 |
IRODALOM
MAGYAR IRODALOM A NYELVÚJÍTÁS KORÁBAN
A REFORMKOR ÉS AZ ÖNKÉNYURALOM IDŐSZAKA
II. József halála után megélénkül a politikai élet. Az alkotmányos rend visszatérését, a nemzeti érdekek megvalósítását remélik, de sem az 1790-es országgyűlésen, sem a királyhoz benyújtott követeléseikkel nem érnek el jelentős eredményt. A politika azonban az irodalom közvetlen ihletőjévé válik: a felvilágosodás világnézeti, filozófiai kérdései helyett a haza problémái, a konkrét események, a határozott nemzeti célok, a magyar múlt lelkesítő példája jelenik meg a versekben. Új költői magatartás alakul ki, a jövőt látó, irányt mutató váteszé; a nemzeti múltba révedés költői látomásokat teremt; a csalódások egyre személyesebb hangon szólalnak meg. A francia forradalom eseményeinek, Magyarországon Martinovics Ignác szervezkedésének közvetlen hatása van az irodalomra: nagy remények, nagy félelmek, nagy egzisztenciális válságok, majd a bukás után tragikus sorsfordulatok kapcsolódnak hozzá.
Batsányi János markáns egyéniség, jó szervező. Költészetében a politika elsődleges ihletforrás. Versei rendje a politikai eseményeket követi: II. József halála után a megyei tisztújítás nagy lelkesedése, majd a meghiúsult hazafiúi remények szólalnak meg soraiban. Üdvözli a francia forradalmat, majd a forradalmi események és eszmék hazai világot átformáló erejének hitéről ír, a próféta, a vátesz-költő öntudatával. S bár a Martinovics-mozgalomban közvetlenül nem vesz részt, versei miatt perbe fogják, börtönbe vetik. Itt írja legszemélyesebb verseit, a Kufsteini elégiákat. A nagy közösségtől elzárt, de a közvetlen környezettel kapcsolatot tartó költő fájdalma, szabadságvágya szólal meg önábrázoló, a börtönvilágot megidéző alkotásaiban. Szabadulása után bécsi, párizsi, majd Linzben töltött évei alatt nagy versciklusokat ír a lehetséges, a vállalható költői magatartásról, legteljesebben a német nyelvű Der Kampf című munkájában. Egész pályája alatt dolgozik Osszián-fordításán.
Szentjóbi Szabó László sokoldalú, sok műfajban próbálkozó költői tehetség volt, a kufsteini börtönben pusztult el fiatalon. Politikai versei nem maradtak fenn, ezeket valószínűleg elégette. Maradandót alkotott a dalformában és a humoros zsáner-versekben. Dalaiban német mintákat követett, ezek nyomán írt a hervadó virágról, a hervadó szépségről, az elmúlásról, majd nagyon személyes hangon gyermekkori emlékeiről. Zsánerverseit a láttató bemutatás, az életöröm, jó beszéltetőkészség jellemzi. Kísérletezett a lélektani történeti regénnyel, de a Nagy Lajos lányáról, Mária királynéról kezdett műve töredék maradt.
Verseghy Ferenc pálosrendi szerzetes, majd világi pap volt. Kapcsolatban állt a Martinovics-mozgalommal, ő szenvedte el a leghosszabb fogságot, csaknem kilenc esztendőt. Fordított történelmi munkát, erkölcsi leveleket, verseket, magyar szöveget írt a Marseilles-hez. Elsősorban ő is dalköltő volt, ő is német gyűjtemények mintái nyomán írta verseit. Jelentősek esztétikai írásai. Több forrást követve értekezett az ihlet fontosságáról a Mi a poézis? ki az igaz poéta? (1793) című művében. Fogsága után nyelvészeti vitába keveredett Révai Miklóssal a helyes nyelvhasználatról, a helyesírási elvekről. Míg ellenfele a történeti, a szószármaztatást követő, jottista, ő az ejtés szerinti, az ypszilonista írás híve (Révai szerint: látjuk; Verseghy szerint: láttyuk).
Az 1790-es évek táján megélénkül a kulturális élet, fontos kiadványok jelennek meg. Irodalmi, kritikai folyóirat a kassai Magyar Museum (1788-1792). Batsányi, Baróti Szabó Dávid és Kazinczy alapította, negyedévenként akarták megjelentetni, de rendszertelenül látott napvilágot nyolc füzete. Batsányi és Kazinczy között ellentét támadt a szerkesztésben. Már a lap nevében sem értettek egyet, Kazinczy Magyar Parnasszus címet javasolt, s olyan szépirodalmi lapot tervezett, amely fordításokat, kritikákat, tanulmányokat közöl. Batsányi Barótival egyetértve adta a címet, ő mindenekelőtt költészet-központú folyóiratot akart kiadni. A bevezető tanulmányt eredetileg Kazinczy írta, de mivel ez programjában sem felelt meg Batsányinak, a szerző tudta nélkül átírta, s ez jelent meg az első számban. Kazinczy rögtön kivált a lapból, és megalapította az Orpheus című folyóiratot (1790-1792). Kazinczy felvilágosodott eszméit terjesztette benne. Főként irodalmi művek, fordítások jelentek meg itt Rousseau, Helvetius, Holbach műveiből; e lapnak is nyolc száma jelent meg. Komáromban Péczeli József szerkesztésében adták ki a Mindenes Gyűjtemény című lapot (1789-1792). Előbb kéthetenként, majd évkönyvként jelent meg. Hangsúlyozott célja volt a magyar nyelv művelésének népszerűsítése, a minél szélesebb olvasóközönség megnyerése, közöltek fordításból színvonalas irodalomtörténeti cikkeket. Kármán József és Pajor Gáspár szerkesztette az Uránia nevű folyóiratot (1794-1795) Pesten, de csak három füzetet tudtak kiadni. A modern műveltség, az ízlés finomítása, a nemzeti jelleg erősítése volt legfőbb célkitűzésük, kiemelt programjuk a női olvasók megnyerése.
A Magyar Nemzeti Játékszíni Társaság 1792-ben kapott engedélyt rendszeres előadásokra. Hetenként kétszer játszottak, előbb egy kis budai faszínházban, majd a pesti Rondellában. A színház működtetése Kelemen László nevéhez fűződik. Főként a bécsi színpadon népszerű lovagdrámákat, vígjátékokat, bohózatokat ültettek át hazai színpadra: megmagyarították bennük a környezetet, a szereplők neveit. Játszottak eredeti darabokat is: így Bessenyei vígjátékát Pontyi címen, Szentjóbi Szabó László Mátyás király című művét. Előadtak klasszikusokat is. Goethe, Lessing darabjait Kazinczy fordításában (előbbitől A vétkesek, A testvérek, Stella, utóbbitól a Minna von Barnheim került színre). Péczeli átültetésében játszották Voltaire Mérope című művét. Kevés sikerrel próbálkoztak (német közvetítéssel) Shakespeare színrevitelével. Kazinczy a Hamletet, Kelemen László az Othellót fordította Fridrich Ludwig Schrőder átdolgozása nyomán. A színház a kultúra, a magyar nyelv terjesztésének jelentős fóruma volt az akkor még németajkú Pesten, az olvasáshoz még nem szokott közönséget nyert meg a nemzeti művelődés számára. Szintén 1792-ben kezdte meg működését Kolozsvárott az Erdélyi Magyar Színjátszó Társaság Aranka György szervezésében, Wesselényi Miklós hathatós támogatásával. Szívesen játszottak klasszikusokat, előadták a Hamletet, Lessing Emilia Galotti, Schiller Ármány és szerelem, A haramiák című darabjait.
Nyelvi, verselési játékaikkal ők is a költészet fellendítésén, a magyar nyelv hajlékonyságának bemutatásán fáradoztak. A művelt írók azonban lenézték, felszínesnek, értéktelennek tartották munkásságukat. Az erdélyi Gyöngyössi János lelkész külföldön iskolázott, művelt ember volt. Versgyűjteménye előszavában azt fejtegette, hogy a nyelv adott állapotában nyelvi játékai a kedveltető jó hangzással átmeneti értékként hasznosak lehetnek, olvasókat nyerhetnek meg. Főként alkalmi verseket írt leoninusokban vagy más, rímekkel díszített klasszikus formában, s írt játékos ekhós verset. Sokoldalúbb munkássága van az igen termékeny Édes Gergely református lelkésznek. A leoninusok mellett ő egy hangra is szerzett verseket, de jelentősebbek, sikerültebbek hangfestő, hanggal festő nyelvi játékai. Néhány versében az érzések közvetlensége, erőssége hatásos. Egyedi szín költészetében a mindennapok örömeinek, bánatainak megéneklése: ír a borról, a kártyajátékról vagy éppen szemfájásáról. Egyenetlenül kidolgozott nagy filozófiai poémiája, a Természet könyve (1793) észrevétlen maradt, a hasonló Halhatatlanság című munkája a mai napig kéziratban van.
Kétarcú jelenség. Kifejeződik benne a felvilágosodás és a kor válságélménye: a lét és a létezés, az egyén és a világ ellentéteinek problémái, az egyes ember, az érzékeny, az erényes ember tragikus lázadása a rideg világ ellen. Ugyanakkor felvilágosodott jelenség is: az emberi jogok, az emberi kiteljesedés nevében követelik az érzelmek jogait. Jellemzője az érzelmes magatartás, felszabadultság, annak végleteivel; a világ kitágul, színesebb lesz az érzékenységével is megismerésre törő ember előtt. A művek főként a szív nemességére akarnak nevelni. Fő műfaja a regény. Az ellenséges külvilág, a szubjektív világ tárgyias ábrázolásban jelenik meg, a szenvedő hős történetének rajzára énközpontúság, lélektani hitelesség jellemző. Az érzelmekre épített ábrázolás szilárdabb, összefogottabb felépítést, árnyaltabb stílust teremt. Mintái: Rousseau Új Heloise című regénye, Goethe Wertheréről tudnak, de mivel indexen volt, csak utánzatait ismerik. Nagy hatása volt az angol Young Éjtszakáinak, amelyben érzelmes elmélkedéseket olvastak az erény örök értékéről, a magányról, a halál mindent kibékítő hatalmáról. A szentimentalizmus hat a lírára is, de e műnemben sem nálunk, sem Európában nem születik a regényhez hasonló jelentős alkotás.
