{366.} NÉPI ÉS NÉPIES PRÓZAÍRÓK

FEJEZETEK

A népi prózaírók tábora igen változatos, az ide sorolható írók egymástól eltérő tapasztalatokkal érkeztek, útjuk is különböző irányokba ágazott el. Féja Géza, a mozgalom egyik vezető ideológusa és publicistája előbb Szabó Dezső, majd Bajcsy-Zsilinszky Endre köréhez tartozott; Barsi Dénes, Mátyás Ferenc, Kárász József és Csoór István a kétkezi dolgozók legszegényebb rétegének fölemelkedési vágyát fejezték ki már azzal is, hogy sok-sok áldozat árán, számtalan visszahúzó körülménnyel dacolva írástudó, politizáló "értelmiségiekké" váltak. Tatay Sándor és Jankovich Ferenc lazábban kötődött a mozgalomhoz, ők egyszersmind a Nyugat harmadik nemzedékének törekvéseiben is osztoztak. Sásdi Sándor a vidéki zsidó kispolgárság világából érkezett, szimpátiával, de kissé távolabbról szemlélte a népi írók erőfeszítéseit. Mindazonáltal valamennyien a falusi és kisvárosi társadalomban szerezték élményeik meghatározó részét, tapasztalataik és mondanivalóik elsősorban a parasztság életéhez kapcsolódtak. Ezen belül a bakonyi falutól a sárréti pusztáig, az egykéző baranyai községtől az alföldi tanyavilágig, a futóhomoktól a Körösök árterületéig a legkülönbözőbb táji és társadalmi környezet formálta szemléletüket és alkotta élményvilágukat. Mindez nemcsak tematikai sajátosság náluk, hanem a szociológiai jellegű, a társadalmi osztályok, rétegek fogalmát felhasználó – ha többnyire nem is a szó egzakt értelmében tudományos – gondolkozásmód elfogadását is jelenti. Rokonszenvük következetesen a parasztságé, még az elzüllő, erkölcsi tartásukat elveszítő népfiak sorsáért is az uralkodó osztályok képviselőit teszik felelőssé. Nem egy időben jelentkeznek az irodalomban, hangjuk a negyvenes évek elején erősödik meg és egyesül kórussá. Tatay a Záporban, Jankovich a Téli szivárványban, Barsi a Mezei füstben, Mátyás Ferenc A falu küldöttjében talál rá saját, eredeti világára, s fejezi ki ígéretes prózaírói tehetségként, korszerű epikai eszközökkel társadalmi tapasztalatait. Olykor naturalizmusukat a fölfokozott indulat, a változtatni akaró szenvedély az expresszivitás szférájába, a folklorisztikus, népmesei elem pedig a költőiség világába emeli. Ezzel egy időben a népi mozgalom erősödő ellentmondásainak, polarizálódásának bomlasztó hatása is érvényesül műveikben, kivált publicisztikai állásfoglalásaikban.

A felszabadulás után közülük többen is éles bírálatban részesültek, az indokolt kritikai elmarasztaláson túl azonban az irodalmi életből is kiszorította őket a dogmatikus művelődéspolitika. Féja, Barsi, Kárász és Csoór csak az ötvenes évek derekán vagy később jelentkezhetett újabb művekkel, de a többieknek is a korabeli {367.} irodalompolitikai követelményekhez, a sematikus ábrázolásmódhoz kellett alkalmazkodniuk: Jankovich hagyományos szemléletű történelmi regények írásával foglalkozott, Tatay ciklikus társadalmi tablót alkotott, Sásdinál megjelent a sematizmus egyszerűsítő látásmódja. Ezért a mindannyiuknál közös megtorpanásért nemcsak az irodalompolitikai hibák felelősek, de nem is csupán egyéni, etikai állásfoglalásuk vagy esztétikai tudatuk zavara. A régi paraszti világ és világkép felbomlásának, átalakulásának nehezen áttekinthető korszaka ez. A jelen szembekerült azzal a múlttal, amely a korábban indult népi írók élményeinek tartalmát és formáját, tájékozódásának, programkeresésének társadalmi környezetét alkotta. Veres Péter vagy Szabó Pál néhány írói remeklését leszámítva, prózairodalmunk egésze is csak a hatvanas években, a falusi társadalom teljes átalakulásával tudta a parasztábrázolás újszerű modelljét létrehozni. Ezt a megújhodást a népi orientációjú, paraszti tematikához ragaszkodó írók – így Kárász József és Barsi Dénes – már nem tudták követni: realista-naturalista technikájuk, terjedelmes epikai freskókban megvalósuló extenzív teljességeszményük – a szocialista fejlődéssel rokonszenvező állásfoglalás, a nép iránti változatlan szeretet ellenére – elszakadt a fejlődés fő irányától, s a múlt megsápadó üzeneteként, tisztes szándékú, de erejét vesztett hagyományőrzésként fokozatosan visszaszorult. Mások pedig, például Tatay és Sásdi, részben a széles közönségigényeket kielégítő, olvasmányos belletrisztika területére húzódtak vissza.

Bibó Lajos (1890–1972) pályája is befejezettnek volt minősíthető, ő válogatott novelláskötetével (Subások, 1968) jelképezte régebbi – Móricz Zsigmond által is méltányolt – törekvéseit.

A sokat szenvedett Bakó József (1896–1962) elsősorban posztumusz önéletrajzi művében (Följebb a kaptafánál, 1964) a zsellérsors szociológiai hitelű feldolgozását adta; Csurka Péter (1894–1964), az ígéretes elbeszélő egyetlen kötettel (Jegenyék, 1964) tette le névjegyét.