ELSŐ REND: Pikkelyes hüllők (Squamata)

TARTALOM

1. család: Gekkó-félék (Geckonidae)

ELSŐ ALREND: Gyíkok (Lacertilia)

A csinos kis fürge gyík, vagy a zöld gyík, amelyet bizonyára minden olvasó ismer, valamennyi gyíkféle ősképéül tekinthető, ámbár ez az alapforma – hogy így mondjuk – sokféleképp változik, amennyiben az egyes tagok egymásközti arányossága sokfélekép fölbomlik, továbbá sajátságos tövisek és bőrtarajok, ráncok és lebenyek fordulnak elő rajtuk. Néha egyes tagok elcsökevényesednek, s ekkor az illető állatok a kígyókhoz válnak hasonlatosokká, s az avatatlan ilyenkor gyakran összetéveszti őket egymással. A gyíkok alakja általában olyan, mint a krokodílusoké s a kígyókéhoz ezek végtagjaiknak hiánya következtében csak nagyon kevéssé hasonlít. Testükön rendszerint világosan megkülönböztethetők a fej, nyak, törzs, farok és a végtagok. Valamennyi gyíkra jellemző a csontnemű alapú, vagy e nélkül való szarupikkelyekből álló ruha. Külső fül hiányzik; a dobhártya egészen szabadon a fölületen vagy nagyon rövid hallójáratban helyezkedik el. Kivételesen a test bőre be is vonja. Szemhéjaik rendszerint mozgathatók, orrlyukaik pedig különváltak.

A különböző fajok szerint sokféleképpen változó pikkelyeket tábla vagy szemcsés, zsindely- és örvös-pikkelyekre osztják. Az első fajta apró, kerek vagy sokszögű, egész fölületével a bőrhöz tapadó, boltozott szaruképlet; az egyes ilyen pikkelyek egymás mellett helyezkednek, vagyis egymást nem födik. Ezektől tehát eltérnek a zsindely-pikkelyek, amelyek mellső szegélyükkel a bőrhöz nőnek hozzá, hátsó szélük azonban szabad, s oldalsó szélükkel, meg részben a végükkel is, egymást födik; az örvös-pikkelyek egyenes harántsorban sorakoznak egymás mellé. Az olyan pikkelyeket, amelyek már nagyságuk révén is föltűnők, s amelyek egész fölületükkel ráfekszenek a bőrre, pajzsoknak nevezzük; ezeket alakjuk és helyzetük szerint más-más névvel illetjük. Így például az orr hegyén fekvőt orrcsúcspajzsnak, a mögötte levőt orrnyeregpajzsnak hívják. Azok, amelyek a szemeket veszik körül, a mellső, alsó, hátsó szempajzsok s a szemöldökpajzsok. A fej közepén állókat falpajzsoknak, az előttük levőket homlokpajzsoknak, a leghátulsókat nyakszirtpajzsoknak nevezzük. Ezeken kívül még kantár-, halánték-, rágó- dob- és ajakpajzsokról beszélünk. Mindezek az elnevezések azonban korántsem felelnek meg a hasonló nevű fejcsontoknak.

A pikkelyek és pajzsok mellett nem ritkán fordulnak elő tövisek, lécek, tarajok, s másforma szaruképződmények is. A fejükön nagy töviseket viselő gyíkok tövisei csontos tengelyekkel is el vannak látva. A törzs pikkelyei alatt csak gyíkokon fordulnak elő bőrcsontok, míg a kaméleonok és kígyók alrendjében ezek ismeretlenek.

Az alsó állkapocs függesztője, a négyszögcsont rendesen mozgathatóan illeszkedik bele a koponyába; a felső állkapocs kevés kivétellel merev. A falcsonttól rendszerint erős léc szalad ívalakban ki- és hátrafelé a tarkóhoz; a homlokcsont rendesen egyszerű, ritkán kettéválasztott a közepe hosszában, a dobcsont nincs összekötve a határos csontokkal, az orrcsont gyakran elcsökevényesedett. A gerincoszlopot nagyon változó számú, elül kivájt, hátul domború, kivételesen mindkét felén bemélyedő, kétszer homorú csigolya alkotja. Keresztcsigolya legfölebb kettő van; az oly gyíkoknál, amelyeknek hátsó végtagjaik hiányzanak, nem különböztethető meg a szomszédos csigolyáktól. A bordák mindig egyszerűen legömbölyített hegyben végződnek. A mellcsont, vállcsont, s a medenceöv elcsökevényesedhetnek ugyan, de sohasem hiányzanak, mint a kígyókban. A kulcscsont alakja fontos az egyes gyíkcsaládok megkülönböztetése szempontjából.