Kármán József kiváló szervező, sokoldalú író, korai halála ígéretes alkotói pályát szakított ketté. Irodalmi kultúrájának alapjait Bécsben szerezte. Itt művészi értékű levelezést folytatott szerelmével, Markovics grófnővel. Protestáns értelmiségként II. József halála után helyzete Bécsben kilátástalanná válik, hazatér. Pesten a társasági élet középpontjában él, a kulturális élet aktív szervezője. Folyóiratában, az Urániában az irodalom új irányait jelöli ki. A lap bevezetőjében valamint A nemzet csinosodása című tanulmányában a kultúra nemzeti irányát, az eredeti, a jelenkorról szóló műveket szorgalmazza, ízlés- és érzésnevelést, a kellem és a gyönyörködtetés jelentőségét hangsúlyozza az írásban, szól a nőolvasók megnyeréséről. Ennek jegyében ad közre többféle, többműfajú írást: elbeszélést a korban divatos témáról: A kincsásó címen, dramatizált töredéket a Hunyadiak idejéből (A fejveszteség). Kiváló érzéke volt a szatírikus kis-műfajokhoz: ilyen az Eldorádó, az eleven helyzetrajzot, jellemképet adó A módi. Az Urániában jelent meg a kor kiemelkedően értékes szentimentális regénye, a több forrásból merített, de eredeti művé formált Fanni hagyományai.
Mindennapi élet mindennapi eseményeiről, egyszerű emberekről szól. Az érzékeny hősnő félárva, a rideg családi környezetből menekül az érzéseivel átlelkesített természetbe, a szíve szerint választott barátságba, majd a nyugalmát feldúló szerelembe. Kapcsolatai azonban tragikusak, barátnéjától elszakad, szerelmét az értetlen, rosszindulatú társaság elítéli, a zord atya méltatlannak ítélve eltiltja lányától. Az érzelmeinek kiszolgáltatott Fanni a betegségbe majd a halálba menekül. Világtól elvonuló, de jelenségeire fogékony, passzív és tragikus magatartás ez, de alapján összefogott alkotás épül. Hiteles lélekrajzot ad: mindig azokat a mozzanatokat emeli ki, amelyek a szentimentális történetben fontosak, így az árvaságot, a magányt, a szeretetvágyat; a szókincsben az érzelmet, hangulatot festő szavak dominálnak, leírásaiban, mondatfűzésében ennek hullámzását követi.
Két tragikus sorsú papköltő, Ányos Pál és Dayka Gábor líráját határozza meg jellemző erővel a szentimentalizmus. Fő témájuk az énre vonatkozott, a személyesen átélt mulandóság. Ányosnál az elmúlás a túlvilág hite nélküli, végleges törvény, amely így is megváltás, menekülés a rideg világból. Ányos indulatos költő érzelmes verseiben is, s még inkább a II. József ellen írott Kalapos királyban. Korai dalköltészetünk sikeres darabjaihoz tartozik néhány vallásos és szerelmi tárgyú költeménye. Bonyolult lírai világa van a nagyon tehetséges Dayka Gábornak. A rettenetes éjszaka című versében zaklatott látomások jelenítik meg az élettől való rettegést, az elmúlás vágya nála az életbenmaradás fájdalmaként szólal meg. A homályos, a megfejthetetlen érzések költője, A titkos bú című költeményét Kölcsey és Ady hasonló versei elődeként tartjuk számon. Természetes könnyedséggel verselt az akkor még szokatlan rímes, időmértékes formákban, az élénk ritmus zenéje sajátos feszültséget ad a halálvágyról szóló soroknak.
Ínséges évek ezek, aszály, járványok sújtanak, a népesség alig nő. Az ország lakosságából csak 39 százalék a magyar nyelvű. Mind az alkotmányos törekvések, mind a forradalmi megújulás meghiúsult, a politizálás lehetősége erősen beszűkült. A Martinovics-mozgalom bukása, a francia forradalom eseményei, majd a napóleoni háborúk éveiben erős cenzúra, kiterjedt besúgói hálózat épül ki. Az intézmények működésében is visszaesés tapasztalható: az egyetemen tisztogatások folynak, kevesebb nyomda csökkent számú kiadványt jelentet meg, a folyóiratok megszűnnek. A politizáló írók, Batsányi, Kazinczy, Szentjóbi Szabó, Verseghy börtönbe kerülnek, Szentjóbi ott is hal meg. A fogságból szabadulva egzisztenciális gondokkal küzdenek: Batsányi Bécsben hivatali munkából, Verseghy Pesten nevelősködésből, fordításokból, tankönyvek írásából próbál megélni, Kazinczy a családi ellentétekben, birtokviszályokban őrlődve próbálja megszervezni munkásságát és a kulturális életet. Az elvonultságban élő alkotók is anyagi gondokkal, a lét, a hivatás és erkölcs dilemmáival küszködnek, Csokonai, Virág Benedek, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel különböző írói magatartást, különféle alkotói világot próbálnak megteremteni.
Csokonai Vitéz Mihály kiemelkedő tehetség, poeta doctus: tudós, tudatos költő. Kötetei előszavait elméleti tanulmányokká alakította, máig érvényes megállapításai vannak versformákról, műfajokról. Költői munkásságában ötvözte a kor valamennyi stílusirányát. Színes egyéniség, lételeme a szabadság, a felvilágosodás eszméit életmódjában, sokoldalú és személyes költészetében összegezte. Az 1790-es években 18-19 éves, világnézetet és politikai fordulatokat a kételyekkel, a problémákkal éli meg. A jobb jövő reménye felé tágítva ír verset az 1790-es évek nemzeti lelkesedéséről, nyoma van annak, hogy ismerte a Martinovics-mozgalom iratait, de a francia forradalom véres eseményei, majd háborúi elrettentik, s általános szkepszisét erősítik. Erről szól az Alois Blumauer nyomán készült Békaegérharc című komikus eposza, amelyben mindkét szembenálló felet (a "francia" békákat, az "osztrák-magyar" egereket) kigúnyolja, csúfos parafrázist ír a békák Marseilles-éről. Állat-dialógusaiban a szabadság eszméjét, megvalósíthatóságát, a változó világ és a poétasors problémáit mérlegeli. Tempefői című korai, befejezetlen színművében költészet és halhatatlanság, költészet és társadalmi rang, költészet és játék, költészet és szórakoztatás ellentéteit vizsgálja, lesújtó eredménnyel.
Rousseau-t tartja mintaképének, de hatnak rá a francia materialisták tanai is. A világrend eszméit a fiziko-teológia és a lét nagy láncolata elmélete szerint vizsgálja. Legmélyebb problémája, hogy a tökéletesen rendezett univerzumban tökéletlen, bűnökkel terhelt az emberi világ, azt vizsgálja, hogy mi az ember helye és kötelessége. Természetet festő pictura és tételhirdető sententia jellemzi a Rousseau eszméit visszahangzó Az estve című versét, a tétel itt a magántulajdon bűne, a picturában a természet, az est érzelmes, hangulatokkal átszínezett világa jelenik meg. Nagyszabású világszemlében mutatja be az ember vétkeit, a tudatlanságot, a babonát, a "zablátlan" indulatokat, a felvilágosodott gondolkodóként a művelődésben, az erkölcsi emelkedésben hisz. Az álom és a halál rokonságán tűnődve az elmúlást Holbach eszméi szerint a természetbe visszatérés örök körforgásának értelmezi, vigaszt is csak ebben a rendben talál. A pusztulás élménye mélyen érinti, ír róla nagyarányú víziókat, majd nagyon személyesen vall halálvágyáról, lemondva a tudás, az emlékezés értékeiről, s kiteljesedést is csak az elmúlásban lát. Hét részből, 1006 sorból áll nagy poémája a megrendelt búcsúztatóra készült Halotti versek. A lét és nemlét hamleti problémáin tűnődve a lélek halhatatlanságának magyarázatait mérlegeli. A kételkedés jogához ragaszkodva a vallások, a filozófiák tanításait foglalja össze a túlvilági létről, s bár kételyeit nem képes megcáfolni, végül a kereszténység tanítását hirdeti meg vigaszul az örökké élő lélekről.
Filozófiai elmélyültsége, problémaérzékenysége nála együtt van a "vidám természetű poéta" programjával, amelyben elutasítja a melankóliát és a divatos sírköltészetet. A véges létről szóló materialista tanítás nyomán fejti ki életfilozófiáját az Anakreoni dalok gyűjteményében. A görög költő világát idéző versek a pillanat örömeiről, a búfelejtés dicséretéről, a percekben megragadható boldogságról, de a mélyében megbúvó ellentétekről is szólnak. Ez a filozófia alapozza meg nála a rokokó hatását. A rokokó az alkotásokban teremtett harmónia művészete, benne az ellentétek, a fény és az árnyék, az egyszerűség és a díszítettség, a távolítás és a közelről nézés műves egységben jelenik meg. A rendezett, a derűs polgári világ eszményét jeleníti meg, a természetben (kertben, lugasban) keresi színhelyeit, az élet örömeit, köztük az érzékiség gyönyörűségeit örökíti meg. Legnagyobb alkotója a festő Jean Antoin Watteau. Az irodalomban a kis, víg műfajok kerülnek előtérbe: a dal, a komikus eposz. A zenei forma, a stílus díszítettsége jelentésközvetítő szerephez jut. Sajátos mitológiája van: a vidám, a kecses, a játékos szereplőket idézi: Ámort, a Gráciákat, a Zefíreket. A rokokó Csokonainál és a debreceni költőknél a természettudományos hitelességgel és pontossággal, népi, köznapi szemlélettel megírt részletekkel ötvöződik, gyakran a magyar népköltészet dalformáiban.
