Grammatikusok

grammatici, grammaticoi. A grammatika elnevezés a görögöknél és rómaiaknál nemcsak a nyelvtudományt, hanem az irodalomnak, régiségeknek és történetnek tudományát is jelentette, s így a grammatica (grammatich) és grammaticus (grammaticoV) jelentése egybeesett a philologiának (jilologia) és philologusnak (jilologoV), illetőleg a mai classica philologiának és classicus philologusnak fogalmával. E szerint tehát a chrestomathiák irói (l. Chrestomathia), glossographusok (l. Glossa), lexicographusok (l. o.), metrikusok (l. o.), mythographusok (l. o.), paroemiographusok (l. o.), polyhistorok (l. o.l) és scholiasták (l. Scholium) is tulajdonképen a grammatikusok körébe tartoznak, mivel azonban ezekről külön czikkek szólanak, a következőkben főképen csak a szorosabb értelemben vett nyelvtudományra (etymologia, hang-, szó-, mondattan) és szövegcritikára leszünk tekintettel. – I. A görögöknél a nyelvtudomány is, mint minden egyéb tudomány, a philosophia bölcsőjében látott napvilágot. A classikus korszakban (Kr. e. 323-ig, Nagy Sándor haláláig) főképen azzal az etymologiai kérdéssel foglalkoztak, minő a szavaknak az általuk kifejezett dolgokhoz való viszonya? A felelet reá kétféle volt. A kik a Kr. e. 6-ik és 5-ik század határán élő ephesuci Heraclitus bölcsész iskolájához tartoztak (ki azt tanította, hogy minden keletkezés és változás bizonyos törvények szerint megy végbe), azok azt állították, hogy a kérdéses viszony természeti szükségszerüségnek, a jusiV-nek folyománya, hogy a nyelv kiszabott törvények szerint, jusei keletkezett: ehhez a párthoz tartoztak a pythagoreusok mint természetphilosophusok. A kik pedig a Kr. e. 5-ik században élő thraciai Abderából való Democritus hivei voltak (ki azt hirdette, hogy minden keletkezés és változás a véletlenség eredménye), azok abban a nézetben voltak, hogy a nyelv az emberi önkényes megállapodás, a desiV műve, hogy a nyelv Jesei keletkezett: ezt tanították a sophisták (tanuk, hogy nincs objectiv, csak subjectiv tudás, hogy mindennek mértéke az ember). Ez utóbbiak felfogása ellen foglalt állást Plato Cratylus czímű etymologiai munkájában, melynek nagy jelentőségét másutt (l. Cratylus) méltatván, itt csak annyit jegyzünk meg, hogy Plato helyes itélettel igazat ad bizonyos tekintetben úgy a jusiV, mint a JesiV theoriájának. Szerinte ugyanis a nyelv nem istentől származik, hanem emberi eredetü, alkotója a nomothetes (nomoJethV) vagy onomatothetes (onomatoJethV), e szerint Plato is a JesiV alapján áll. Csakhogy szerinte a nomothetes nem tetszés szerint alkotta a szavakat, hanem tekintettel volt arra, hogy a szavak megfeleljnek az általuk kifejezett dolgok természetének, s így elismeri a jusiV theoriájának jogosultságát is. Az alexandriai korszakban (Kr. e. 323-tól 30-ig, Augustus trónraléptéig) a nyelvtudomány úgy szólva teljesen kiszabadúl a philosophia kötelékéből, és önálló tudománnyá lesz. Ekkor keletkezik a szövegcritika, melynek az ókorban leggenialisabb képviselője Aristarchus (l. o. 3) a Kr. e. 2-ik században. A jusiV és JesiV theoriája felett való vita analogia és anomalia néven abban a korban is folyik: az előbbinek fő védője a híres Aristarchus, az utóbbié a stoikus bölcsészek, köztük különösen Chrysippus, továbbá a pergamumi iskola feje Crates (l. o. 2), Aristarchus fő ellenfele. De a legszorosabb értelemben vett görög grammatikai (nyelvtani) tanulmányoknak legbecsesebb eredménye az, hogy a stoikusok és peripatetikusok megállapítják ebben a korszakban a beszédrészeknek eddigelé ingadozó categoriát, melyek