Az egyes családok elkülönítése tekintetében fontos nyelv nagyon sokféle alakban fordul elő. Cserépzsindely módjára egymásra fekvő pikkelyekkel, vagy szőrös bibircsekkel, s esetleg rézsútos, egymással párvonalas ráncokkal födött, hol hosszúra nyúló, vastag, húsos, hol elől többé-kevésbbé mélyen hasított; néha még külön hüvelye is van, amelybe visszahúzható. A fogakat rá- vagy fönnőtteknek (akrodont) mondjuk, ha az állkapocs szélén ülve, vele szorosan összenőttek; ha pedig a fogak gyökérvégeik külső oldalával vannak az állkapocs belső felületéhez tapadva, hozzánőtt (pleurodont) fogakról beszélünk. Ezt a kétféle fogképződést átmeneti formák hidalják át (pl. teju-félék, gyűrűs gyíkok). E két fajta mellett a pikkelyes gyíkoknak még úgynevezett szárnycsontfogaik is vannak, vagyis olyanok, amelyek a szájpadláson szilárdan illeszkednek rá az ék-szárnycsontra. Ritkábbak az igazi ínyfogak a szájpadon, vagy az ekecsontfogak az ekecsonton. Alakjuk szerint a fogak nagyon változók, s némely nemzetségnél metsző-, szem- és zápfogakra is osztályozhatók.

A garat hosszú, könnyen táguló bárzsingba nyílik, amely símán megy át a gyomorba. Gyomornyitó tehát nincsen, de a béltől egy különös billentyű (gyomorcsukó) különíti el. A vékonybél többszörösen tekeredett s olykor éppúgy feketén színezett, mint a zsákforma, bő végbél. Amennyiben ezt nem találjuk így – mint pl. a mi gyíkjainkban – a hashártyának van mélyfekete színezete. Húgyhólyag csaknem minden esetben van. A szívnek két, teljesen különvált pitvara van, de két kamrája közlekedik egymással. Nincs rekeszizommal elkülönített mellüregük, s a tüdő leér a hasüregbe. Ebben a tekintetben csak a varánuszok kivételek. Kígyó-alakú gyíkok egyik tüdeje kisebb, mint a másik, s hátsó végük símafalú légtartóvá alakult, amelynek a légzésnél semmi jelentősége sincs. Végre különös figyelmünkre méltók a gyíkok mindig kettős párzó szervei.

Fajokban a gyíkok alrendje a leggazdagabb, mert már 1896-ban mintegy 1898 fajt ismertek, s ezeket Boulenger G. A. 20 családba osztotta be. A gyíkok földrajzi elterjedésében megnyilvánuló nagy különbségre, szemben a kétéltűekével, szintén ez a tudós figyelmeztetett először. Az óvilági gyíkvilággal ugyanis az újvilágit kell szembeállítanunk. E mellett az egyik nagy vidék bizonyos családjait bizonyos más családok képviselik a másikon, mint az óvilág agámái és örvös gyíkjai az újvilág laguánjait és teju gyíkjait.

A gyíkok a hideg égöv kivételével a föld minden részében el vannak terjedve, s a tenger partjától kezdve egészen az örök hó határáig a legkülönbözőbb helyeken találhatók, a termékeny vidéken éppúgy, mint a sivatagokon, a víz közelében éppannyira, mint teljesen víztelen területeken. A mérsékelt öv hidegebb vidékein csak kevés faj képviseli őket. A fajok száma, s ezzel együtt sokfélesége és színpompája azonban meglepő módon növekszik az egyenlítő felé, még pedig egyre fokozódó arányokban. Kevés faj él a vízben, hogy – mint a krokodílusok – csak zsákmányszerzés, alvás, vagy sütkérezés céljából lépjen ki a szárazra. Még az ügyesen úszó vízi varánuszok és vízi leguánok is a nap legnagyobb részét a parton töltik, jóllehet zsákmányukat egészben, vagy túlnyomó részben a vízben szerzik meg. A gyíkok túlnyomórészt a szó legszorosabb értelmében vett szárazföldi állatok, mert még a nedves helyeket is elkerülik. Több faj fákon tanyázik, főtömegük azonban a földszínén, sok esetben a sziklafalakon tartózkodik. Tartózkodási helyükre már külső alakjukról is következtethetünk. A lapos testűek többnyire a földszínén laknak, s kövek alatt, fal- és sziklarepedésekben keresnek menedéket. Azok, amelyek teste kétoldal felől összenyomott, bozótban, vagy fákon élő fajok. S végül azok a gyíkfajok, amelyek hengeres testűek, földi lyukakban vagy faodvakban tanyáznak. A lábatlan, kígyó-forma alakok a földön, a féregalakúak a föld színe alatt élnek. Megjegyzendő azonban, hogy e szabály alól is vannak kivételek.