Korai szerelmi verseit, rokokó költeményeit is bedolgozza nagy szerelmi ciklusába, a Lilla-dalokba. 1797-től 1802-ig alakítja ki végleges formáját. Három könyvből áll, amolyan szerelmi regény: az első két részben a szerelem ébredése, boldogsága, Vajda Júlia érzéki szépsége az ihlető; a harmadik könyvben a lány férjhezmenetele után, a szakítás bánatáról, a meghiúsult reményekről, a világ könyörtelen törvényeiről ír. Összegző ciklus ez: költészete és a kor jellemző irányait látjuk együtt. Erősen hat a klasszicizmus: az egyes alkotások felépítését többnyire ennek szabályai határozzák meg; vannak benne részletező pontossággal, gyönyörködéssel megírt érzéki rokokó versek; népdalszerű alkotások, versrészletek. Jellemző, különösen a harmadik könyv nagy verseiben a szentimentalizmus: a boldogtalan világból a magányba menekülésről, a magányban megtalált lét értékeiről ír. A szertefoszlott remény bánatát egy rokokó színezetű dalban énekli meg, ez a Kossowitz József zenéjére készült A reményhez. Szentimentális hangoltságú filozófiai versek szólnak az idő, a dicsőség múlásáról; mélyen személyes alkotás a Haydn Gyászdalára írott vers, A pillangóhoz a csalódásról és a költészetben remélt újjászületés vágyáról.
Házasodási tervei idején a Dunántúlon keres állást. E korszak emléke a Dorottya című komikus eposz. Egy farsangi mulatságról szól négy könyvben: Ebédig, Estvélig, Éjfélig, Hajnalig. A vénlányok Dorottya vezetésével, Eris istennő segítségével háborút indítanak Karnevál és a daliás fiatalember, Opor ellen, de Venus istenasszony hajnalban kibékíti az ellenfeleket, megfiatalítja Dorottyát, és Oporhoz adja feleségül. A rokokó költő gyönyörködésével felejtkezik bele az események, a táncok, az öltözetek részletes leírásába, de a vidámság mellett ott a szomorúság: saját szegénységét, kirekesztettségét is belerajzolja a mulatságba. Dunántúli tanári működése idején ír néhány szórakoztató darabot. Legsikerültebb a vénasszonycsúfoló Karnyóné című komédia, színes, mulattató figurákkal, párbeszédekkel. Utolsó általa összeállított versgyűjteménye az Ódák. Rá méltatlan szerelmétől búcsúzik itt újra. Egyedüli, végső menedékéről, vigaszáról, a magányról szól egy híres vers; tragikus összegezést ír mindig új utakat kereső, de a végső kérdések tisztázásában kudarcot valló költészetéről. Betegségéről, a halál és az életvágy közötti hánykódásról, lázas látomásairól szól utolsó megrendítő verse. 38 évesen halt meg.
A debreceni kollégium sajátos színt képvisel a kor művelődésének történetében. Színvonalas természettudományos képzés folyt itt (erősségük volt a matematika és a botanika), a könyvtárban megvoltak a francia felvilágosodás nagy alkotóinak művei, a modern európai irodalmat feldolgozó olvasókör működött. A nyitottság mellett azonban szigorú, némely kérdésben vaskalapos, puritán erkölcsi elvek szerint neveltek. Kéziratos énekgyűjteményeik őrizték a népdalokat, tisztelték a népi hagyományokat. Erős volt a nyelvi, grammatikai érdeklődés. Csokonai idősebb barátja a sokoldalú Földi János, orvos, botanikus, grammatika-író, költő és műfordító. Jelentős életműve volt Csokonai másik debreceni barátjának, Fazekas Mihálynak, aki a kollégiumban és katonaévei alatt európai műveltséget szerzett. Lírájában a rokokó életöröm, a derűs bölcsesség ötvöződik botanikai ismereteivel, a hazai, népi világ színes, részletező rajzával, a népdalok közvetlenségével versel. Lúdas Matyi című művében a nemzetközi mesekincsből a magyar népi epika mintaművét teremtette meg. Hőse, a tehetséges, de lusta Matyi az őt ért igazságtalanság, sérelem hatására a felvilágosodás tudástisztelete szellemében a tanulás, az önképzés útján emelkedik hőssé, s háromszoros bosszút áll a gőgös és ostoba földesúron, Döbrögin. Pontos és láttató környezetrajza, közvetlensége, de főként a jót-rosszat együttlátó, feloldó humora révén megragadó olvasmány ma is. A hexameteres formát természetes folyású, élő nyelvként használja.
A felvilágosodás nyelvi törekvéseiben a magyar nyelv egységes, érvényes, általános szintjének emelésére (standardizálására) törekedtek. A századforduló reménytelen éveiben a politikai, társadalmi mozgalmak helyett is felértékelődik a nyelv kérdése. A nyelv a nemzeti identitás hordozója, de már előtérbe kerülnek specifikus funkciói, így a nyelvi jel valóság-, ráció- és érzelemkifejező szerepe, ennek lehetőségei, problémái, kimunkálásának feladatai. Középpontba kerül az irodalmi nyelv fejlesztése, benne a művelt ízlés meghatározó szerepe, az írók újítási joga, a nyelv megőrzendő nemzeti karakterének kérdése.
A nyelvújítási harc Kazinczy Csokonairól írott nekrológja kapcsán az Árkádia-perben indult, 1806-1807-ben. Kazinczy és a debreceni írók vitáznak Csokonai értékelésén kívül a műveltség, a műgond, a nyugati minták követésének szükségességéről. Ezek maradnak a polémia fő kérdései Kazinczy későbbi írásaiban is, így a Kisfaludy Sándorról írott bírálatban, 1809-ben, mellyel a dunántúli írók haragját vonta magára. Dayka Gáborról (1810), a Báróczi Sándorról (1813) írott életrajzban az ízlés fontosságát, az európai minták, a fordítások hasznát propagálja. Nevezetes versgyűjteményében, a Tövisek és virágok címűben (1811) az írói munka öntörvényűségét, az elhivatottságot, a szokatlan vállalását, a szigorú kritika szükségességét hirdeti. Névtelenül jelent meg a Dunántúlon a Kazinczyt, táborát, nyelvi, stiláris újításaikat támadó gúnyirat, a Mondolat (1813), melyre Kazinczy hívei, Kölcsey és Szemere Pál hasonló modorú Felelet a Mondolatra című irata válaszolt 1815-ben. A viták nyomán tisztázódtak a frontok, kialakultak az irodalmi élet sejtjei: a hagyományok, a nemzeti jelleg őrzésének fontosságát hangsúlyozzák az ortológusok, Debrecen és a Dunántúl, Fazekas Mihály és Kisfaludy Sándor körül; az írók nyelvformáló jogát hirdetik a neológusok, Kazinczy és köre. Levélváltások, különböző tanulmányok, vitaírások után Kazinczy álláspontja is mérséklődik, ezt tükrözi a vitát lezáró cikke: Az ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél (1819), amelyben az újítás, az írók nyelvalkotó jogát védve a nemzeti jelleg őrzését is fontosnak hirdeti, s leszögezi, hogy "tüzes ortológus és tüzes neológus" legyen minden újító, minden tollforgató.
Nagyra hivatottságában mindvégig hívő, magabiztos személyisége, jó kapcsolatteremtő és vitázó készsége alapján vált az irodalmi élet és a viták középpontjává Kazinczy Ferenc. Fogsága hivatali pályáját szakítja meg, több mint hat évig, 2387 napig raboskodik, 1801-ben szabadul. Fogsága előtt, fogsága alatt, majd újra induló pályáján jelentős fordítói munkásságot folytat. 1788-ban adta ki a népszerű Gessner idilljeit magyarul, fordított Molière-t (A botcsinálta doktor, A kénytelen házasság), Lawrence Sterne-től az Érzelmes utazást, Yorick leveleit Elizához, e műveket más fordításaival együtt kiadta 1814-1816-ban a 9 kötetes összegező kiadásában. Verseire volt a legbüszkébb, ezekből a nyelvújítási harc éles, tömör epigrammái bizonyultak legmaradandóbbnak; szonettjeit, világnézeti és irodalmi nézeteket boncoló ódáit, episztoláit bonyolultság, elvontság, keresettség jellemzi. Prózája, főként emlékiratai ma is olvasmányos művek. A Pályám emlékezete (1808-tól 1816-ig írja) széles horizontú rajzot ad a családi életről, művelődésről, pályatársakról, társaságokról. Éles szemű megfigyelő, láttató erejű leíró, humor, színesség csomópontok szerinti jó szerkesztés jellemzi. Börtönéveiről itt nem számol be, ezt külön műben írta meg, a megjelenés reménye nélkül, címe: Fogságom naplója (elkészült 1828-ban). Érzékletes rajzot ad a börtönökről, börtönéletről, a fogolytársak, az őrök, a bírák viselkedését, a perek lefolyását örökíti meg drámai erővel, saját arcképét stilizáltan, de életszerű elevenségében mutatja be. Írt útirajzot az ország különböző vidékeiről, Erdélyről. Jelentősebb ennél az egész országot behálózó, terjedelmes levelezése (eddig 23 kötetben jelent meg), korában ez az irodalmi, kritikai élet egyik megteremtője, a nyilvánosság fóruma volt.
A legnagyobb változás az, hogy lassan Pest-Buda lesz az irodalmi élet központja. Fontos szerepe van ebben a széles körű kiadói munkásságot folytató Kultsár Istvánnak. 1806-ban Pesten jelenik meg hetenként kétszer az általa szerkesztett Hazai Tudósítások, 1809-től Hazai és Külföldi Tudósítások című újság és melléklapja, az ismeretterjesztő irodalmi műveket közlő Hasznos Mulatságok (1817-1842). Kultsár háza a pesti társasági élet központja volt, vendégei, munkatársai, Virág Benedek, Ungvárnémeti Tóth László, Kölcsey Ferenc, Kazinczy pesti triásza (Szemere Pál, Horvát István és a szintén nagy társasági életet élő Vitkovics Mihály). A triász a pesti irodalmi életet a hírek, az események, a nézetek közvetítésével kapcsolta Kazinczy köréhez. Fontos esemény volt Kazinczy és Berzsenyi pesti látogatása, ezekről levelezésükben részletesen írnak.
A cenzúra szigora enyhül, több könyv jelenik meg, s újra indul a folyóirat-irodalom. Erdélyben adja ki Döbrentei Gábor az Erdélyi Muzéum című folyóiratát (1814-1818), ez a kor egyik legszínvonalasabb elméleti, kritikai, irodalmi lapja; munkatársai voltak Kazinczy, Kölcsey, Szemere, Kis János. Pesten jelent meg havonta a Tudományos Gyűjtemény (1817-1841), történeti, politikai, kritikai és irodalmi cikkeket, vitairatokat közölt; melléklapja volt az 1821-ben megjelenő Szépliteraturai Ajándék, ez hamarosan az új nemzedék, Vörösmartyék orgánuma lesz.