a következők: onoma (nomen), rhua (verbum), metoch (patricipium), arJron (articulus), antwnumia (pronomen), proJesiV (praepositio), epirrhma (adverbium), sunodesmoV (conjunctio). Így azután lehetségessé vált az eddigi nyelvbeli kutatások eredeményeit rendszeres egészbe foglalni, a mint ezt megtette Aristarchus legkiválóbb tanítványa, Dionysius Thrax (l. Dionysius, 8) a Kr. e. 2-ik és 1-ső század határán a hang- és szótant tárgyazó, ránk maradt tecnh grammatich-jében. E könyv nem a tudós okulása czéljából írt szigoruan tudományos munka, hanem egy rövidre szabott iskolai kézikönyv, de mivel a görög nyelvtudomány legbecsesebb eredményeit adja rövid foglalatban: tekintélye és hatása igen nagy volt, úgy annyira, hogy nincs az egész profán irodalomban könyv, mely vele ebben a tekintetben vetekedhetnék, hiszen az összes Europában készült nyelvtanok között egy sincs, melyben teljesen elmosódtak volna ezen őskönyv hatásának minden nyomai. Az alexandriai korszak többi grammatikusai közül említendők még: Zenodotus (l. o. 1) és byzantiumi Aristophanes (l. Aristophanes, 2) a Kr. e. 3-ik, és Didymus (l. o.) a Kr. e. 1-ső századból. A római korszak (Kr. e. 30-tól Kr. u. 324-ig Nagy Constantinus trónraléptéig) legkiválóbb grammatikusa Apollonius Dyscolus (l. Apollonius, 7) a Kr. u. 2-ik században, ki peri suntaxewV czímű, ránk maradt munkájában a Dionysius Thraxnál hiányzó mondattan tárgyalásával a görög nyelvtan épületét betetőzte. Műve lényegesen különbözik a Dionysius Thraxétól: historiai szellemben írt, részletesen kutató, terjedelmes, tudós munka, mely ha nem is felel meg a mai kor követelményeinek, sok igen helyes és finom észleletei folytán még ma sem mondható teljesen elavultnak. Apollonius Dyscolus fia Herodianus (l. o. 2) főképen orthographiai és prosodiai kérdésekkel foglalkozott. Vele véget ér az önállóan működő, kiváló görög grammatikusok sorozata, mert a byzantiumi kor (Kr. u. 324-től 1453-ig, Konstantinápoly eleséséig) grammatikusai nem tettek egyebet, mint feldolgozták Dionysisus Thrax, Apollonius Dyscolus és Herodianus műveit iskolai használatra számtalan kézi könyvekben, majd szótári szerkezetben, majd jambusokban és versus politicusokban, majd pedig a 13. századtól kezdve kérdésekben és feleletekben. Az alaktanra és különösen a mondattanra kevesebb gondot fordítottak, de annál nagyobb súlyt fektettek az orthographiára, minek oka abban rejlik, hogy a kiejtés idővel mindinkább eltávolodván az irástól, épen az orthographia elsajátítása okozott rendkívüli nehézségeket, a mint erről a kéziratokban mutatkozó számtalan botlás is eléggé tanuskodik. A byzantiumi kor grammatikusai közül névszerint említendők: alexandriai Theodosius (l. Theodosius, 4) a 4-ik, Choeroboscus (l. o.) a 6-ik, Moschopulus (l. o.) és Planudes (l. o.) a 13-ik, és Triclinius (l. o.) a 14-ik századból. Igazságtalanok volnánk azonban, ha megfeledkezve a nagyon is megváltozott viszonyokról akarnók e kor grammatikusait összemérni az ókor kiváló alakjaival, s ha nem vennők tekintetbe azt, hogy épen a renaissance korszak kiváló görög tudósai, egy Theodorus Gaza, egy Constantinus Lascaris, egy Manuel Chrysoloras, kiknek nyelvtanai annyira elősegítették a görög nyelv ismeretének elterjedését Európában, épen az ő vállaikon állanak. – Irodalom: Kiadások: Venezia (1495–1524); Lipsiae (Dindorftól, 1823); a Grammatici Graeci új gyűjteményes kiadása megjelenőfélben Teubnernél (eddig két rész). A byzantiumi grammatikusokra nézve l. Krumbacher, Gesch. der byz. Litt. (2-ik kiadás, 1897), 579–593.

