komót

TARTALOM

kompánia

komp

1. hidas, révhajó, széles, lapos fenekű, sekély merülésű, mindkét végén tompa orrú, vízi közlekedési eszköz, amely szekerek, terhek, személyek és állatok egyik partról a másikra való átköltöztetésére szolgál. Még napjainkban is használatos itt-ott a Tiszán, a Dunán és más vizeinken. A legkezdetlegesebb kompokat fenyőgerendákból rótták, kötötték egybe, olyanformán, mint a → tutajokat; innen van a komp elnevezés is. Tavakon is használták a kompokat. Legismertebb változatait erős deszkákból készítették olyan technikával, mint a → fahajókat. Méretre változatosak; általában 6–10 m szélesek, 10 m hosszúak és 80–120 cm magasak, az orruk, ill. a faruk egyforma széles és alulról felfelé enyhén emelkedő, hogy a partokhoz jobban illeszkedjék. Kétoldalt 60–80 cm-es korláttal látják el és az oldalak magasságában vízszintesen lepadlózzák erős deszkákkal, ezt nevezik hídlásnak. Elöl-hátul nyitható sorompókat szerelnek rá. Az oldalkorlátok és a sorompók arra valók, hogy ember és állat biztonságosabban álljon meg a fedélzetén. – A komp tulajdonképpen mozgó híd két part között. Széles tavak esetén hosszú rudakkal, csáklyákkal, csákkal vagy pedig → evezőkkel, dalladzókkal hajtották át a → révészek. Folyami → révek között azonban a komp úgy közlekedik, hogy a két part között erős kötelet (hajdan kenderkötelet, ma acélsodronyt) feszítenek ki → gólyák vagy galambfák és száraztekerők segítségével, és ehhez a kötélhez pányvázzák ki a kompot kötéllel vagy lánccal. A kipányvázó kötél végén csiga van, amely a kifeszített kompkötélen fut. A pányvakötelekkel úgy állítják be a kompot, hogy az szöget zár be a folyóval, ugyanis mindig azt a pányvakötelet kötik rövidebbre, amelyik a kompnak azon a végén van megerősítve, amelyik irányban át akarnak haladni a folyón. A víz sodra így áthajtja a folyón a kompot. Ha lassú a víz sodra, akkor a révész hosszú nyelű kákóval vagy kézzel kapaszkodik a kompkötélbe vagy anyakötélbe, és úgy feji át a kompot a túlsó partra; ebben a munkájában gyakran a jelenlevő utasok is segítik. Amikor átértek, a kikötés előtt mindkét pányvakötelet egyforma hosszúra eresztik és feszesen megkötik a komp bakjain, erre azért van szükség, hogy egyrészt a komp ne a kompkötél alatt kössön ki, másrészt, hogy a komp ne ferdén érje el a partot. A végső métereket vagy a kákóval való húzással, vagy csáklyával való tolással teszik meg, és úgy kötnek ki a parton elhelyezett vánkosra vagy hídlásra. A vánkost vagy hídlást a révfeljáróban vagy révvágásban úgy helyezik el, hogy az a komp fedélzetével egy szintbe essék, így a járművek, emberek és állatok simán leléphetnek a kompról; a vánkost vagy hídlást a vízben keresztbe fektetett ászokszerű fákon: a körömfákon mindig úgy helyezik el időről időre, a víz áradása vagy apadása szerint, hogy a komppal színeljen. A kompok, különösen a vízszabályozások előtt, nélkülözhetetlenek voltak a közlekedésben, hiszen az utaknak minduntalan valami folyó, morotva, láp vagy tó állta útját, vagyis sok volt a rév. A kompokat nem magánosok, hanem a községek, városok vagy a földesurak készíttették, tartották fenn. A törvények szigorúan előírták, hogy a kompok, ill. a gólyák és a kompkötelek vagy anyakötelek sem a hajózást, sem a tutajozást nem akadályozhatták, vagyis szolgalmi jog alatt állottak. A modern kompokat motoros erő hajtja át egyik partról a másikra. – 2. rét, kaszáló határán emelt kis földhalom, határhányás. Nevének változatai: komp, kompolás (Kiskunság, K-Dunántúl), kompis (Gömör m.), homp, hompolás (Háromszék, Göcsej), ponk (Székelyföld), hunka (Sárköz). Az időszakosan felosztott közösségi vagy bérelt kaszálók nyilasainak határát jelezték vele. A 16. sz.-ban már használták. Eredete a középkorból való, amikor a földbirtok határait, ha természetes jel nem volt, leginkább földkupaccal, komppal (meta terrea) jelölték. Ma ez a → határjel egyre ritkább, helyébe a múlt században a → cövekelés lépett. (→ még: cégér, → cuca, → csóva, → hancsik, → nyilazás, → útjel) – Irod. Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Andrásfalvy Bertalan: A sárköziek gazdálkodása a XVIII. és XIX. században (Pécs, 1965).