Az emberek megbarátkoztak a gyíkokkal, s ezek az állatok meg is érdemlik figyelmünket. Föltétlenül a legmagasabb rendű hüllők közé kell őket soroznunk. Egyetlen képesség dolgában sem állanak bármely más osztályos rokonaik mögött. Mozgásuk változatos, ügyes, fürge és legtöbbnyire nagyon gyors. Járás közben legtöbbjük majdnem a földön vonszolja a hasát; nagyon gyorsan futnak, ámbár kígyószerű mozgással s farkuk csapásainak segítségével föl is tudnak pattanni a levegőbe. Az a kevés faj, amely a vízben él, bár az ujjak közt nincs úszóhártyájuk, nagyon jól úszik és bukik. S a többiek is, amelyek szorongva kerülik a vizet, elég ügyesen tudnak magukon segíteni, ha véletlenül az ellenséges elembe jutnak. S végre azok, amelyek sziklafalakon, házfalakon, vagy fákon mászkálnak, legtöbbnyire valósággal meglepő ügyesen teszik ezt. A fán lakó gyíkok sikeresen használják farkukat az egyensúly fönntartására, s majdnem éppoly gyorsan tudnak az ágakon ide-oda futkározni, egyik ágról a másikra ugrálni, mint a földön az ott élő rokonaik. Mások tányéralakúan kiszélesedő tapadókorongokat viselő ujjaik segítségével fejjel lefelé vagy fölfelé, az ágak felületén vagy az alsó oldalán egyaránt biztosan és könnyedén mozognak. Végre olyanok is vannak, amelyek kiterjeszthető oldalhártyáik segítségével repülő-ugrásokat is tehetnek, azaz ledobhatják magukat a magasabban levő ágakról az alacsonyabban fekvőkre. Azok a gyíkok, amelyek végtagjai elcsökevényesedtek, vagy teljesen hiányzanak, kígyók módjára mozognak, bár az ő bordáik nem működnek oly hathatósan, mint a kígyókéi.

Igazi hangja csak kevés gyíknak van. A legtöbb csak prüszkölő sziszegést, fújást hallat haragjában. Egyes fajok azonban, különösen az éjjeli életmódot folytatók, tömör, csengő hangot hallatnak, de ezeknek a hangoknak semmi közük a krokodílusok bőgéséhez, mert inkább hol a békák, hol meg a sáskák és tücskök hangjára emlékeztetnek.

Érzékeik közül kétségtelenül látásuk a legélesebb. Legtöbbnek jól fejlett szeme van, s szemcsillaga kerek. Egynéhánynak azonban hasított a szemcsillagja, amely egyenesvonalú, vagy csipkés lehet; ez már magában is elárulja, hogy az ilyen fajok éjjeli állatok. A szem után a hangot is adni tudó fajoknál a fül következik; a gyíkok túlnyomó többségére, amennyire ezt eddig megállapíthattuk, a hangingerek épp annyira hatástalanok, mint a kaméleonokra s a kígyókra. Nehezen állapítható meg, hogy a szaglóérzék mennyire fejlett, de annyi bizonyosnak látszik, hogy ennek sem a táplálék felkeresése, sem a párok egymásra találása szempontjából nincs fontos szerepe. Erre abból is következtethetünk, hogy erősszagú váladékot termelő mirigyeket – aminőket a krokodílusoknál és sok teknősnél láthatunk – a gyíkoknál hiába keresünk. Sok gyík úgy használja a nyelvét, mint a kígyók: inkább tapintó eszköznek, mint ízlelőszervnek. Az ízlés érzéke ezért ritkán nagyon fejlett, de viszont a növény- és gyümölcsevő fajoknál, valamint a finnyás örvös gyíkoknál mégis elegendően fejlett arra, hogy eledelüket a leggondosabban megválogathassák.

