{III-53.} Fotóművészet

FEJEZETEK

A 19. század képiségének leglényegesebb változásai a fotográfiával függenek össze. A képiség ezen lényegi fordulata, a „fotólátás”, a világ zárt, nyers, látomásoktól mentes, naturalista, hitelesnek hitt képekben való érzékelése mégis csak a 20. század első harmadában történt meg. Ennek során a képi kifejezés olyan új területei jöttek létre, amilyenekre korábban aligha gondoltak. A 20. század háborúi alkalmat adtak a fotográfiának arra, hogy a borzalom minden fokát be tudja mutatni. Válaszul a New York-i Museum of Modern Art 1955-ben megrendezett, The Family of Man c. kiállítása a humanista fotó lehetőségeit tárta elénk. Az elmúlt másfél évszázad jelentős történelmi személyiségeit, eseményeit, nagy pillanatait, a távoli tájakat vagy családunk meghitt hangulatait a fotók segítségével tudjuk felidézni.

Napjainkban a digitális fotó korszakának kezdetén állunk. Ez az a „fényképezés”, amelyhez sem fény, sem külvilág nem kell; bármely valós vagy képzelt jelenség a képernyőn hozható létre. A hagyományos fotográfia búcsúzik. De nem tűnik el teljesen: egyfelől újra kevesek drága passziójává válik, másfelől végleg megtalálja helyét a képzőművészeti műfajok között.

Eddig tartott a fotográfia szép története.

S mivel járult hozzá Magyarország ehhez a történethez? Ha belépünk a világ bármely nagy fotógyűjteményébe, pár lépés után magyar fotósra bukkanunk: Brassai, Besnyő Éva, Robert Capa, Lucien Hervé, Ata Kandó, Kepes György, André Kertész, Landau Erzsi, Moholy-Nagy László, Munkácsi Márton. (S tegyük hozzájuk a fotótörténet néhány kevésbé ismert, de nagy hatású szervezőjét: Cornell Capát, a New York-i International Center of Photography alapítóját, Kraszna-Krausz Andort, a Focal Press tulajdonosát, Stefan Lorántot, a Picture Post szerkesztőjét.) Büszkék lehetünk. Büszkeségünket azonban csökkentheti, hogy a felsorolt jelentős fotográfusok mindegyike Magyarországon kívül hozta létre életműve javát. S egyáltalán nem bizonyos, hogy a magyar gyökerek mindannyiuknál meghatározók… Akik itthon maradtak – Balogh Rudolf, Bárány Nándor, Berekméri Zoltán, Escher Károly, Hevesy Iván, Kálmán Kata, Pécsi József, Máté Olga, Reismann János, Rónai Dénes, Székely Aladár – talán ugyanekkora tehetséggel, de kevésbé meggyőző életművel szerepelnek (pontosabban nem szerepelnek) a világ nagy fotótörténeti áttekintéseiben és gyűjteményeiben.

Valójában a fotográfia ugyanúgy érkezett el hozzánk, mint Európa több más, a periférián fekvő kis országába. A fejlett világ újdonságaira, a tudományra kiéhezett reformkorban a találmányról szinte az első pillanatban értesültek a magyar kortársak. Azonnal megjelent a találmányra épülő kézműipar is, meg- és kitalálva a maga társadalmi funkcióit. A 20. század folyamán nálunk is lezajlottak a fotográfia művészet voltáról szóló viták, hódított a piktoralizmus, helyet keresett az avantgárd, a nyomorról beszámolt az elkötelezett szociofotó, az eseményekről a sajtófotó, fotódokumentum készült mindenről és – a kötelező személyazonossági igazolványok bevezetésével – mindenkiről. A fényképezést egyre inkább használatba vette a csillagászat, a régészet, az orvostudomány, a néprajz, a könyvkiadás, a reklám.

Bizonyos képekről a szakma, más fotókról a közvélemény úgy tartja: „művésziek”. (Ezek az ítéletek persze az idő múlásával sokszor nagyon is változtak.) Néhány alkotó neve valamennyire ismertté vált. A közgyűjteményekben régóta százezrével tárolnak fotókat; a {III-54.} fotó mint műtárgy azonban viszonylag újdonság mind a szakember, mind a laikus számára. Ebből kell kihámozni a „20. századi magyar fotóművészet” c. fejezetet. Áttekintésünk címének amúgy mindhárom szava kommentárt kíván. Korszakhatár-e a fotográfia történetében Európában – vagy akár nálunk – az 1900-as év? Van-e bármiféle nemzeti sajátsága e képi műfajnak? S egyáltalán – mi is az a „fotóművészet”?

Nyilvánvalóan ez utóbbi kérdésre kellene először választ adni ahhoz, hogy rá lehessen mutatni az egyes életművek értékeire, miközben maguk az életművek is befolyásolják ezt a választ. A fotográfia különös sajátosságainak egyike az, hogy a múltja izgatóan befejezetlen. Privát hagyatékokból, múzeumok régóta leporolatlan sarkaiból időről időre nagyszabású életművek bukkannak fel, amelyek az egész történet újragondolását követelik meg. Az alábbiakban röviden bemutatunk néhányat – Székely Aladártól Szilágyi Lenkéig – azok közül az alkotók közül, akiknek munkássága széles körben jól ismert és magasra értékelt. Ugyanakkor megpróbálunk arra a kérdésre is választ adni, hogy miképpen változott a fotóművészettel kapcsolatos közmegegyezés századunk elejétől napjainkig. Felvetjük, milyen esztétikai következményekkel járt az az alapvető, a 19–20. század fordulóján bekövetkezett kulturális változás, amely szinte minden ember (a gyermekeket is beleértve) kezébe kamerát adott. Érintjük azt is, hogy valójában kik is voltak az egyes korszakok elismert fotóművészei, mi volt a társadalmi státusuk, miféle esztétikai magatartás vezette őket?