első személyes előadásmód

valamely népköltészeti alkotás előadója vagy szereplője (a kettő azonos is lehet) egyes szám első személyben beszél. E költői eljárás indítéka többféle lehet. Több szereplős dramatikus műfajokban (→ népi színjátszás, → népszokás stb.), továbbá a minden műfajban kedvelt → párbeszédek egy részében ez természetes, hasonlóképpen a személyesebb jellegű lírai dalokban (→ keserves, → rabének és → siratóének stb.); a → szerelmi dalok viszont egyes számban, de nem feltétlenül első személyben szólnak, miként a közösen énekelt → katonadalok és → summásdalok is. Az elbeszélő műfajok első személyes előadásmódja több figyelmet érdemel. Világszerte ismert az öndicsőítő, hősködő jellegű ún. kérkedők első személyes előadásmódja, de a másokról szóló → énekmondók is szinte mindenütt élnek e fogással. Anonymus említi a Lech mezei vereség után hazatért ún. gyászmagyarokról, hogy „magukról éneket szereztek”; más krónikások a honfoglaló vezérekről állítják ugyanezt. Újkori → balladákban is eléggé elterjedt, hogy a hős, ill. a szereplők maguk beszélnek; egyes kutatók ebből azt következtették, hogy az ilyen → betyárballadák az érdekelt „hősök” alkotásai; ez nyilvánvaló tévedés: a hősükkel való azonosulás esetével van dolgunk. Mások a hősepikai első személyes előadásmód folyamatos fennmaradását vélték mindebből kiolvasni, ami valószínű, bár e kérdés tüzetesebb vizsgálatot kíván. (→ még: monológ) – Irod. Ortutay Gyula: Székely népballadák (Bp., 1937).