1. alcsalád: Mókus-formák (Sciurinae)

FEJEZETEK

A mókusforma rágcsálók teste többé-kevésbé megnyúlt, farkuk különböző hosszúságú, rendesen sűrűn, gyakran bozontosan és kétsorosan szőrös. Szemeik nagyok és kiállók, füleik kicsinyek, máskor nagyok, egyszer rövidszőrűek, máskor meg szőrpamat díszíti őket. Elülső lábaik jóval rövidebbek a hátulsóknál, az előbbieken négy ujj van és a hüvelykujj csonkja, az utóbbiak ellenben ötujjúak.

A mókusformák Ausztrália kivételével az egész földön el vannak terjedve. Észak felé meglehetősen messze fölhatolnak, de megtalálhatók a legforróbb déli tájakon is, síkságon és hegyek közt egyformán, egyes fajok pedig éppen olyan jól érzik magukat az alföldeken, mint a hegyekben. Legjobban szeretik az erdőségeket, vagy legalább a fás területeket, sőt túlnyomó részük valódi fán lakó állat, míg mások maguk ásta földalatti üregekben laknak. Rendesen magányosan élnek, azonban bizonyos körülmények között kisebb-nagyobb társaságok, vagy legalább párok hosszabb ideig együtt maradnak, egyesek pedig az élelemhiány által kényszerítve nagyobb vándorlásokat végeznek. Sáskarajokhoz hasonló seregekbe verődnek össze az év utolsó részében s egyre nagyobbá és nagyobbá váló rajaik megindulnak délkelet felé, közben elpusztítva szántföldeket és kerteket, s letarolva az erdőket és ligeteket. Sem hegyek, sem folyók nem állják útjukat, csak a nyomukba szegődő ellenségeik hada pusztítja őket. Vándorlásuk kezdetén kövérek és ragyogók, azonban minél tovább vonulnak, annál jobban láthatóvá válik rajtuk az ilyen seregeket nyomon követő nyomorúság: elbetegesednek, lesoványodnak és százával esnek áldozatául az éhségnek és a járványoknak. A természet veszi kezébe az állatok száma megcsappantásának a munkáját, az ember magában teljesen tehetetlen volna velük szemben. Az ilyen mókusvándorlások nemcsak Szibériában ismétlődnek meg több-kevesebb szabályossággal, hanem előfordul Európában (Würtemberg) is, azonban, amint látszik, egyáltalában nem vetnek rá sok ügyet.

Majdnem valamennyi mókus nagyon eleven, gyors és fürge mozgású állat; természetesen a legkevésbbé ilyenek a nagyobb marmotafajok. Legnagyobb részük egyforma ügyességgel mozog a fán és lenn a földön. Legtöbbjük szökdécselve szalad, miközben egész talpával érinti a földet. A fákon élő fajok kitűnő kúszók s egyik fáról a másikra szökkenve át igen tekintélyes távolságokat át tudnak ugrani. Alvás közben összegömbölyödnek. Szeretnek nagyon kényelmes helyen feküdni, azért nyugvóhelyül vagy földalatti üregeket ásnak, vagy faodvakat használnak fel, vagy pedig fészekben rendezik be lakásukat. A fészket vagy maguk csinálják egészen, vagy már meglévőt foglalnak el. A hideg tájakon lakók a tél közeledtével vándorútra kelnek, vagy pedig állandó, meg nem szakított téli álomba merülnek, ez időre kisebb-nagyobb készletet halmoznak fel és szükség esetén ahhoz nyúlnak. Hangjuk fütyülés és sajátságos, le nem írható dörmögés, morgás és sziszegés. Szellemi tehetségük csekélyek, azonban a többi rágcsálóéihoz képest aránylag jelentékeny. Érzékeik közül a legfejlettebb lehet a látás, hallás és szaglás. De más érzéküknek is nagyon finomnak kell lennie, amiről különösen időváltozás alkalmával győződhetünk meg. Valamennyien nagyon éberek és félénkek, s a legcsekélyebb veszély esetén futásban keresnek menekvést. Azonban bármily ijedősek és gyávák legyenek is, megtámadtatva lehetőleg védik magukat és hegyes fogaikkal érzékeny sebeket osztogathatnak.

Úgy látszik, hogy a legtöbb faj többször is kölykezik évente. A nász időszakában a hím gyakran hosszabb ideig együtt él a nősténnyel, és nyilvánvalóan a többé vagy kevésbbé művészi alkotású fészek megépítésében is segédkezik neki, melyben a nőstény később világra hozza kicsinyeit. Az egyszerre szült kölykek száma kettő és tíz között változik. A fiatalok majdnem csupaszon és vakon jönnek a világra, azért nagyon rászorulnak a meleg fészekre és a gondos anyai ápolásra. A fészekből kiszedett fiatalokat különösebb nehézség nélkül meg lehet szelidíteni és baj nélkül kibírják a hosszú fogságot is. Vénebb korukban pedig majdnem mindig kitör belőlük a dacos és mogorva alaptermészetük, ami közös sajátságuk sok más rágcsálóval. Vadak és harapósak lesznek, bármily jóindulatúak és ártatlanok voltak is korábban.

Jóllehet a mókusok jobban szeretik a növényi táplálékot és időközönkként kizárólag ezzel táplálkoznak, de azért sok más rágcsálóhoz hasonlatosan nem vetik meg a húst, megtámadják a gyengébb emlősöket, a madarakra szorgalmasan vadásznak, irgalmatlanul kifosztják a fészkeiket és megölik őket éppen úgy, mintha csak ragadozó állatok volnának. Falánkságuknak minden áldozatul esik, ami élvezhetőnek látszik. Jávában Hasskarl olyan falvakat is talált, amelyekben a sok kókuszpálma sohasem érlelhet gyümölcsöt, mivel a pálmákon tanyázó mókusok a gyümölcsöt vagy megrágják még éretlen állapotban és továbbfejlődését megakadályozzák, vagy megfúrják később az érni kezdő gyümölcsöt, nemcsak hogy kirágják a belét, hanem azért is, hogy a kókuszdió belsejét felhasználják fészeknek.

Jóllehet több mókusféle állat prémjét felhasználják, és itt-ott húsukat is eszik, mégis a csekély haszon nem ér fel azzal a kártevéssel, melyet hasznos növényeinkben és a hasznos madarakban elkövetnek. A Hasskarl által említett falvak egészen elszegényedtek a mókus kártevései következtében és lassanként elnéptelenednek és Észak-Amerikában is egész falvak határai sok kárt szenvednek miatta. Nálunk is több a kára, mint a haszna. A nagy, szabad erdőben meg lehet őket tűrni, azonban a parkokban és a kertekben rászolgálnak az üldöztetésre. Többet pusztít, mint amennyi éhe csillapítására szükséges, s gyűlölik mint fészekrablót is, ezért a részünkről való üldöztetése akkor is indokolt, ha nem nagyobb csapatokban mutatkozik.