Fiatalon elhunyt tehetséges költő Ungvárnémeti Tóth László: Kazinczy híve, levelezője; a Mester nagyra tartotta műveltségét, tehetségét, írásait. Munkássága a görög szellem jegyében bontakozott ki, jól tudott görögül, verselt is e nyelven, tanulmányokat írt a görög költészetről. A görög világban látta az isteni és emberi eszmék legteljesebb megvalósulását, a költészet örök példaképét. Kedvelt műfaja volt az epigramma, a mese, e műfajokban erőssége volt a tömörítő erő, a szatirikus hang. Verses tragédiája, a Nárcisz vagy a gyilkos önszeretet, a magány fájdalmáról, a művészsors tragédiájáról szól. Ungvárnémeti orvossá avatása előtt, betegen, elhagyottan halt meg Bécsben. Weöres Sándor róla mintázta meg nyomorgó, tüdőbeteg költő-hősét a Psychében.
Erkölcsi elvei szerint munkásságának élt Pesten Virág Benedek, függetlenül, nagy szegénységben. Valamennyi író tisztelte és szerette. A klasszikus irány stilisztikai, verstani merészségeit a Kazinczytól tanult műgonddal csiszolva alakította ki stílusát, személyisége is eltűnik az antik ideálok mögött. Elsősorban az erény, a "virtus" költője. Az erény önmagában való érték, az emberek egyedüli, legfőbb mértéke, a poéta feladata is az, hogy az érdemről énekeljen, s így legyen a nemzet költője. A verseken kívül próbált eposzt is írni; utóbb szonettben, "hangzatkában" kedves öngúnnyal emlegette e lantjához nem illő próbálkozást. A politika csak mérsékelten, áttételesen jelenik meg költészetében. Bebörtönzött írótársaihoz ír vigasztaló verset, róluk, s a korról szól híres allegóriája A kalitkába zárt madárról. A századforduló háborúi idején az emberiség örök békevágyát énekli meg, e himnikus versre Kodály Zoltán kórusművet szerzett. Idegenkedett az új, általa fellengzőnek tartott romantikus stílustól, Berzsenyit sem szerette, verseiben Pontyinak nevezte, műveletlen fatuskónak tartotta. 1808-tól élete végéig dolgozott a Magyar Századok című nagy történelmi munkáján, a mohácsi vészig tartó időszakot dolgozta fel. Elfogulatlan, objektív szemléletre törekedett, de mindenekelőtt népszerű, olvasmányos történeti művet akart írni, sokoldalú, hiteles jellemrajzokkal.
Kazinczy baráti köréhez tartozik Berzsenyi és Pálóczi Horváth Ádám, aki írt verseket, eposzt, csillagászati, lélektani művet. Legjelentősebb nagyszabású versgyűjteménye, az Ó és új, mintegy ötödfélszáz énekek, benne részben kottával együtt jegyzett le régi, népi és népszerű dalokat. Kazinczy ellentáborához sorolható a jelentős kiadói munkásságáról nevezetes író, Péteri Takáts József. Az ellentábor leghíresebb írója Kisfaludy Sándor. Testőr, katona, bejárta fél Európát, útjáról hiteles, személyes naplót írt. Itthon telepedett le, s a vidéki, nemesi életforma énekese lesz, de mindenekelőtt szerelmi költő. Nagysikerű mű volt a Himfy szerelmei című kétrészes versciklusa, a Kesergő szerelem 1801-ben, a Boldog szerelem 1807-ben jelent meg. Népszerűségét eredetisége, az érzelmes történet, az ismerős életforma ábrázolása, a konvencionális erények, a hazaszeretet hirdetése alapozta meg. A mű lírai regény, ihletője Szegedy Róza, a gazdag, gőgös dunántúli lány. Az első részben megismerkedésük történetét, visszautasítása fájdalmát örökíti meg, bolyongását a világban. A szentimentalizmus hatja át a táj és az érzelem bemutatását, nőalakja a kegyetlen kegyes sablonja szerint stilizált. A második részben a révbe ért szerelmet, a házasélet boldogságát, a tevékeny vidéki élet örömeit rajzolja meg a hazai tájban. Mindkét könyv egyenetlen, a költői erővel, ihlettel megírt dalokat és énekeket sablonos darabokkal teszi bőbeszédűvé, joggal írta róla Kazinczy kegyetlen epigrammáját. Nagy sikert arattak regéi, a múltban játszódó romantikus történetek hazafias érzelmekkel, regényes környezetrajzukkal hatottak.
Eseménytelen vidéki magányában, klasszikus ideáljai jegyében teremtette meg poétai világát Berzsenyi Dániel. Az irodalmi élethez Kazinczyval való levelezése kapcsolta. 1808-ig lényegében kialakult költészete, témái, eszméi, stílusa ezután kevéssé változott. Közösségi költőként az erkölcsi alapú hazafiasság énekese, a vitézség, a tiszta élet, a tudás erényeit hirdeti. Mintaképét a múltbeli társadalmi rendben, magatartásban látja, a jelen romlás és hanyatlás. A közeledő francia hadak ellen szervezett nemesi felkelések (1797, 1800, 1805) hazafi ideálja megvalósulását ígérik, a világ forrongásában az erény ekkor a helytállás, az akarás, a merészség; erről szóló egyik ódáját Kodály Zoltán megzenésítéséből is ismerhetjük. A napóleoni seregek előretörésekor szertefoszlanak ideáljai, ezzel egy időre esik elköltözése szeretett szülőföldjéről, magánélete sivársága együttesen keltik költői világa kiüresedésének érzetét, válságélményében ekkor elbúcsúzik a lanttól.
Fő műfaja az elégia, de Berzsenyi elsősorban schilleri értelemben volt elégiaköltő: az eszményi teljesség megvalósulatlanságát, fájdalmas hiányát énekli meg. Az eszmény itt nem önértékében, nem allegóriákba öltöztetett pontos kifejtésben jelenik meg, hanem mint az énre vonatkoztatott, személyes életélmény, s mint hangulati, érzelmi tartalmával teljes jelkép. Meghatározó létállapota a magány, ez számára a költészet, a bölcsesség, az erény és az érzés megvalósulásának világa. Nyugtalan magány ez, az ideális teljességet a vállalt életformában nem találja meg, saját képmását az örök vándorló Odysseusban látja. Élményvilágában kiemelt szerepe van az időnek, az elmúlásnak. A szerelem is emlékképekben él költészetében, mint vigasztaló jelenik meg a jelképként felidézett estében, az elmúlásra érző melankóliában. Nagy létösszegező verseiben az idő gyors tűnését, a saját elmúlásának véglegességét, az el nem ért eszményi teljesség tudatát, ennek vállalását foglalja versbe.
Eszményei megvalósulatlanságát átélve is használni és tanítani akar. 1809-ben új műfajjal, az episztolával kísérletezik. Súlyos problémákat fejteget: miben hihet, miről énekelhet a költő, mi a tudomány, a bölcsesség szerepe a világban? Ész- és tudománytisztelete megmarad, a szabadságot csak ennek jegyében képzeli el. 1807-ben jelenik meg Kölcsey szigorú kritikája verseskötetéről, vádjai (érzelmi, gondolati szegénység, a költői világ kiüresedése) mélyen érintik Berzsenyit. Maga is költői válságot él át, teljes magányba vonul, verset sokáig nem ír. Német esztétikusokat tanulmányoz, új ideákat keres. Feleletet ír Kölcseynek, tanulmányokat a versformákról, a kritikáról, Poetai harmonistica címen egy nagy esztétikai értekezést. Eszménye a "közép emberség", amelyben a szép segítségével teremtődik meg a valóság és képzelet, a gondolat és érzelem harmonikus összeegyezése, mintája a görög költészet. Mindez azonban illúzió, ennek tragikus tudatáról szólnak utolsó nagy versei. Ideálvilága szertefoszlott, költészete csak hatásában, a nagy emberek tetteiben él tovább. Többszörös alakváltásban vall a költészet, saját költészete tragédiájáról. A poézis hajdan áthatotta a világot, most hallgat, a poézisben való kiteljesedés legfeljebb vágykép lehet.
Berzsenyi emelte a klasszikus ideálokat, a klasszikus formákat a legmagasabb szintre korában; új, modern életérzéssel, új költői sajátságokkal át is formálta azokat. Jelentésgazdagság, mélység, az elvont gondolatokat átható személyesség, problémaérzékenység és a nyitottság vállalása, az érzelmeivel, hangulati elemekkel átitatott jelképiség már a romantika költői világát előlegezi. Esztétikai, költői nézeteiben fontos a szép felértékelődése: már nem a megismeréshez, a gondolatokhoz vezető, annak alárendelt fogalom, mint a felvilágosodásban, de még nem egészen öntörvényű, mint a romantikában: az embert formáló, alakító erőként még erősen erkölcsi kategória, erkölcsi küldetéssel. Műfaja, stílusa is más, mint közvetlen elődeié: szabályok helyett az életérzés összetettsége, pontosság helyett a komplex jelentés, az erő, az érzelmi telítettség már az új korszak költészeti sajátosságai felé mutat.
A reformkor a magyar politikai és szellemi élet lassú, folyamatos, de rendkívül jelentős átalakulásának időszaka. A 19. század húszas éveitől a magyar irodalom fejlődéstörténetében minden tekintetben alapvető változások történtek. Kazinczy és körének újító törekvései nyomán változott az irodalom nyelve. Egyre általánosabbá vált az árnyaltabb kifejezésekre alkalmas, hajlékonyabb irodalmi nyelv, mely a népköltészet elfogadásával a népnyelv által is gazdagodott voltaképpen már Kölcseytől, de valódi erővel Petőfi lírájától és Arany verseitől. Ugyanakkor a romantika - kivált Vörösmarty életművében - új, erőteljes, színes költői nyelvet teremtett, s ekkor már az olvasóközönség is megváltozott.
