védőszent, patrónus

a r. k. és részben a gör. kel. egyház szentjei közül azok, akik a vallásos hit szerint egyrészt meghatározott betegségek, járványok, természeti csapások stb. ellen nyújtanák védelmet, másrészt bizonyos tevékenységekre, foglalkozásokra nézve fejtenek ki általános jótékony hatást. – Néha ellentétes értelemben, tehát a másoknak kívánt kár, csapás előidézésére is folyamodnak hozzájuk. – Ábrázolásaikat a védelmükbe ajánlott jószág, legelők, szőlők, vizek, házak közelében helyezik el, de szerepelnek a parasztszobák szentképei között is: – A gör. kel.-iek a védőszenten elsősorban családi nevük, nemzetségük oltalmazóját értik. Tisztelnek azonban speciális védőszentet is, mint pl. Illés prófétát, aki esőt hozhat, vagy elháríthatja a vihart, villámcsapást. A r. k.-ok védőszentjeinek kultusza nagyrészt ókeresztény és középkori hagyományokon alapul, de a hozzájuk fűződő szokásokban és hiedelmekben pogány elemek is tovább élnek. A védőszentek népi ábrázolásainak egy része a középkori egyházművészet népszerű témájára, a tizennégy segítőszent együttes vagy csoportos ábrázolására vezethető vissza. Közülük a népi kultúrában legnépszerűbbek: Szent Borbála (→ Borbála napja), a bányászok, tüzérek, ágyúöntők, építészek védőszentje: Szent Katalint a kerékgyártók és kádárok tisztelik; Szent Kristóf az utasok és kereskedők oltalmazója; Szent Sebestyén a fekélyes betegségekben, a pestisben nyújt védelmet. Az egyes mesterségek patronációi sokszor korábbi céhes besorolás emlékét őrzik: pl. Szent Lukács védelme alá tartozott minden művészi mesterség, amely az értékes festékek behozatala miatt a kereskedőkre támaszkodott: a festő, faragó, aranyműves, üveges stb. Így maradt meg neve pl. több 18–19. sz.-i üveghuta elnevezésében a Zselicségben: Magyar- és Németlukafa. Az ácsok és asztalosok Szent József pártfogását élvezték; a posztósok és kalaposok Szent Jakabét; a tűzzel dolgozók Szent Lőrincét; a fazekasok Ádám és Évát választották, mivel „őket is agyagból gyúrta az Úr”; az asszonyok, várandós anyák és nagyanyák → Szent Annát tekintették különös közbenjárójuknak; a jó halálért Szent Mihályhoz folyamodtak; torokfájósoknak Szent Balázs (→ Balázs napja) hozza a gyógyulást; a szőlőre Szent Vince, Orbán és Donát hozza az áldást. – Később a szentek attribútumaiban vagy a bibliai történetekben vélt analógiák alapján új, másodlagos patronációk is keletkeztek. Pl. → Szent Flórián tűzoltó funkciója csak a 15. sz. végén alakult ki, még később kezdték a fazekasok magukra vonatkoztatni, „mivel ők is tűzzel dolgoznak”. Hasonlóan másodlagosan, az Anna napi evangélium kincskeresője alapján válik Szent Anna a bányászok védőszentjévé is. – A középkori eredetű védőszent kultuszokkal szemben csupán az ellenreformáció korára nyúlik vissza az egész Habsburg-monarchia területén elterjedt → Nepomuki Szent János-tisztelet. A halászok és vízi molnárok pártfogója, de szobrai sokfelé megtalálhatók folyók és hidak közelében. Egyházi kezdeményezésre, szintén csak a 18. sz.-ban vált ismertté a pásztorok és állattartó gazdák fontos közbenjárójának Szent Vendelnek (→ Szent Vendel napja) kultusza. Népszerűsítésével a még bizánci eredetű, pogány szokáselemekkel ünnepelt Dömötör-napokat (→ Dömötör napja) kívánták helyettesíteni. Az ún. „pestisszentek” is mintegy reneszánszukat élik a barokk „pestis-oszlopokon” – ahol legtöbbször a Szeplőtelen Szűz (Immaculata) alakjával együtt ábrázolják őket, főleg Ny-Mo.-on – ezek: Szent Sebestyén, Fábián, Rókus, Rozália. → Mária hazánkban egyébként is nemzeti patrónus. Ez az értelmezés István királytól hagyományozódott, aki országát oltalmába ajánlotta. A gondolat a jezsuita ellenreformáció programjában, az ún. „Regnum Marianum” eszméjében csúcsosodott ki leginkább. Hozzá kapcsolódott a már a középkorban is nagyjelentőségű Árpádházi király-szentek (→ Szent István → Szent László, Szent Imre), mint nemzeti védőszentek népszerűsítése is, mely a népi vallásosságban több újkeletű patronációt is eredményezett. Pl. anakronisztikusan magyaros viseletekben ábrázolva feltűntek a gombkötők, vagy csizmadiák védőszentjeiként. – Irod. Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Pásztor Lajos: A magyarság vallásos élete a Jagellók korában (Bp., 1940); Bálint Sándor: Sacra Hungaria. Tanulmányok a magyar vallásos népélet köréből (Bp., 1943); Szabadfalvi József: A gazdasági év vége és az őszi pásztorünnepek (Műveltség és Hagyomány, 1964); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és középeurópai hagyományvilágából (Bp., 1977).

Szent Flórián és Vendel kőszobra (Zalavár, Zala m.)

Nepomuki Szent János szoborfülkében (Andocs, Somogy m., 19. sz.)