A magasabbrendű agyműködés tekintetében a gyíkok aligha állanak bármely hüllő mögött. Náluk minden nagyobb teremtményben, különösen az emberben, veszedelmes ellenségüket látják, amelynek megjelenése őket a leggyorsabb menekülésre készteti. Délibb vidékeken bizalmasabbak az emberhez, egészen közvetlen közelébe is elmerészkednek, még az emberek lakásába is bebátorkodnak, s végül valóságos háziállatokká is válnak. De viszont tapasztalatok szerzésére és mérlegelésére is képesek, s viselkedésüket is ehhez tudják szabni. Azok az állatkedvelők, akik ezeket a csinos állatokat fogságban tartják, arra a meggyőződésre jutottak, hogy ápoltjaik megismerik őket; s ha ez nem is jelent annyit, hogy ápolójukat a többi embertől meg tudják különböztetni, mégis azt bizonyítja, hogy korábbi viselkedésüket szerzett tapasztalataik alapján megváltoztatják.

Lényük vonzó. Joggal minősítjük őket az ártatlan jókedv, s a vidámság megtestesüléseinek. Elevenek, fürgék, óvatosak, és testük méreteihez képest rendkívül bátrak. Mint ragadozók, néha oly bűnöket is elkövetnek, amelyeket erősen rovásukra írunk. Így például habozás nélkül felfalják saját kölykeiket, vagy pedig nagyobb fajok megeszik a kisebbeket. Ennek ellenére is, velük kapcsolatban inkább szólhatunk társas együttélésről, mint más rokonaiknál, mert gyakran nagyobb csoportokban láthatjuk őket, s tapasztalhatjuk, hogy ilyen társaságok hosszabb ideig is megmaradnak bizonyos kötelékben.

Néhány gyík növényi eledellel él, de azért ezek az állati zsákmányt sem vetik meg egészen; csak igen kevés az olyan faj, amely a húseledelt semmi esetben sem fogadja el. Túlnyomó részük tehát ragadozó, s ezeknek az állatvilág különböző osztályai adóznak. A nagyobb fajok még kisebb emlősöket és madarakat is megtámadnak; a kisebbek rovarokkal és férgekkel is beérik. Emésztésük, különösen nagy forróságban, nagyon élénk; ilyenkor feltűnően sokat esznek, s bizonyos fokig valósággal hízlalják magukat. Viszont vannak olyanok, amelyek a koplalást minden baj nélkül hosszú ideig bírják. Általában azonban sokkal rövidebb idő alatt pusztulnak éhen, mint a többi hüllő. Majdnem valamennyi ismert faj lefetyelve iszik; a legtöbb különben már a harmattal is hosszú ideig beéri.

Ez állatok mindennapi élete változatosabb, mint az osztályukba tartozó többieké; egészben véve azonban mégis egyhangú. Legelevenebbek a forró földövön s ott, ahol nem szorulnak rá, hogy időnként védelmet keressenek az idő viszontagságai ellen. A nap első és utolsó óráit a vadászatnak, a délelőtti és délutáni órákat a szórakozásnak, azaz a társas együttlétnek szentelik; a legforróbb órákat félálomban töltik. Minden egyes gyík bizonyos lakóterületet, s eben megfelelő búvóhelyet választ. Tanyájától sohasem távozik messzire és veszedelem idején a lehető leggyorsabban ide menekül. Ez alól még azok sem tesznek kivételt, amelyek fákon vagy vízben élnek. Minden faj a maga módja szerint leselkedik zsákmányára; néha egyetlen ugrással rohan rá, megragadja, s ha lehetséges, fejjel lefelé gyömöszöli be torkába. Ha nagyon jóllaktak, a gyíkok is lustákká válnak, de sohasem olyan mértékben, mint a kígyók.

A magyar gyíkok ősszel mind mély likakba rejtőznek a föld alá s ott alusszák át a telet egész tavasz kezdetéig. Azok a fajok, amelyek Magyarországon négy vagy öt hónapig alusznak, Észak-Európában, vagy a magas hegységben 6–8 hónapot is töltenek dermedt állapotban.