Amíg korábban szinte csak a képzettebb birtokos nemesek, egyházi személyek, hivatali tisztviselők, kollégiumok tanárai, diákjai alkották az olvasók közösségét, addig a század harmincas éveitől ez a közösség folyamatosan szélesült: kaszinók, olvasókörök, kölcsönkönyvtárak, irodalmi diáktársaságok alakultak. Létrejött - főként az 1840-es évektől - egy jelentősebb értelmiségi és polgári réteg, s a korábbi, túlnyomóan latinos műveltségű és a klasszicista irodalmon iskolázott olvasóközönség ízlésétől eltérően erősebb érdeklődés mutatkozott a hazai történelem és társadalom, illetve a jelenkori és a mindennapi élet problémái iránt. Változott tehát az irodalmi művek tárgya, egyúttal új műfajok is meghonosodtak: a költészetben a szonett, a ballada, a románc (már Kazinczytól, Kölcseytől); a prózai műfajokban az elbeszélés, a regény (Dugonics korábbi kísérleteitől eltekintve); a sajtóban 1848-tól a közéleti eseményekre vonatkozó rövid újdonságok, később a riportok, tárcanovellák. Kialakultak az irodalmi élet szervezetei: a Kisfaludy Társaság, majd a Petőfi Társaság, a korábbi baráti összejövetelek mellett rendszeres találkozásokra alkalmat adó szalonok, de főként 1847-1848-tól a kávéházak, a már polgárosult irodalom és sajtó legfőbb színterei. A pesti állandó magyar színház megteremtésével s a fővárosi színházi élet erősödése révén drámairodalmunk is virágzásnak indult. Petőfi és Arany költészete által létrejött irodalmunk fejlődésében az a korszak, amelyet a nemzeti klasszicizmus fogalmával határozunk meg. A romantika a nemzeti múlt eseményeinek s történelmi jelentőségű alakjainak felidézésével a nemzeti érzés és öntudat erősödését is szolgálta, ugyanakkor Széchenyi István nagyhatású munkái (Hitel - 1830, Világ - 1831, Stadium - 1833) egy modern, önkritikus magyarságkép kialakulását segítették elő.
Ezt az ígéretes fejlődést szakította meg a szabadságharc leverése. Az irodalom negyvennyolcas nemzedékének nagyobb része a csatatéren halt meg vagy börtönbe került, bujdosott vagy külföldre kényszerült, s akik maradtak, a költők közül Vörösmarty, Arany, majd Vajda verseit leginkább a bukás miatt érzett keserűség, kiábrándultság, elégikus hang jellemzi. 1850-ben jelentek meg Kemény Zsigmond kritikus hangú politikai röpiratai, de későbbi műveinek is visszatérő problémája a pusztulást, bukást eredményező jó szándékú, nemes törekvés, ha az egyén (vagy akár a nemzet) nem tud vagy nem akar önismerettel alkalmazkodni a kiszámíthatatlan körülményekhez (vagy sorshoz). Ugyanakkor Jókai Mór regényei önbizalmat, hitet adtak a magyarságnak, műveiben a nemzeti múlt nagyszerűségét, a haza szabadságáért harcolók kiválóságát, az ország szépségét mutatta meg.
A romantika egyszerre jelent művészeti, illetve stílusirányzatot és irodalomtörténeti korszakot is. A 19. század elején az antik mintákat követő klasszicizmus fegyelme, formai, műfaji kötöttségei ellenében létrejött, meglehetősen sokrétű művészeti irányzat. Erős hangsúlyt kap benne a személyes, az egyéni szerepe, következésképp az érzelmek, a szenvedélyek szabadabb megnyilvánulásának ábrázolása, az egyetemes emberi helyett a sajátos, különös keresése, ez főként Kelet-Európában a nemzeti jellemzők kiemelésével járt, a nemzeti történelem mint művészeti, irodalmi téma felfedezésével, ugyanakkor a népköltészet művészi értékének elismerését, s az iránta való fokozott érdeklődést is jelentette. A romantikus irodalom a klasszicizmus mértéktartásával szemben csapongó, szenvedélyes, képekben gazdag, gyakran zenei hatásokat kereső, néha patetikus, festőiségre törekvő nyelvet teremtett. Természetesen az irányzat kialakulása, meghonosodása idején az átmenet különböző eseteivel, fokozataival kell számolnunk, ezért pontos időhatárt nem is lehet meghúzni.
Már Berzsenyi klasszikus mértékben írt költeményeinek érzelmi erejét az adja, hogy antik formában egy modern ember rezignált hangulata fogalmazódik meg. Nyelvére a kifejezésbeli túlerő, festőiség, zeneiség jellemző. Még inkább elmondható ez Kölcseyről, aki Kazinczy klasszicizmusának hatásától fokozatosan távolodva a népdalformával kísérletezik, s a klasszikus időmértékes verselés mellett/helyett a magyaros hangsúlyos, ütemes verssel próbálkozik, s ennek nyomán pl. a Hymnus egyaránt olvasható 7+6 osztású trocheusi tizenhármas felbontásaként, ugyanakkor - mint Szörényi László ezt kimutatta - az ősi kanásztánc vagy toborzó ütemezése szerint is. A romantika teljes gazdagsága Vörösmarty verseiben s Jókai regényeiben jelenik meg, de ott van Petőfi költészetében, Jósika Miklós, Kemény Zsigmond, Eötvös József műveiben is.
A népköltészet szerepe és jelentősége a magyar irodalom történetében a 19. század közepén Petőfi, majd Arany munkásságában olyan minőséget ért el, mely által a költői nyelv, az irodalmi ízlés, sőt az irodalom fogalma is olyan alapvető változáson ment keresztül, hogy ezt a korszakot, mely ebben a népiességben a legsajátosabban magyart tudta kifejezni, Horváth János meghatározása nyomán a nemzeti klasszicizmus korának nevezzük. Ennek a korszaknak és irányzatnak Petőfi és Arany mellett Tompa Mihály a legjelentősebb alakja, irodalomtörténésze Toldy Ferenc, kritikusa Gyulai Pál volt. Hatása a kiegyezés koráig terjedt.
A Kazinczy, Virág Benedek költészete által képviselt klasszicizmus korszakát a romantika váltotta fel. Éles határ természetesen nem vonható, Berzsenyi és Kölcsey versei épp ezt az átmenetiséget mutatják. A korai Kölcsey-versek néha szinte a német szentimentális, klasszicizáló líra magyar változatai, majd egy tematikai váltás, a nemzeti múlt értékének, illetve jelentőségének felismerésével (ami önmagában romantikus sajátosság, de azzal a hazafias hangolódással már sajátosan nemzeti, s rokon a lengyel romantikusokkal), ugyanakkor a népdal jellegzetességeinek, főként metrikájának tanulmányozásával olyan költői világot és nyelvet teremtett, mely a tisztán romantikus költészet első jelentős értékeit hozta létre a magyar irodalomban. Ilyen jellegzetes romantikus életérzést kifejező költemények a múlt emlékein merengő Huszt, az elvágyódást és az otthontalanságot megfogalmazó Honvágy és szerelem, vagy ehhez kapcsolható a vándor motívumának megjelenése a Vándor vagy a Vész című versekben. A romantika teljes gazdagságában majd Vörösmarty költészetében valósul meg. Már az első nagy sikert aratott alkotására, a Zalán futására (1825) is jellemző képalkotó művészetének rendkívüli gondolat- és érzelemkeltő ereje. Művészi világának fantasztikuma, nyelvének pompája kivételes helyet biztosít neki irodalmunkban. Petőfi életműve szintén tekinthető átmeneti jelenségnek, hiszen romantikus sajátosságok is jellemzik, nemcsak a romantikust átalakító és felváltó népiesség, mely a század közepétől legmélyebben a lírát és a verses epikát hatotta át. 1846-1848-ban jelent meg Erdélyi János Magyar népköltési gyűjteménye három kötetben, de már korábban közöltek népdalokat vagy jelentőségükről szóló értekezéseket különböző lapokban. Ugyanakkor kiadták jelentős költők (Kisfaludy Károly, Vörösmarty, majd Petőfi) népdalszerű verseit, melyek közül néhány szinte népdallá is vált. Ennek a népiességnek jellegzetes költői Czuczor Gergely, Garay János és Tompa Mihály. A kor líráját a közvetlenség, a természetesség jellemzi, a lírai én és a világ kapcsolata kevésbé problematikus, eleven a hit a világ otthonosságában, megértésének, átformálásának lehetőségében. A szabadságharc leverése után azonban lassan változik ez a sajátosság, a tragikus történelmi fordulat okozta kiábrándultság, az önkényuralom erőszakosságát érezve a lírai személyiség befelé fordult, elbizonytalanodás, kétségek jellemzik. Ennek a kornak legjelentősebb alkotói Arany János, Madách Imre, a verses epika terén Arany László és (lírikusként is) Vajda János.
A debreceni kollégiumban végezte tanulmányait, s már diákként kapcsolatba került Kazinczyval, akinek klasszicizmusa költői pályáját hosszú időre meghatározta. Első jelentősebb költeménye az Andalgások viszont szentimentális német költők hatását mutatja. Korai verseinek leggyakoribb témája a költői lét, az alkotás (Géniusz száll ..., Minden órám ..., Ideál). Tanulmányainak befejezése után 1810-ben Pesten joggyakornok, itt ismerkedik meg Horvát Istvánnal, Vitkovics Mihállyal és Szemere Pállal, akikkel élete végéig tartó barátságot köt. 1812-től Álmosdon, majd 1815-től Csekén gazdálkodott. Életének jelentősebb eseménye az 1814-es hosszabb péceli tartózkodása Szemere Pálnál. Ekkor készítették Szemerével közösen a Kazinczy nyelvújítását támadó Mondolat című könyvecskére írt válaszukat Felelet a Mondolatra címmel. Szellemes, gúnyolódó levelekben, versekben teszik nevetségessé a nyelv újítását ellenzőket mint parlagi, álművelt elemeket. De ekkor született Kölcsey hazafias lírájának első darabja a Rákos nymphájához, ekkor keletkezett az Elfojtódás, mely a magyar romantikus líra egyik első kiváló darabja, s erre az időszakra esik a korábbi klasszicizáló költői hagyományoktól való eltávolodása, a magyaros verselés, a "népdal tónjának" tanulmányozása.
A péceli tartózkodás után az 1815 és 1817 közötti időszakban készültek a Csokonai, Berzsenyi és Kis János költeményeit tárgyaló bírálatok, melyek Kazinczy klasszicista irodalmi normáinak szellemében elemzik ezeket a költői életműveket. Kölcsey bírálatai az első valóban tudományos igényű kritikák a magyar irodalomban.
