tánczene

fő típusai: 1. az önálló ritmuskíséret, amikor a táncot csupán ritmusformulák kísérik (taps, dob, szükséghangszerek, cigányok szájbőgőzése); – 2. a puszta dallamkíséret (→ karikázó, gyermekjátékok); – 3. a ritmikus és melodikus elemek szerves egységét megvalósító ún. komplex-kíséret. Népi hangszereink (duda, tekerő, citera) kezdetleges fokon már egyesítik a melodikus és ritmuskíséreti elemeket, de tökéletes egyensúlyuk csak a hangszer-együttesekben valósul meg. A különböző funkciójú melodikus és ritmushangszerek együttműködése a mai népi zenekari fajták (vonós, tambura, fúvószenekar) mindegyikében hasonló. A tánczene egyik alkotóeleme az alaplüktetést kiemelő, meghatározott tempójú ritmuskíséret vagy ún. kontraritmus, mely megszabja a tánc metrumát, ritmikai lehetőségeit. A kontraritmusok (→ düvő, → esztam) és tempólehetőségek kombinációiból adódó ún. kíséret-típusok következetesen kapcsolódnak az egyes táncokhoz, ill. táncfajtákhoz. A tánczene másik alkotórészét jelentő táncdallamokat a kísérettípusokkal és táncfajtákkal szoros egységben kell vizsgálni. A táncdallamok laza, tág csoportjában gyakori a funkcióváltozás, s egyazon dallam különböző táncfajtákhoz is szegődhet kíséretül. A funkcióváltozás főként a dallam tempóját, metrumát és ritmusát alakítja. A dallamok illeszkedése kialakult sémák szerint történik (→ proporció). – A magyar tánczene történeti rétegéhez a táncfolklór főként a tempó és ritmus tekintetében szolgáltathat tanulságokat. Régi táncaink fő típusaihoz (→ kanásztánc, → legényes, → ugrós) mérsékelt tempójú ( = 100–130) 2/4-es ütemű táncdallamok kapcsolódnak, amelyekre az egyenletes, pontozatlan, nyolcadoló ritmus jellemző. A népterület nyugati felén a régi táncdallamok vokális jellegűek s esztam kíséretűek, míg Erdélyben fejlett hangszeres muzsikaként élnek gyorsdűvó kísérettel. Régi táncaink zenekísérete keleti eredetű népzenénk nyomait is őrzi, de összefonódik a szomszédos népek tánczenéjének bizonyos rétegeivel is. A 16–18. sz.-i tánczenei emlékek szerint a magyarok, szlovákok, románok, lengyelek közös táncdallamokat is használtak, s ezek mai népi változatai az összefonódás élő bizonyítékai. E források a régi Ny-i és K-európai tánczene egymáshoz való korai közelítéséről éppúgy tanúskodnak, mint régi táncfajtáink dallamkincse (→ botoló nóta, kanásztánc,kolomejka, proporció,ungareszka). Újabb táncaink zenéje (→ csárdás, → verbunk) a régiektől tempó, metrum és dallamritmus tekintetében egyaránt eltér és kétféle tempó jellemzi. A 4/4-es ütemű lassú táncok ( = 120–160) ritmuskísérete a lassú-düvő, míg a 2/4-es frisshez ( = 180–240) a gyors-esztam kapcsolódik. A dallamok ritmusát a -es – a régiekhez képest szélesebb – mozgás és a pontozott, alkalmazkodó ritmus kiélezett formáinak használata jellemzi. Az új tánczene kialakulása azokhoz a zenei áramlatokhoz fűződik, amelyek a 18. sz. óta hatottak népi és műzenénkre. A verbunkoszene, a 19. sz.-i népies műdal és csárdászene, valamint az új népdalstílus jelentik újabb tánczenénk forrásait. – Irod. Martin György: A néptánc és népi tánczene kapcsolatai (Tánctud. Tanulm., 1965–66. Bp., 1967); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Martin György: The Relationship between Melodies and Dance Types in the Volume V. of CMPH (Studia Musicologica, Bp., 1972); Népdaltípusok (A Magyar Népzene Tára, VI., Bp., 1973).