konfliktus <lat. ’összeütközés’>

folklóresztétikai kategória, a cselekményben meghatározott személyek összeütközése. Legismertebb a dráma és az epika területén, más szóbeli műfajokban gyakorlatilag alig fordul elő, ismeri viszont több táncfajta (pl. → kardtánc), és az ábrázolóművészetben is megtalálható. A konfliktus voltaképpen az életeseményekből alakul ki, mint Hegel esztétikájában világosan kimutatta, a cselekmény megszerveződése révén. Hegel szerint a cselekmény egy világállapoton belül bontakozik ki, ha ezen belül az individuális cselekmény differenciát és feszültséget eredményez, ez konfliktushoz vezet. A konfliktus létrejöttét Hegel a szituáció hármasságával ábrázolja: a szituációnélküliség először meghatározatlanságból meghatározottságba csap át, majd ellentétre és annak szükségszerű feloldására vezet. Ez a fejlődés pontosan megfigyelhető a mítosz és az archaikus epika fokozataiban. A konfliktus akkor formálódik ki, ha a cselekmény állandósul, és a → szüzsé → típusként jelenik meg. A legrégibb konfliktusok a társadalom és a kultúra erői, valamint a természet erői között alakulnak is, és főképpen a → kultúrhérosz alakja köré csoportosulnak. Az archaikus epikában az epikus → hős figurája bontakozik ki, és ez a hősepikától kezdve a balladákig megtalálható. Mindazáltal a szorosabb értelemben vett folklórban a konfliktus a cselekményből származik és nem a szereplők szabad cselekedeteiből tevődik össze. Jól jelzi ezt az epikus hősök szinte kötelező életút-ábrázolása, amely különböző műfajokban és különböző népek folklórjában is azonos jellegű. A konfliktus másik pólusán a hős ellenfele áll, néhány műfajban, mint a → varázsmesében ismert az álhős alakja is, de a fő konfliktus itt sem a hős és közte, hanem a hős és az ellenfél között zajlik le. A mítoszok és varázsmesék konfliktusa értékek és cselekvések bináris blokkjainak a rendszere, amelyek ellentétes megfogalmazásban követik egymást: a kezdeti cselekvés hiánya és a hős hiánya az első konfliktus, amikor ez megoldódik, megjelenik a fő konfliktus (az ellenség megszerzi a legfőbb értéket), a hős megoldja ezt, és esetleg újabb bonyodalom révén (álhős jelenik meg) egy mellékkonfliktus is megoldódik. Más a szerkezet a tréfás mesékben, anekdotákban: itt a felsőbb rendű és alsóbb rendű hősök cserélődnek egymással, és voltaképpen ez a változás tekinthető a konfliktusnak. A hiedelemmondában az ellenfél által megkísérelt támadás elhárítása a konfliktus. A drámai műfajokban a konfliktus a legjellegzetesebb a → veszekedőkben, amelyek rokona a → gyermekjáték vagy szokás formájában is megjelenhető verseny. A szorosabb értelemben vett szokásköltészet főként az avatási rítusok formájában ismeri: itt az elkülönítés és a visszatérés fázisai között a jelöltek olykor komolyan veendő harcon, kínzáson, próbákon esnek át. Tréfásan vett konfliktus az alapja számos szokásnak, általában a gúnyos módon felfogott műfajokban. Ilyen az okosságpróbák, az ügyességpróbák zöme. Egyes történetileg változó műfajok, mint a mese, a → ballada vagy a rítusok többsége világosan mutatják a konfliktustípusok társadalmi-történeti változását. A folklórelmélet ezt a szüzsék és a művészi módszer változása formájában szokta felfogni. Érdekes módon mind a földrajz-történeti irányzat, mind a vulgármaterialista folklórelmélet kétségbe vonta a konfliktus esztétikai jellegét, és ehelyett közvetlen valóságnak megfelelést vélt felfedezni benne. Ilyen módon kísérelték meg a folklóralkotásokban szereplő személyeket és ezek összeütközéseit közvetlenül történeti adatokkal megmagyarázni. Természetesen ezt a megoldást mind az összehasonlító-tipológiai folklorisztika, mind az esztétikai folklórelmélet elutasítja. A konfliktus esztétikailag fejlettebb formája a → kollízió, ezzel szemben a konfliktus csak átmeneti jelenség a tartalmi meghatározottság és az esztétikai meghatározottság között, legáltalánosabb értelemben ezért sorolhatjuk a cselekmény megnyilvánulásai közé. Ez a megoldás egyszersmind megegyezik az esztétika fentebb említett elgondolásaival. A hivatásos művészet ilyen értelemben veszi át a folklór konfliktusait. Általában a régiességet, hagyományosságot, archaizmust jelzi segítségükkel, és így magyarázható, hogy egyes népszerű témák (pl. a Faust- és a Don Juan-téma) éppen főhőseik és azok lényegi konfliktusai révén terjednek el oly módon, hogy még a távoli átvételekben is felbukkan a folklór eredetű konfliktus maradványa (pl. a kísértő állatalakban jelenik meg, a megelevenedő temetői szobor bünteti meg a hőst). Ilyen értelemben klasszikus jellegűek a folklór konfliktusai, amelyek eredeti kidolgozása rendszerint egyszerű, néhány motívumból áll, igen ritka a párhuzamos cselekményszálakból összefűzött több konfliktus. Újabban a strukturális-morfológiai és szemiotikai folklorisztika kidolgozta a konfliktusok és szüzsék együttes elemzésének módszereit. Ennek lényege abban áll, hogy a konfliktusokat szereplők és cselekményelemek váltakozásából (funkcióköreiből, mediációiból és transzformációiból) magyarázzák. Már az eddigi eredmények is műfajok és művészi eljárások újraértelmezéséhez vezettek, valamint összekapcsolták a művek tematikus-kompozicionális elemzését genetikus vizsgálatokkal, különösen a mitikus tér, idő és cselekmény esztétikai konfliktusba átcsapásának kutatásával. – Irod. Frejdenberg, O. M.: Poetika szjuzseta i zsanra (Leningrad, 1936); Propp, V. Ja.: Isztoricseszkije korni volsebnoj szkazki (Leningrád, 1947); Campbell, J.: The Hero with a thousand Faces (New York, 1949); Souriau, É.: Les deux cent mille situations dramatiques (Paris, 1950); Székely György: Színjátéktípusok dramaturgiája (Bp., 1965); Scholes, R.–Kellogg, R.: The Nature of Narrative (New York, 1966); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).