Költészetének szintén a péceli időzés után lettek gyakoribb tárgyai a haza, a nemzeti történelem eseményei. 1817-ben, Pécelen keletkezett a Fejedelmünk hajh..., másként Rákóczi hajh... című költeménye, melyben a Habsburg-uralom ellen lázadó Rákóczi szellemét idézi egy szép hon feltámadásának reményében. 1821-ben ismét a dicső múlt képe idéződik fel a Rákos című versében, ámde a romlott jelennel szembeállítva. Kölcsey hazafias lírájában ezek a költemények a Hymnus közvetlen előzményei. Az 1823. január 22-ére datált költemény alcíme: A magyar nép zivataros századaiból, amely által mintegy történelmi helyzetdallá válik a mű. A Zrínyi-kori költő hangján idézi fel a nemzeti múlt dicső mozzanatait, a honfoglalást, a törökön aratott győzelmeket s Mátyás hatalmát, majd Isten büntetéseként bűneink miatt a balsors csapásait: a rabló mongol nyilát, a török rabigát, a hontalanságot a hazában, a romokat és a rabságot. Ezeket a történelmi vonatkozású versszakokat mintegy keretbe fogja a kezdő és záró szakasz zsoltárokat idéző fohásza, illetve könyörgése a magyarságért, amely a múltat és jövendőt megbűnhődve megérdemelné az isteni kegyelmet. Kölcsey Hymnusának zenéjét 1844-ben Erkel Ferenc szerezte, s rövid idő alatt ismertté vált, többször előadták ünnepi alkalmakkor, de nemzeti himnuszként csak 1848-ban énekelték a Szózattal együtt, s voltaképpen az önkényuralom idején, 1848 után vált folyamatosan azzá az áhítattal énekelt nemzeti himnusszá, amiként ma ismerjük.
A Hymnus párdarabjaként szokta a szakirodalom emlegetni az alig valamivel később keletkezett Vanitatum vanitast, egy keserű, válságos lelkiállapot termékét, a minden evilági dicsőség értékét kétségesnek hirdető költeményét, mely az eszmények és a lét egymásra vonatkoztatásával a görög cinikusok és szkeptikusok tanának igazolására jut, mely szerint az egyetlen helyes erkölcsi magatartás a minden iránti teljes közömbösség, a cinikus-szkeptikus ataraxia.
A haza és a történelmi múlt iránti érzékenység Kölcsey 1814-től, de határozottabban 1817-től keletkezett versein elég jól kimutatható, ugyanakkor a nemzeti múlthoz való viszony elméleti átgondolására is kísérletet tett, s ennek eredménye a Nemzeti hagyományok című nagy tanulmánya. Ez az első olyan mű magyar író tollából, mely a magyarság múltjának elfogulatlan vizsgálatát tekinti a nemzeti önismeret elengedhetetlen feltételének. Más jellegű, inkább esszé vagy vallomás a Mohács című írása, mely szintén a nemzeti múlt ismeretét és tiszteletét tekinti a nemzeti önazonosság legfőbb alapjának.
1829-ben indul Kölcsey közéleti pályája, ekkor lett megyei aljegyző, de voltaképpeni politikai szereplése 1832 őszével kezdődött, amikor országgyűlési követté választották. A követként elmondott beszédei a magyar szónoki irodalom remekei. 1836-ban lemondott követi megbízatásáról, miután reformtörekvései a konzervatív erők ellenakciói következtében kudarcot vallottak. Politikai elveit és törekvéseit maga fogalmazta meg tömören utolsó beszédében, mely a Búcsú az országos rendektől címmel maradt fenn. Életének erről a szakaszáról készítette a magyar irodalom legszellemesebb politikai emlékiratát, az Országgyűlési naplót.
Lemondása után Kölcsey visszavonult ugyan a nagypolitikától, és hazaköltözött Csekére, de a megyei közéletben mint főjegyző részt vállalt, ugyanis egyik legfontosabb politikai küzdőtársát és barátját, Wesselényi Miklóst perbe fogták, éppen Kölcsey politikai törekvéseinek védelmében mondott beszéde miatt, s a perbeli védőbeszéd egyik szerzője a költő volt. Még az országgyűlés alatt kezdte írni a Parainesist. Ez a hosszú évek során készült munka azoknak az erkölcsi elveknek összefoglalása, melyeket a haza iránti szeretetről, a férfias helytállásról, a személyiség önépítéséről olvasmányai, tapasztalatai alapján kialakított. Olyan gondolatok ezek, melyek ma sem vesztették el időszerűségüket.
A politikusi pálya idején Kölcsey viszonylag kevés verset írt, de ezek között költői életművének rendkívül jelentős darabjai szerepelnek. 1830-ban készült a Zrínyi éneke (melyet többnyire Zrínyi dala címmel közöltek), amely a Mohácsban kifejtett gondolat következményeit fejezi ki: a nép, mely történelmi nagyjait elfeledi, méltatlan a fennmaradásra, Névben él csak, többé nincs jelen. Még keserűbb a másik Zrínyi-vers, mely az országgyűlési ifjak bebörtönzése, Kossuth elfogatása és a Wesselényi-per után íródott, a Zrínyi második éneke. Keserű leszámolás a nemzet jövőjébe, felvirágzásába vetett ideával. Ez idő alatt Kölcsey erejét megfeszítve dolgozott a Wesselényi-védőbeszéd szövegén, az egyébként sem erős fizikumú költő szervezete eléggé leromlott, így amikor egy hivatalos útról hazatérve megfázott, ágynak esett, s néhány nap múlva, 1838. augusztus 24-én meghalt.
A magyar romantika legnagyobb költője. A székesfehérvári cisztercieknél, majd a pesti piaristáknál tanult, 1824-ben az egyetemi stúdiumok befejezésével ügyvédi vizsgát tett. Közben 1818-tól 1823-ig nevelő volt a Perczel családnál, ahol reménytelen szerelemmel vonzódott Perczel Adélhoz (Etelkához). Már diákkorában kezdett verselni, fő témája az Etelka iránt érzett szerelem és a hazafias érzés (Helvilához, Csaba szerelme, Szigetvár).
1825-ben jelent meg a Zalán futása című eposza a magyar honfoglalásról, mely osztatlan elismerést és hírnevet szerzett neki. Ez a mű hexameterekben írt klasszikus eposz, de gazdag, erőteljes, színpompás romantikus nyelven. A "régi dicsőséget" idéző, nemzetébresztő szándékkal írt hősköltemény a "párducos Árpád hadrontó népének" harcát énekli meg a "fejedelmi Zalán" seregével, melyben az istenek és emberek közti véres összecsapások mellett, illetve ezekkel szemben különösen finom lírai epizód a délszaki tündér szerelme Ete jegyese, a deli Hajna iránt, kinek végtelenül gyöngéd rajzában a Perczel Etelka iránt érzett hajdani szerelem emléke sejlik fel. Más szempontból ez a zárt, sokszorosan szimmetrikus kompozíciójú mű több is, kissé más is, mint pusztán a honalapítás eposza; az újabb kutatások által kimutatott (az örök harc, az emelkedés, hanyatlás koncepcióját tükröző) ciklikus történelemszemlélete és főként a költői képeiben kifejeződő kozmikus természetszemlélete (pl. az eposz végén, a földanya számára ez testvérharc, tragikus küzdelem) ezt a hőskölteményt egyetemes vagy általános európai szellemű alkotássá is teszi. A Zalán után keletkezett több kisebb eposzban ismét a nemzeti múltat elevenítette fel (Cserhalom, Eger, A két szomszédvár), vagy a mesés fantasztikum világában játszódó történeteket alkotott (Tündérvölgy, Délsziget, A Rom). Közülük leginkább A Rom érdemel kitüntető figyelmet, ez az ősvilágban játszódó történet, melyben a dúlás komor istene teljesíti egy ifjú három álmát, de mindhárom teljesült álom kiábrándulást, reménytelenséget hoz, s a kért negyedik álom, melyet az isten haraggal adott, kietlen volt, szomorú és puszta sötétség. Álma a való képet mutatta.
1824-től Vörösmarty az Aurora munkatársa, s Kisfaludy Károly körének, a Kisfaludy Társaságnak tagja lett. 1828-tól 1832-ig a Tudományos Gyűjtemény szerkesztője, 1830-ban a Magyar Tudós Társaság, az Akadémia rendes tagjává választották. Mint akadémikus egyike volt a legtöbbet dolgozó tagoknak. Jelentős munkája volt az 1835-1836-ban kiadott, Toldy Ferenccel közösen szerkesztett Magyar-német és Német-magyar szótár, amelynek anyaga voltaképpen a mai művelt magyar szókincs alapja. Rendkívül nagy szerepe volt az akadémiai nyelvtan kidolgozásában (a mondattan nagyobbrészt az ő munkája), az első nagyszótár (Czuczor-Fogarasi: A magyar nyelv szótára I-VI.) elkészítésében (a mintaként használt szócikkeket is ő írta), ő készítette az első magyar tájszótárt.
1831-ben jelent meg a Csongor és Tünde. Mese, filozófia, képekben gazdag költői nyelv egysége teremtődik meg ebben a drámai költeményben. Történetének alapja egy már két évszázaddal azelőtt magyarrá vált széphistória, az Árgirus históriája, mely ismert népi olvasmány volt. Vörösmarty mesedrámája, mely a romantika szerelemeszményének világirodalmi értékű megfogalmazása is, voltaképpen az emberi boldogságkeresés eltérő útjainak költői rajza. Az egyetlen kozmikus napba sűrített cselekmény során Csongor úrfi találkozik az "égi szépet" megtestesítő Tündével, de elválásuk után újabb találkozásukat megakadályozza Mirigy, a szerelmi rontás boszorkánya, és hosszú, akadályokkal és kísértésekkel járó vándorlás után végül egymásra találnak egy földi, de mégis tündéri világban. Sorsukban osztoznak szolgáik, akik velük mintegy ellentétpárt képeznek, az eszményi helyett nagyon is földi örömöket kereső, tenyeres-talpas Balga és Ilma. Vándorlása során Csongor találkozik három, az emberi boldogságtörekvéseket és azok kudarcát jelképező szereplővel: a kalmárral, a fejedelemmel és a tudóssal. Ugyanakkor Tünde látogatást tesz az Éj birodalmába (ez a dráma legfilozofikusabb jelenete), ahol az Éj monológjában a világ, benne az emberi nem története mint keletkezés, nagyság, ragyogás, elmúlás fogalmazódik meg, s Tünde megkapja a jóslatot jövőjéről: az öröklét helyett rövid földi boldogság lesz osztályrésze. Szerelem a témája a Szép Ilonka (1833) című elbeszélő költeménynek is, mely a vadászként megismert Mátyás király iránti reménytelen szerelem története. A Csongor és Tünde után még több drámát írt, de ezek nem érik el a Csongor és Tünde szépségét, költői erejét, közöttük legjobban sikerült A fátyol titkai című vígjátéka.
