Peregrinus

– 1. Rómának valamely idegen állam kötelékébe tartozó szabad lakosát hajdanta hostisnak, később miután ez a szó külső ellenség jelentését vette föl, p.-nak nevezték. Cic. off. 1, 12. A peregriui nem részesültek a római jog védelmében, ha patrousuk vagy hospitium joguk nem volt Romában vagy ha államuk nem volt szerződéses viszonyban Romával (lásd Foedus); ez esetben azonban a recuperatores elé fordulhattak a római polgárra vonatkozó panaszaikkal (l. Recuperatio). Később, midőn a külföldi népekkel való kereskedelmi érintkezés mindig sűrűbb s így a Romában megforduló peregrinusok száma mind nagyobb lett, az idegeneknek egymás közt vagy római polgárokkal való pereit külön magistratusra, a praetor peregrinusra bízták (Liv. ep. 19), a ki a jus gentium (l. o.) alapján törvénykezett. Minthogy peregrinusok többször bitorolták a polgárjogot, s komoly bajoktól kellett tartani miattuk, nem egy törvény (lex Junia 126, l. Licinia 95, l. Papia 65) rendelte el kiutasításukat. Plut. C. Gracch. 12. Suet. Oct. 42. A peregrinitas különböző fokozataira nézve l. Socii, Jus Latii (Latium II alatt), Dediticii. A p. száma nagyon megapadt Caracalla császár azon intézménye következtében, mely a római birodalom összes akkori lakosaira kiterjesztette a civitast. A peregrinusokra nézve l. Vécsey, Római jog 35. és 173. l.

2. P., később Proteus, PeregrinoV PrwteuV, cynikus bölcselő, a ki a Kr. u. 2. század elején született a Hellespontus mellett fekvő Parionban (Mysia). Kalandos természete és a tudás vágya egyaránt a távolba vonzották, sok országot bejárt és vándorutjában Palestinába is eljutott. Krisztus földjén csakhamar megismerkedett a kereszténységgel, melynek tanait eleinte lelkesedve követte, de nemsokára meghasonlott a keresztényekkel és belépett a cynikusok táborába, a kiknek tanával eltelve tovább folytatta kalandos vándoréletét. Igy jutott Athenaebe, a hol előadásokat tartott, melyeken irodalmi kitünőségek is résztvettek; így pl. Aulus Gellius is (12, 11) hallgatói közé tartozott. Szinte beteges hiúságát azonban a lassú munkásság eredményei ki nem elégítették. Elment Elisbe és ott a közfigyelmet azzal igyekezett magára vonni, hogy megtámadta az érdemes és népszerű Herodes Atticust. Mikor ez sem használt, előre kihirdette, hogy az ünnepélyek befejeztével önkéntesen meg fogja magát égetni. Később megbánta ezen kijelentését, de adott szava alól kibujni nem akart és így tényleg tűzhalállal mult ki 165-ben. Igy adja ezt elő Lucianus abban a művében, melyet latinul de morte Peregrini czímmel idéznek.