelepedésre, az úszók evezőszegélye az átmenet ideje alatt fokozatosan keskeny alaphártyává alakul át. Ezzel egyidejűen az úszók izmos nyele is arányosan megkisebbedik, le azonban sohasem vetik. Az evezőszegélyből megmaradt keskeny tőhártyában képződnek azután, szerinte, az úszók végleges csontossugarainak legelső kezdeményei és ugyanolyan mértékben növekednek, mint ahogyan az úszók nyelében a csontos vázrészek fejlődnek.

A félszegúszó halak fejlődésére vonatkozóan végül még megemlíthetjük, hogy egyes fajok lebegő ivadékainak még úszóhólyagjuk is van, amely az elevenen átlátszó halacskából ezüstös színben ragyog ki és a fenéklakó életmódhoz való áttérés alkalmával fejlődik vissza, amikor már nincs rá többé szükség.

Szinte fölösleges megemlítenünk, hogy a félszegúszók lapos testalakja a fenéklakó életmódhoz való tökéletes alkalmazkodás eredménye, s ugyanúgy jött létre, mint a rájáké, az ördöghalaké, csakhogy ezek részarányosságukat megőrizve, a hát-hasi irányban váltak laposakká. A felserdült félszegúszók csaknem állandóan a fenéken, vagy a fölött tartózkodnak. Testüknek vízszintes irányban hullámzó mozgásával úsznak. Némelykor a felszínre emelkednek. Legszívesebben homokos fenéken tartózkodnak. A félszegúszók általánosságban inkább partmenti, mint nyilttengeri halak. Tekintélyesebb mélységre csak nagyon kevés faj hatol le. Brauer a mélytengeri halak közt 38 félszegúszó-fajt számolt meg, legnagyobb részük azonban a sekély vízben is megtalálható. Ezeknek az elterjedési határa lefelé az örök sötétség birodalmába 400 m alá terjed, a valódi mélytengeri félszegúszók is csak ritkán lépik át az 1500 m-es szintet. A félszegúszók minden tengerben élnek, de az egyenlítő felé számosabban fordulnak elő. A legtermetesebb fajok a mérsékelt égalj alatt találhatók. Édesvízben nem élnek, de az érdes lepényhal a tengerből bejár a folyókba is. Valamennyi félszegúszó húsevő.

A tőkehal-félékhez és sok más tengeri halhoz hasonlóan a félszegúszók is a tengerre és a véletlenre bízzák ivartermékeiket, amelyek a vízben találkoznak. Az ikrákból kikelt lárvák, mint már mondottuk, a petékhez hasonlóan lebegnek a vízben, ami azonban nem jelent annyit, hogy egészen átengedik magukat a hullámok és az áramlások játékának. Néhány faj lárvái nagy vándorutakat tesznek meg. A vonulás oka teljesen ismeretlen, s a jelenségre valóban nehéz magyarázatot találni. A síma lepényhal gyönge és sérülések iránt rendkívül érzékeny lebegő lárvái, amelyek legfeljebb 10-15 mm hosszúak, négy hónapig tartó vándorlásuk alatt nagyobbrészt 60 tengeri mérföldes (15 földrajzi mérföld) utakat tesznek meg és ezalatt másodpercenként 1 mm-es átlagos sebességgel haladnak. A kifejlett félszegúszók ugyanezt az utat visszafelé kisebb-nagyobb gyorsasággal teszik meg, míg az ívóhelyre érkeznek. Ez az időszakosan ismétlődő ide-oda vándorlás nagyon érdekes jelenség, amelynek részleteit a nemzetközi tengerkutatás állapította meg, s ez munkájának legszebb gyümölcsei közé tartozik. A nemzetközi tengerkutatás szervezetének Kopenhágában van a középpontja.