Nem sokkal a tavaszi ébredés után, akármilyen módon jelentkezik is, felébred a párzási ösztön. Ilyenkor élénk izgatottságot lehet észrevenni a gyíkok közt, látni, amint két hím hevesen üldözi egymást; sok esetben ugyancsak megszabdalják egymás irháját. Úgy vélik, hogy a hím s a nőstény csak ebben az időben tart szorosabban össze, de vannak hosszabb ideig páros életet élő fajok is. Pár héttel később megjő a 2–30 tojás lerakásának ideje, s az anya nagy gonddal és igyekezettel készít fészket tojásai számára. Erre leginkább a laza föld, vagy a moha alkalmas, ezenkívül azonban az elkorhadt fák pudvája, valamint hangya- és termitaboly is megfelel. Az itt kapart lyukba behelyezett tojásokat az anya befedi. A gyíktojás alig különbözik más hüllő tojásától; ugyanolyan szívós, többnyire kevéssé mésztartalmú, bőrnemű, rugalmas a héjuk, nagy, olajos a sárgájuk és hígan folyó a fehérjéjük. Néhány gyíkfaj – pl. a kapaszkodó ujjúak – kemény, meszeshéjú tojásokat tojnak.

Pár héttel vagy hónappal utóbb a kikelő kicsinyek a szülők minden segítsége nélkül bújnak ki a tojásokból, s életük első napjával megkezdik az öregek életét. Ez a szabály. De nem minden gyík tojik tojást. Olyanokat is ismerünk, amelyek eleven fiakat hoznak a világra, mégpedig vagy egészen az emlősök módjára, vagy pedig gyakrabban olyformán, hogy a tojásokat az anya a fiókák kikeléséig testében visszatartja. Jó nyírségi szólásmóddal nevezzük az ilyeneket „fialló” gyíkoknak.

A lábatlan gyíkok embrióinál gyakran megfigyelték a végtagok kezdeményeit; ezek azonban a fejlődés további folyamán elcsenevészednek, úgyhogy a kölyök kibúvásakor teljesen nyomuk vész. Így pl. Born a lábatlan gyík 4.2 mm hosszú embrióján megtalálta a szabadon kinyúló kezdetleges végtagokat, s ez a kép teljesen megfelelt annak, amilyet a közönséges gyíkok és más gerinces állatosztályok képviselőinek lábképződésénél megfigyelhetünk. Az északi országokban a nyárutóján világra jövő kölykek még egyszer megvedlenek, s csak akkor keresik fel a téli alvásra alkalmas tanyahelyet.

Elvesztett farkuk pótlásának képességéről már többizben tettünk említést. Ám a gyíkokon Boulenger azt a megfigyelést tette, hogyha leszakított farkukat pótolják, ezen más pikkelysort és más pikkelyruhát kapnak. Még figyelemreméltóbb azonban az a tény, amelyet Lydekker derített ki, hogy ez a törvény már az őskorban érvényben volt, amennyiben ő egy harmadkori ős-seltopuzikon (Ophisaurus) figyelte meg ugyanezt.

A gyíkok többet szenvedtek ellenségeiktől, mint valamennyi többi hüllő. A ragadozók egész légiója üldözi őket. A nagy fajok, erejük és bátorságuk révén, meglehetős biztonságban élhetnek ugyan, de a kisebbek menthetetlenül áldozatul esnek a nyesteknek, görényeknek, keselyűknek, sasoknak, sólymoknak, ölyveknek, baglyoknak, varjaknak, tyúkoknak, gázló és úszó madaraknak, kígyóknak, s végül saját rendjük erősebb fajainak. Ennyi ellenség láttára valóban csodálatosnak kell tartanunk, hogy mégis tartani tudják magukat. Itt-ott még az ember is pusztítja. Egynéhányra tévesen ráfogják, hogy mérges, másokat kígyóknak néznek, s ekkor a „csúszó-mászó féreg” ellen érzett általános gyűlölet miatt kell szenvedniök. Pedig csak egyetlen egy mérges gyík van: az északamerikai gila; de az emberre ez is csak korlátolt mértékben jelent veszedelmet. Valóban mérlegelésre érdemes hasznot nem hajtanak ugyan a gyíkok, de kárt sem okoznak. Némely nagyobb faj húsát még az európaiak is jóízűnek találták.

A rend fajokban való roppant nagy gazdagsága útját állja annak, hogy a gyíkok bármily népszerűsítő munkában tüzetesebben tárgyaltassanak. Ezért a következő oldalon csak az összesség legfontosabb képviselőivel foglalkozunk, s még egyes családokat is mellőznünk kell, mert az odatartozók életmódjáról és szokásairól eddig még nem gyüjtöttek, vagy nem tettek közzé elegendő megfigyelést.

ELSŐ REND: Pikkelyes hüllők (Squamata)

TARTALOM

1. család: Gekkó-félék (Geckonidae)