Az 1830-as években születtek elbeszélései (A kecskebőr, Orlay, Szél urfi), mint az alcímek ("pórrege", "regényes történet", "tündérrege") mutatják, ezek mintegy kísérletek, de mesteri kísérletek a műfajjal.
Vörösmarty 1836-ban írta a Szózatot, mely a reformkori magyarság legjelentősebb hazafias költeménye lett, s megzenésítése után sokáig nemzeti himnuszként vagy Kölcsey Hymnusával felváltva énekelték. 1837-ben a Pesti Magyar (később Nemzeti) Színházat az Árpád ébredése című prológusával nyitották meg. 1837 és 1843 között Bajza Józseffel és Toldy Ferenccel szerkesztette a kor legszínvonalasabb irodalmi, kritikai folyóiratát, az Athenaeumot. 1841-ben megnősült, felesége a nála 26 évvel fiatalabb Csajághy Laura. Ekkor írta menyasszonyának A merengőhőz című költeményét, ezt a különös, szerelmi vallomásba burkolt filozófiai verset. 1842-ben Vörösmarty lett a Nemzeti Kör elnöke, s ebben a minőségében támogatta Petőfi verseinek kiadását. 1843-ban született a Szózathoz hasonló, de cselekvőbb hazafiságra buzdító Honszeretet. A következő év termése a Gondolatok a könyvtárban című verse, melynek nagy kérdése, hogy a felhalmozódott tudás segített-e az emberiség sorsának jobbulásában. A válasz a csekély reményben, mégis a haza felvirágoztatásáért vállalt harc szellemében fogalmazódott meg.
Az 1848-at megelőző években Vörösmarty is élénkebb érdeklődéssel figyelte a politikai élet eseményeit, 1841-ben bírálatot írt Széchenyi könyvéről, a Kelet népéről. Védi ugyan Kossuthot Széchenyi fővádja ellen, de azért neki sem feltétlen híve. Ekkor írta a magyar, de talán a világirodalom legkeserűbb versét is, Az embereket (1846) és a hazáért való áldozathozatalra képtelennek mutatkozó nemesi rend ellen írt Országháza (1846) című költeményét. Nem sokkal később viszont (1847-ben) megszületett a legszebb reformkori szellemet idéző verse, a Jóslat.
1848. március 15-ét a Szabad sajtó című versével köszöntötte. Tagja lett az országgyűlésnek. A világosi fegyverletétel után bujdosnia kellett, majd jelentkezett a hatóságoknál, de jóindulatú hivatalnokok közbenjárására felmentették. Ezután lelkileg összetörve, nélkülözések közt élt, utolsó jelentős versei az 1850-1851 telén (?) írt Előszó, mely a forradalom előtti várakozó hangulatot kozmikus képekkel, a letiport ország sorsát apokaliptikus vízióval érzékelteti, s ugyanez a kozmikus szemlélet jellemzi a később keletkezett, mérhetetlenül keserű, a lezárásban mégis a makacs remény hangján írt versét, A vén cigányt (1854). A költő temetése országos gyászünnep volt.
A magyar irodalom egyik legnagyobb és legismertebb költője. Jómódú kocsma- és mészárszékbérlő gyermeke, iskoláit különböző városokban (Kiskőrös, Félegyháza, Kecskemét, Szabadszállás, Sárszentlőrinc, Pest, Aszód, Selmec) végezte, s amikor 1838-ban a dunai árvíz apját tönkretette, 1839 tavaszán egy ideig statiszta a Pesti Magyar Színháznál, majd ugyanezen év őszétől katona. 1841 februárjában gyenge egészsége miatt leszerelték, s nyáron vándorszínész volt, majd a pápai kollégium tanulója lett. Itt ismerkedett meg Jókaival. Első verse, A borozó az Athenaeum című folyóiratban jelent meg 1842-ben. Ezután ismét vándorszínészet következett (1842-1843), majd a pozsonyi országgyűlésen próbált másolásból, utána Pesten regényfordításból megélni, végül ismét a vándorszínészet következett 1843 októberétől 1844 februárjáig. Ekkor indult gyalog Debrecenből Pestre, hogy az addig készült verseit kiadja. Voltaképp tehát szinte teljesen ismeretlen költőként jelent meg egy köteg verssel egy olyan városban, ahol az egyébként nem nagyszámú kiadó vagy lap nem nagyon kapkodott kezdő költők művei után. Ritka és szerencsés esemény volt az, amikor a nemzet már elismert költőjének, Vörösmartynak javaslatára a Nemzeti Kör anyagi segítséget nyújtott költeményei kiadásához. A szerény című kötet (Versek) még abban az évben meg is jelent. Ettől a pillanattól Petőfi élete szinte teljesen megváltozott.
A Pesti Divatlap segédszerkesztője lett állandó fizetéssel és publikálási lehetőséggel. Hamar megtalálta saját költői hangját, a közvetlen önkifejezésre leginkább alkalmas hangot, a népdalét. Bordalai, zsánerképei, helyzetdalai, családi lírájának őszintesége gyors népszerűséget szereztek, noha a konzervatív kritika kisebb része ezt a költői hangot elutasította. Elismerték ugyan Petőfi tehetségét, de versei egy részét közönségesnek, ezért irodalom alatti minőségnek tekintették. Valóban, a klasszikus költői normákon iskolázott olvasó számára újdonságként hatottak a zsánerképek köznapi figurái (Szeget szeggel, Szomjas ember tünődése, Megy a juhász szamáron..., Ambrus gazda, Pinty úrfi), a bordalok erősebb kifejezései (Ivás közben, A faluban utcahosszat ..., Az én torkom álló malom..., A borhoz), a családi tárgykör őszintesége (Füstbe ment terv, Egy estém otthon, István öcsémhez) vagy a tájleírás személyessége (Az Alföld vagy később A Tisza és A puszta télen). S már ezek között szerepel Petőfi költészetének későbbi két jelentős motívuma: a hazaszeretet és a társadalmi igazságtalanság iránti érzékenység (Honfidal, A nemes). Ekkor fogalmazódtak meg szerelmi költészetének a népdalokból jól ismert, alkalmanként ironikusan kezelt alaphelyzetei (Befordúltam a konyhára..., A szerelem, a szerelem..., A virágnak megtiltani nem lehet ..., Elmondanám ..., Te szívemnek szép gyönyörűsége ..., Ez a világ amilyen nagy ...) ugyanúgy, mint a romantikus költőnek a korábbi költészettől némiképp idegen, közvetlen, nyílt önképe, önvallomása (Én, Hattyudalféle, Verseim, A természet vadvirága ).
Noha a Versek kiadását támogatta a Nemzeti Kör, első megjelent műve mégis A helység kalapácsa volt. Ez az eposzparódia leszámolás egy irodalmi hagyománnyal, azzal a klasszikus és barokk hagyományokon alapuló költészettel, mely a nagy, nemzeti témák, események emelkedett hangú, klasszikus formában (többnyire hexameterben) való megverselését tekintette feladatának. (Nálunk ilyen volt Kisfaludy Károly Mohácsa, Vörösmarty Zalán futása, Czuczor Augsburgi ütközete.) A dicső csata helyett Petőfi a falusi kocsma ittas vendégeinek verekedését énekli meg szigorúan betartva a költői hagyományokat, pl. invokációval, azaz az istenekhez való fohásszal kezdi, erőt kérve a nem hétköznapi történet elbeszéléséhez, nála is van seregszemle, azaz a harcoló hősök bemutatása, de milyen hősöké.
Másik nagyobb lélegzetű alkotása a János vitéz, mely 1845-ben jelent meg, egy évvel később, mint A helység kalapácsa. Ez a népmesék hangján írt elbeszélő költemény, voltaképp verses mese, szintén szokatlan jelenség volt a magyar irodalmi hagyományban, de megfelelt a népköltészet iránti egyre általánosabbá váló érdeklődésnek.
Néhány héttel a János vitéz megjelenése után született egy újabb verseskötete, a Csapó Etelka (Vahot Imrének, a Pesti Divatlap szerkesztőjének fiatalon elhunyt sógornője) emlékére írt Cipruslombok Etelke sírjáról című versciklusa. 1845 tavaszán Petőfi felhagyott a segédszerkesztőséggel, s ettől kezdve csak művei jövedelméből élt. Áprilisban hosszabb felvidéki útra indult, s élményeiről az Úti jegyzetekben számolt be. Stílusának elevensége, könnyedsége irodalmi prózánk ma is élő hagyománya. Idejét felváltva hol Pesten, hol szüleinél Szalkszentmártonban vagy Gödöllőn töltötte. Ekkor keletkezett a mély alkotói és személyiségválságról tanúskodó versciklusa, a Felhők. Ennek a ciklusnak jellegzetes darabja a Fejemben éj van... című rövid költemény. Kísérletezett más műfajokkal is, ekkortájt születetett leghosszabb lírai költeménye, a Tündérálom, mely egy nagyarányú elégia, az egyik legsikerültebb verses elbeszélése a Szilaj Pista, s az Árpád-kor végén játszódó romantikus elbeszélő költeménye, a Salgó, de írt drámát (Tigris és hiéna) és egy regényt (A hóhér kötele).
1846 tavaszán, kikerülve válságkorszakából, költői és személyiségképének mintegy újrafogalmazásaképp születtek meg a Sors, nyiss nekem tért... és a Dalaim című költeményei. Még ugyanazon év augusztusának végén Szatmár vármegyébe utazott, ahol Nagykárolyban a megyeház falai között felidézte a nagy költőelőd, Kölcsey emlékét (Nagykárolyban), de ugyanezen megyeházán más is történt: a szeptember 8-i megyebálon megismerkedett Szendrey Ignác gazdatiszt lányával, Júliával. Az első benyomások költői emléke a Juliához, a Költői ábránd volt, mit eddig érzék..., a Szerelmes vagyok én..., a Ha szavaid megfontolom... és több más vers.