II. Rómaiak. Aristarchus híres ellenfele, mallusi Crates, mint követ jött Romába 165 táján. Ekkor egy cloacába esett és csontját törte s mivel gyógyúlása hosszabb ideig tartott, saját szórakozására philologiai vitatkozásokat és felolvasásokat tartott. Suet. de gramm. 2. A philologia ekkor két főrészből, az irodalmi és grammatikai részből állt. Ez utóbbi az analogia és anomalia felett való vitában összpontosult. Ekkor kezdtek Romában Crates felolvasásainak hatása folytán a grammatikai studiummal foglalkozni. A régi kor jelentősebb grammatikusainak iratai összefüggő egészükben nem maradtak ránk, a legtöbbnek nevét csupán későbbi íróknál találjuk. L. Aelius Stilo etymologiai tanulmányai mellett a mondatok tanával és de proloquiis (peri axiwmatwn) foglalkozott: Aurelius Opilius régi irók (kivált Plautus) magyarázatán kívűl írta a Musarum libri 9, munkát; Santra írt de antiquitate verborum; Sinnius Capito és L. Atejus Praetextatus közszólásokat is gyűjtött és magyarázott, ez utóbbinak miscellaneáját említi Suet. de gramm. 10; Caesar (de analogia 10 könyvben) az analogia mellett kardoskodik. M. Terentius Varro Reatéből (116–27) az első nevesebb római grammatikus, kinek nehány összefüggő irata maradt ránk, nagy tudású polyhistor, ki a grammatikának is új lendületet adott P. Nigidius Figulusszal. Ez utóbbi grammatikai tanulmányait a commentarii grammaticiben (legalább 29 könyvben) gyüjtötte össze. Gell. 10. 5, 1. C. Julius Hyginus és Verrius Flaccuson kivül nagy érdemeket szerzett Q. Asconius Pedianus Cicero iratainak historiai és irodalmi magyarázatával. M. Valerius Probus Berytusból az első római grammatikus, a ki a latin szöveget Aristarchsu methodus szerint kezelte; virágzási kora Nero idejére esik. Q. Remmius Palaemon ars czímű művének hatása a későbbi korra is kiterjedt (Charisius egész fejezeteket vett át tőle); az öregebb Plinius az elveszett de dubio sermone latino szerzője volt; Suetonius is foglalkozott grammatikai tanulmányokkal. Ránk maradt Trajanus császár idejéből Flavius Capernek de orthographia és de verbis dubiis munkája száraz kivonatban, továbbá Velius Longusnak de orthographia czímű műve, M. Terentius Scaurus, Verus császár tanítója, de orthographiáján kívűl írt egy ars grammatikát és Horatiushoz commentariust. A grammatikusok Romában épen ugy mint Görögországban magántanítók voltak, dijazásban az állam részéről csupán Vespasianus óta (69–79) részesültek. – Még jobbkor virradt rájuk Hadrianus (117–138) alatt, ki maga is a grammatikában kitünő jártassággal bírt. Ekkor a grammatikának új korszaka kezdődik. Mind több munka jelenik meg, melyek csupán a nyelvvel foglalkoznak, rendszeres grammatikák az iskolák számára, de iróik önálló kutatás helyett inkább elődeik műveit kivonatolják, compilálják. Az alaktanhoz, melyre a fősúlyt helyezik, csatlakozik a metrika, prosodia, tropusok, figurák, soloecismusok tárgyalása. Az alaktanban rendszerint 8 beszédrészt különböztetnek meg. A 4. század második felében ugyanazon forrásokat használta Flavius Sosipater Charisius és Diomedes. Mindkettő nevezetes mint a régi grammatikai irodalom követője. Charisius 5 könyvéből sok elveszett; Diomedes arsának elgértékesebb része a 3. könyv. Az előbbiekkel egyazon forrásból merített Aelius Donatus, kinek grammatikáján kívűl van egy értékes Terentius-commentárja. Grammatikája (ars) két átdolgozásban maradt ránk; a rövidebb (ars minor) sokáig volt használatban mint iskolai könyv, a másik átdolgozás 3 könyvből áll. Később a Donatus könyvéhez sokan magyarázatot írtak. Ilyen commentariusok: Servius commentariusa, Sergiustól explanationum 1. 2, Pompejus commentuma. Nonius Marcellus (a 4. század kezdetén) compendiosa doctrinájában az irók nyelvi és tárgyi magyarázatával foglalkozik. Sok régi szóalakot, szólásmódot idéz s ezért rendkívül becses. Kiadta L. Müller, 1888. Priscianus, a 6. században Constantinopolisban irta institutionum grammaticarum 18 könyvét, mely a latin nyelvnek legteljesebb, legrészletesebb grammatikája. A középkorban a legolvasottabb grammatika volt. Ugyancsak a 6. században irta Cassiodorius senator orthographiai excerptumait. Az orthographiáról irtak még Flavius Caper, Agroecius, Maximus Victorinus stb. Többé-kevésbbé értékes grammatikákat irtak: Palaemon, Cledonius, Asper, Augustinus, Marcianus Capella, M. Claudius Sacerdos stb. Mások mint pl. Consentius, de nomine et verbo et barbarismis et metaplasmis; Phocas, de nomine et verbo; Macrobius, de differentia et societatibus Graeci Latinique verbi. A metrikának iskolai könyve volt sokáig Servius de centum metrise, száraz felsorolása az egyes metrumoknak. Metrikával foglalkoztak még: Fabius, Marius Victorinus, Maximus Victorinus, Marius Plotius Sacerdos, Caesius Bassus, Rufinus, Flavius Mallus Theodorus, Beda. Legnevezetesebb metrikai tankönyv volt a Terentianus Maurusé (de litteris, syllabis, metris), a második századból. Ennél sokkal terjedelmesebb C. Marius Victorinusnak a híres grammatikusnak és rhetornak metrikája a 4. század közepéről. Nevezetes Isidorus sevillai püspöknek (570–636) etymologiarum (originum) libri 20. czímű encyclopaedikus munkája, mely még a régi forrásokra, különösen Suetoniusra támaszkodik. A latin grammatikusok gyűjteményét 1. H. Keil (1856–1880, 7 köt.) és Hagen, supplementum 1870.