hálás halott, a

TARTALOM

halászat hiedelmei

halászat

a magyarságnak már a honfoglalás előtt fontos foglalkozása. A vogulokkal és osztjákokkal való együttélés idején a magyarság ismerte a rekesztőhalászat (→ vejsze), a hálók (talán a → métháló), a horgok kezdetleges formáit. D-Oroszo.-ban török, kaukázusi népek, az óoroszok s a Fekete-tenger melléki görög telepesek révén a magyarság halászeszközkészlete varsákkal, szigonyokkal, különböző hálókkal gyarapodott. Így török népek révén ismerte meg a kétágú szigonyt, a húzóhálók egyik formáját (→ gyalom), amelynek használata már szervezett munkát igényelt. A magyarság D-Oroszo.-ban a folyók mellé húzódva rendszeres téli halászatot folytatott. A honfoglalás után a halászat fejlődéséhez hozzájárult hazánk halbősége, amelyet a középkorban (1300) Norvégia kivételével Európában a leggazdagabbnak tartottak. A középkori oklevelek gyakran említik az egyház, a királyi udvar szolgálatában álló halászokat, a mesterséges halastavakat. Az Árpád-korban jelentősek voltak a mansionak nevezett halászközösségek. A jobbágyok gyakran csak meghatározott halfogó eszközzel dolgozhattak. Így 1360-ban a pannonhalmi apátság és az egyik falu nemesei között folytatott perben 12 szégyejobbágyot (→ cége) említenek. Híresek voltak a szegedi halászok, akik a 16–17. sz.-ban a Tisza felső folyása, a Bodrog mentén is megjelentek, ahol nagyméretű hálókkal (→ kece, → piritty háló) dolgoztak. 1567-ben Sárospatakon két gyalomalja szegedi halászt említettek. A rétek, mocsarak, lápvidékek halászai vejszével, → varsával, tapogatóval, emelőhálókkal halásztak, s tevékenységük szoros kapcsolatban volt a csíkász- és pákászélettel. A 16. sz. végén egyes zempléni falvakban a jobbágyoknak száznál több vejszéjét, varsáját számolták össze, s egy vejsze egy borjas tehén árával ért fel. A múlt században a Tisza menti Tápén a halászoknak 54 vejszehelyét tartották számon. A nagyobb folyókon, tavakon húzóhálókkal, szégyékkel fogták a halat, amelyek a földesúr tulajdonában voltak. Egyes helyeken (Kapuvár, 1527) csak a nemesek halászhattak hálóval, s a falu fonta meg a hálót (Sajókesznyéten, 1689). A jobbágyok a fogott hal egy részét a halászóvizek tulajdonosának szolgáltatták be. A megfelelő halászóhelyek tanya néven ismertek. A tanya a 14. sz-ban még a hálókivetés műveletét is jelentette. A magyar halászat jelentőségére utal a széles körű halkereskedelem. Már 1378-ban az esztergomi vámtarifában a viza, kecsege, csuka mellett az egyéb sózott, friss és élő halat is felsorolják. Szeged, Szentes vidékén még a múlt század végén a halat nagy mennyiségben felhasogatták, besózták, napon megszárították, s bálákba kötve a Bánságba, Szlavóniába vitték eladni. A halszárító helyeket az akkori térképek is feltüntetik. A szárított (szivatolt) hal korábban még nagyobb jelentőségű volt. 1570-ben a tokaji vár éléstárában ezernél több szárított halat számláltak össze. A 17–18. sz.-i szakácskönyveink szerint a magyar konyhán több mint kétszázféleképpen tudták a halat elkészíteni. Ennek ellenére 1759-ben holland halászokat akartak hozni Mo.-ra, hogy a halsózást megtanítsák. A múlt század elején született halászoknak emlegették a szolnokiakat. A szolnoki halászasszonyok a sült halat a Tisza partján árulták a tutajosok, az aratók, a kupeckodó állatkereskedők részére. A halászat jelentősége csak a múlt század második felében csökkent a folyószabályozások megindulásával, a mocsarak lecsapolásával. A jobbágyfelszabadítás megnyitotta az utat a feudális formákból a kapitalista halászat felé. A → céhes halászat (Balaton, Duna mente) felbomlott. A halászóvizek tulajdonosaitól bérlők vették át a halászatot, akik paraszthalászokkal dolgoztattak. A hagyományos halászat mindinkább a kisvizekre szorult vissza. (→ még: állítóhalászat, → emelőhalászat, → hajtóhalászat, → jég alatti halászat, → keresőhalászat, → kerítőhalászat, → rekesztőhalászat, → tapogatós halászat) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Szabó István: Tiszai halászat a XVIII. században (Népünk és Nyelvünk, 1930); Alapy Gyula: A csallóközi halászat története (Komárom, 1933); Degré Alajos: Magyar halászati jog a középkorban (Bp., 1939); Bonnerjea, B.: La pêche chez les peuples Finno-Ougriens (L’Anthropologie, 49., Paris, 1939–1940); Thomazi, A.: Histoire de la pêche, des âges de la pierre à nos jours (Paris, 1947); Clark, J. G. D.: The Development of Fishing in Prehistoric Europe (The Antiquaries Journal, XXVIII., 1948); Belényesy Márta: A halászat a XIV. században (Ethn., 1953); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965; Studien zur europäischen traditionellen Fischerei (szerk. Solymos Ede, Baja, 1976).