vándorpásztorkodás

olyan tenyésztési mód, amikor az állatállományt nyáron vagy télen, némely esetben egész éven át a tulajdonos állandó lakóhelyétől távol legeltették. A vándorpásztorkodás takarmánybázisa a természetes növénytakaró legeltetése; elegendő gyepterület hiányában nyárra olcsó, alkalmi legelőket béreltek, ill. takarmányhiány miatt állataikat télre olyan területre hajtották, ahol ugyancsak a természetes vegetáción, annak termésén, gyümölcsén tarthatták el (→ passzív takarmányozás). A legelő- és takarmányhiány csak közvetlen ok volt, alapja a nagyarányú állattenyésztés, a földművelés és az állattenyésztés diszharmóniája, a takarmánytermesztés hiánya vagy csekély volta; okozója és egyszerre eredménye az extenzív gazdálkodás (→ külterjes állattenyésztés). A nyaraltatáshoz kapcsolódó vándorpásztorkodási formák a következők voltak: jórészt a nagy kiterjedésű puszták (Hortobágy, Nagykunság, Kiskunság) melletti településekről a pusztának saját tulajdonukban álló vagy bérelt részére hajtották nyaraltatni állataikat (→ nyaraló), itt alakították ki az ún. külső → legelőiket. Hasonló eljárások voltak egykor szokásban a mocsarak, lápok, rétek és a folyók szétterülő árterein is (→ réti állattartás). A belső legelők a települések közelében voltak, itt a naponta hazajáró állatcsoportok (csorda, csürhe), valamint a fejő juhnyájak legeltek. A lakóhelyükön legelővel nem rendelkező magatarti juhászok (→ magatarti juhászat) áprilistól a gabonaneműek betakarításáig, a tarlók felszabadításáig ugyancsak máshol voltak kénytelenek legelőt biztosítani. Pl. a nyírségi juhtartó gazdák falkáikkal még az utóbbi évtizedben is eljártak Borsod, Abaúj, Zemplén, Ung, Bereg, Szatmár m. ősgyepjeire, hegyi legelőire, valamint a Hortobágyra. A tarlóról rendszerint szept.-re és okt.-re visszavándoroltak a megújult gyeplegelőre. Azok az önálló juhászok, akik nem béreltek legelőt, vásárra hajtás ürügyén, utak mellett legeltettek. Az ún. → felesjuhászat is együtt járt migrációs jelenségekkel. Szarvasmarhákat, lovakat és sertéseket is hajtottak bérelt nyári legelőre, a tavasztól őszig tartó elvándorlás azonban leginkább a juhtenyésztés esetében volt uralkodó. A nyári legelőn a pásztornak egyszerű pásztorkunyhót, az állatoknak → akolt, → esztrengát, → hodályt, → karámot, → szárnyékot készítettek. A nyaraltatásnak egykor volt olyan formája is, amikor állandó telephely nem lévén, a legelőn a pásztorok kevéske csomagjukkal (→ gúnya) állandóan mozgásban voltak, felszerelési tárgyaikat vagy maguk cipelték, vagy szamár hátára rakták (→ tergenye). A téli migráció egyik legjellegzetesebb módja a → makkoltatás, a sertések ősztől télig, néha tavaszig tölgyes és bükkös erdőkben történő legeltetése. Ahol a település határában nem volt elegendő makktermő erdő. 80–100 km távolságra, sőt többre is elhajtották a sertésnyájakat. Különösen az alföldi területekről jártak fel rendszeresen a szomszédos hegyi területekre. A téli vándorpásztorkodás jellegzetes módja volt a 19. sz. második feléig a folyók völgyében és mocsaras, lápos területeken (Sárköz, Solti-síkság, Rétköz, Bodrogköz, Taktaköz, Ecsedi-láp, Sárrét stb.) történő legeltetés. A vizes területek nyáron magasra nőtt növényzete természetes takarmányforrással szolgált (passzív takarmányozás), valamint a nádas bokros növényzet a szél ellen is védelmet nyújtott (→ természetes enyhely), bár egyszerűbb építményeket nád karámokat vagy aklokat is készíthettek az állatok védelmére. Egyes helyeken a nyáron kaszált széna a takarmányozást is segítette. A vándorpásztorkodás az állattenyésztés szerkezetének átalakulásával, a földművelés és az állattartás megfelelő összekapcsolásával, a szálas és kapás takarmánynövények termesztésének fellendülésével, a külterjes állattenyésztés csökkenésével a 18–19. sz.-tól fokozatosan háttérbe szorult. Egyes formái, pl. a makkoltatás, a réti teleltetés és a gúnyás pásztorkodás nagy hagyományokkal rendelkezik, valószínűleg visszanyúlik a középkorig, néhol a honfoglalás koráig. A vándorpásztorkodás Eurázsiában ugyancsak nagy hagyományokkal rendelkezik, egyrészt a sztyeppei, az arktikus és szubarktikus → nomadizmus, a magas hegyvidékek és a szomszédos sík területek között létrejött → transhumance és a → havasi pásztorkodás esetében. A vándorpásztorkodás különböző módjai a Közel-Kelet és Afrika sivatagos és szavannás területein is uralkodó állattenyésztési forma. – Irod. Jacobeit, W.: Schafhaltung und Schäfer in Zentraleuropa bis zum Beginn des 20. Jahrhunderts (Berlin, 1961); Földes László: Esztena und Esztena-Genossenschaft bei den Szeklern (Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa, Bp., 1961); Szabadfalvi József: Nomád teleltetési rendszer az Alföldön (Műveltség és Hagyomány, 1966); Viehwirtschaft und Hirtenkultur (szerk. Földes László, Bp., 1969); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, 1970).