| Hortobágy | TARTALOM | hortobágyi pásztorviselet |
hortobágyi pásztorkodás
A Hortobágy – Mo. legnagyobb, kontinentális éghajlatú, szikes, füves pusztája – a Tisza szabályozása és ármentesítése előtt dús vegetációjú, nedves legelő volt. A puszta kialakulása már a 15. sz.-ban megindult, és a hódoltság alatt fejeződött be. A hortobágyi pásztorkodásnak két, időben egymást követő hasznosítási módját figyelhettük meg: előbb a pusztákat tőzséreknek, kereskedőknek adták bérbe, akik nagyszámú gulyáikat legeltették. Itt voltak a → gulyák → nyaralói és → telelői (→ még: kert), tehát nyári és téli szállásai is. A nyári legelőn építmény nem volt, a telelőn viszont egyszerű építményeket és takarmányt is említenek az egykorú források. Az extenzíven tenyésztett (→ külterjes állattenyésztés) szarvasmarhákat hatalmas csordákban hajtották D- és Ny-Európa vásáraira (→ hajdúk). A 17. sz. folyamán a puszta egyes területeit a környező települések, jórészt a hajdúvárosok vásárolták meg vagy vették bérbe, s a 18. sz. végéig kizárólag állattartással hasznosították. A 18. sz. közepéig a → pásztorkodást nem szabályozták. A 18–19. sz.-ban alakult ki a hortobágyi pásztorkodás ismert rendszere. Megszabták a legeltetés rendjét, meghatározták a legeltetési jogot (→ legelőjog), és kialakították a legelőszervezetet. A puszta a környező települések külső legelői (→ legelő) szerepét töltötte be, a gulya, → konda, → ménes és a nem fejő → juhnyájak, tehát az ún. heverő, a nem igázott, nem fejt, a szaporítást szolgáló állatok legelője a tavaszi → kiveréstől az őszi → beszorulásig. Természetes fűtermésen éltek, védelmüket → természetes enyhelyek, ill. → akol, → karám, → szárnyék stb. szolgálták. A legelőt → járásokra osztották, 1774-ben pl. a Debrecen tulajdonát képező pusztán 11 gulya-, 2 ökör- és 2 ménesjárás, valamint 18 nyájjárás (juh) volt. A járások központi, partosabb részén volt az állás, az állatok és a pásztorok éjszakázóhelye. Itatóhelyül jobbára a természetes vizek (Hortobágy, Árkus, Kösély, erek és tavak) szolgáltak, a kutak építése a 18. sz. végén lendült fel. A pásztorokat a tanács, majd a legeltetési társulatok fogadták fel. Egy-egy közigazgatási egység pusztai legelőterületén is csak a birtok után meghatározott számú állatot hajthattak ki, az ezen felüliekért külön bért, ún. fűbért kellett fizetni. A Hortobágy területén béreltek legelőt távolabbi területek állatállománya részére is, rendszeresen jártak ide pl. a nyírségi juhászok (→ magatarti juhászat, → vándorpásztorkodás). – Irod. Ecsedi István: A Hortobágy puszta és élete (Debrecen, 1914); Balogh István: A hortobágyi pásztorkodás történelmi múltja (Népr. Ért., 1943); Balogh István: Pusztai legeltetési rend Debrecenben a XVIII–XIX. században (Ethn., 1958); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, XII., 1970).
