régi stílus

a népművészet egyes ágaiban és műfajaiban nagyjából a 18. sz. előtt kialakult a több-kevesebb mértékben az utóbbi időkig fennmaradt műfaji, tartalmi-formai, ill. szerkezeti és előadásbeli sajátosságok összessége. Az utóbbi egy-két évszázadban fokozódó gyorsasággal váltja fel az → új stílus: a magyar nyelvterület középső részein (Alföld, Dunántúl) a régi stílus aránya mindössze 5–10, a széleken (Szlavónia, Moldva) viszont 30–40% maradt. A régi stílus és az új stílus együttélése rendszerint a szegényebb néprétegek, ill. az idősebb nemzedékek, korosztályok kedvelt stílusaként jelentkezik. (Esetenként az idősebb és fiatalabb nemzedék a maga stílusában énekelheti a másik stílusban kialakult darabokat is!) A régi stílus virágkorában ugyanúgy egységes és közösségi volt, mint a születő új, de háttérbe szorulása idején többé-kevésbé széttöredezett. Így a régi stílus tájibb, népcsoportokhoz kötöttebb, nyelvjárásiasabb az újnál. Elsősorban D- és K-Európa felé vannak kapcsolatai. – A → népköltészeten belül a → népdal, ill. Bartók Béla érdemeként főként a → népzene régi stílusa a legismertebb. A régi stílusú dalok az újaknál alkalomszerűbbek. Változatos stíluseszközöket használnak, a természetből és a társadalomból (lelki életből) vett képek olykor szervetlenül kerülnek egymás mellé; a → természeti kezdőkép még nem általános. A versszak már kialakult, de nem feltétlenül négy → verssoros; a sorok → szótagszáma kötött, rövidebbek (6–12) az új stílusúaknál. A páros → rím mellett még gyakori a csoport- vagy bokorrím. A régi lírai dalok nagyobb része → több szakaszos dal, némi elbeszélő jelleggel. A dallamsor is izometrikus, jellemzi a félhang nélküli ötfokúság (pentatónia); a dallamvonal ereszkedő: a második rész az elsőnek ismétlése 5 hanggal lentebb (kvintváltás). A dallamok többsége beszédszerűen szabad → ritmusú (parlando rubato) és gazdagon díszített. Általában ünnepélyes, érzelmileg árnyalt hangon kerülnek előadásra. – A régi stílusú népballadákat (→ ballada) a mezőségi, székely és csángó típusok képviselik. Ezek hosszabb terjedelműek az újaknál, nem feltétlenül versszakoltak; a szakaszok sem csak 4 sorból állanak, a rím sem kötelező, gyakori a csoportos. A történés színhelye Erdély és a történeti Mo. városai, várai; a szereplők közt főurak és mesteremberek is vannak. Az összeütközés végzetszerű, a büntetés középkori. – A régi stílusú néptánc a középkorig követhető. A táncfajok határai elmosódnak, a különböző szerepű formák és műfajok között nincs éles határvonal; jellemző továbbá a szerkezeti szabályozatlanság is. (Ugyanannak a táncnak egymás mellett él férfi–női–vegyes, ill. egyéni–páros–csoportos formája.) Egyéb népművészeti ágak és műfajok régi stílusáról ma még keveset tudunk. – Irod. Lükő Gábor: A magyar népdalszövegek régi stílusa (Népr. Ért., 1957); Vargyas Lajos: Kutatások a népballada középkori történetében (Ethn., 1960, 1962; I–II., IV.); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970).