A gondos, józan atyával való komoly összetűzések után végül megnyervén Júlia kezét, az első találkozást pontosan egy évvel követően, 1847. szeptember 8-án került sor esküvőjükre, majd utána a koltói nászútra, ahol az emlékezetes Szeptember végén című költemény született. Közben azonban Pesten jelentős események történtek: még 1846 végén keletkezett költői öneszmélésének egyik legjelentősebb verse, az Egy gondolat bánt engemet s 1847 elején a másik nagy programadó költeménye, A XIX. század költői. Ugyanekkor történt a század két legnagyobb költőjének találkozása (ha csak a költészet útján is), ekkor írta üdvözlő versét a Toldival pályadíjat nyert Arany Jánoshoz. Ekkor született a magyarságához haláláig forrón ragaszkodó költő legszebb önvallomása a Magyar vagyok, s ekkor jelent meg, 1847 márciusában az Összes költemények első kiadása.
Mindezen közben a magyarországi politikai események lassan érlelték 1848. március 15-ét, s a mindenre hallatlanul érzékeny költő a "palermói forradalom" hírére 1848 januárjában megírta az Olaszország című versét, s az emlékezők szerint ekkor mondotta, hogy "úgy érzem a forradalmat, mint kutya a földrengést." Március 11-én kész a nyílt lázadás hangján írt költeménye, a Dicsőséges nagyurak..., mely Széchenyit rendkívül felizgatta, s néhány nap múlva, március 13-án a Nemzeti dal, mely a Hymnus és a Szózat mellett nemzeti jelképverseink egyike.
A nagy napon ő a márciusi ifjak vezéregyénisége, ő adta ki a jelszót a sajtó felszabadítására, s a Pest megyei Közcsendi Választmány tagja lett. Március 21-én felesküdött nemzetőrnek. A történelmi változások tükröződnek költészetében is, március végén született lelkes, ódai hangú verse A szabadsághoz, ugyanakkor keletkezett a Föltámadott a tenger is, melynek remek metaforája szinte minden nagy forradalmi esemény olvastán vagy hírére felidéződik. Hangja egyre radikálisabbá vált (Megint beszélünk s csak beszélünk..., A gyáva faj, a törpe lelkek... ), minek következtében egyre jobban elszigetelődött. Június végén sikertelen kísérletet tett képviselővé választására Szabadszálláson (ellenfele csellel tette lehetetlenné megválasztását). Mégis a nélküle összeülő nemzetgyűlést hatalmas pátoszú, mindig időszerű verssel köszöntötte (A nemzetgyűléshez). Nyilván a választási kudarc élménye is befolyásolta a sok önéletrajzi vonással felruházott Szilveszter élettörténetének megírásában (Az apostol ), hol a prófétai küldetéstudattal rendelkező forradalmár bukásának egyik oka a nép értetlensége. A vers híres szőlőszem-hasonlatában mégis a történelmi értékű tett értelmét, hasznosságát fejtette ki.
A délvidéki magyarellenes harcok megindulása után katonai kinevezésért folyamodott, s egy hónap múlva, október 16-án századossá nevezték ki. Az ország szorongatottságáért aggódó, s harcra lelkesítő verse az Élet vagy halál! ebben a feszült helyzetben íródott, majd egy hónappal később a Csatadal, melyet Kodály Zoltán zenésített meg. Közben a megbetegedett Júliát a betörő románok elől Erdődről Debrecenbe menekítette, ekkor írta a magyar irodalom talán legszebb szerelmes versét a Szeretlek, kedvesem!-et. December 15-én született meg Zoltán fia. 1849 januárjától Petőfi Bem seregéhez került (ő maga kérte ezt). Valószínűleg még Erdélybe indulása előtt készült az újabban megzenésített változatban ismertebbé vált költeménye, az Európa csendes, ujra csendes... Bem iránti lelkesedése fogalmazódik meg a Négy nap dörgött az ágyu... és Az erdélyi hadsereg című versekben. Közben szülei halála miatt vissza kellett térnie Pestre. Az egyre kétségbeejtőbb katonai helyzet keserű, de lelkesítő versek írására ösztönözte: Jött a halál, majd Föl a szent háborúra! 1849. július 25-én tért vissza Bem seregéhez, július 30-án Székelykeresztúron tartózkodott, s 31-én reggel indult az újszékelyi főhadiszállásra, útközben Fehéregyházánál kiszállt a kocsiból, elvegyült a gyalogosok között, s az ütközetet szemlélte, majd délután 5-6 óra körül a támadó kozákság elől menekülve elesett. Utolsó verse az apokaliptikus hangú Szörnyű idő...
A klasszikus magyar irodalom legnagyobb költője. Szegényparaszti környezetben nőtt fel, iskoláit szülőfalujában, Nagyszalontán, majd Debrecenben végezte, s már diákkorában rendkívüli olvasottságra tett szert. Iskolaéveit követő rövid színészkedés után hazatért Szalontára, előbb segédtanító egykori iskolájában, majd 1840-től aljegyző. Ugyanezen évben megnősült, felesége Ercsey Julianna, s 1841-ben született első gyermekük, Juliska, majd 1842-ben László fiúk, kihez Petőfi később az Arany Lacinak című versét írta. Ekkortól kezdett komolyabban irodalommal foglalkozni. 1845 nyarán keletkezett Az elveszett alkotmány című szatirikus eposza, melyben a klasszikus eposz formájában és eszközeivel teszi gúny tárgyává a megyei tisztújítást, főként a választási harcot, a kortesbeszédeket. A következő évben ezzel a művel nyerte meg a Kisfaludy Társaság vígeposzra kiírt pályázatát.
Hírnevet és elismerést azonban csak az 1847-es pályázat díjának elnyerése hozott, melyet valamely, a nép ajkán élő történeti személyről szóló "költői beszély"-re írtak ki. Erre küldte be a Toldi című elbeszélő költeményét, amelyen a megemelt pályadíj mellé Petőfi barátságát is megnyerte. Toldi Miklós alakjában egyszerre teremtett népi és nemzeti hőst, ugyanakkor az addig irodalminak nem nagyon tekintett népmondát emelte a nemzeti költészet szintjére. Már ekkor, 1847-1848-ban elkészült a Toldi estéjének első változata is, de a teljes mű csak 1854-ben jelent meg. A Toldi alakjában megformált nemzeti hős hagyományos jellemképéhez itt megfogalmazza Lajos király szavaival az újabb kor hajlékonyabb, kiműveltebb emberének eszményét, amely saját korában a haza és haladás, azaz a polgárosodás eszméjének feleltethető meg. Legnehezebben a trilógia harmadik része, a Toldi szerelme készült el. Arany ugyanis kevés használható anyagot talált Ilosvai Selymes Péter 16. századi históriás énekében, mely legfőbb forrása volt, ugyanakkor aggályosan ügyelt az epikai hitelre, ezért hosszabb forrástanulmányokat folytatott. Végül 1879-ben készült el vele, mely a lélekrajz pontossága, árnyaltsága tekintetében a század nagy regényeihez mérhető, ugyanakkor hatalmas, enciklopedikus kortörténet is, melyet Arany nyelvművészetének teljes pompája, gazdagsága tesz utolérhetetlenné, hasonlóan a világirodalom nagy eposzaihoz.
1848-ban Arany önkéntes nemzetőr, majd 1849-ben miniszteri tisztviselő. E korszak terméke a Nemzetőr dal, a Petőfi zsáneralakjaira emlékeztető Nyalka huszár vagy a népdalokat idéző Rásüt az esthajnal... Ekkor születtek első balladái is (Szőke Panni [1847], Rákócziné [1848]).
A szabadságharc leverése után állás nélkül maradt, majd nevelői munkát kapott a Tisza családnál Geszten. Költészetét az 1850-es évek elején a bukás miatti kiábrándultság, Petőfi elvesztésén érzett fájdalom, a kilátástalanság, a csalódás jellemzi. (A lantos, Koldus-ének, Évnapra, Letészem a lantot vagy a Szendrey Júlia második házasságának hírére írt költeménye, A honvéd özvegye vagy a teljes kiábrándultság verse, a Gondolatok a béke-kongresszus felöl) Válságkorszak ez, elégikus hangú művekkel (ilyen a Családi kör című életképe vagy a világról való szomorú meditáció: a Kertben, továbbá a költői feladatról szóló verse, A dalnok búja és rezignált önvallomása, a Visszatekintés). 1851-ben született A nagyidai cigányok című nagyobb elbeszélő költeménye, egy hősköltemény-paródia, melynek története és alakjai voltaképpen a szabadságharc szatírájaként is olvashatók.
1851 novemberétől Arany már a nagykőrösi gimnázium tanára, és ez az életforma kedvezőbb feltételeket jelentett az alkotás számára. A válságból való kibontakozást a nagykőrösi balladakorszak jelentette. A Nagykőrösön írt balladákban hangsúlyos a bűn és bűnhődés szerepe, lélektani, erkölcsi kérdések foglalkoztatják mind a parasztballadák mintájára készült művekben (Ágnes asszony, A hamis tanú), mind a történeti balladákban (V. László, a szabadságharcot leverő Ferenc József magyarországi látogatása alkalmára írt A walesi bárdok). Az utóbbiakhoz sorolható a vesztett harc, a bukás után a győztes kegyét visszautasító "lantosok" verse: a Szondi két apródja. De születtek Nagykőrösön vidám, életképszerű történetek is (A fülemüle, A bajusz), ugyanakkor ismételten visszatér a fájó emlék, Petőfi elvesztése (Emlények). Lelkiállapota, szorongó, melankóliára hajló természete nem változott, magát mint "a túlérző fájvirág"-ot említi (Balzsamcsepp ), sőt valamivel később Az örök zsidó című költeményében ez az önkép még erősebben fogalmazódik meg. Nagykőrösön születtek tanulmányai, a máig alapvető verstani munka: A magyar nemzeti versidomról, a Bánk bán-tanulmányok és az első összehasonlító irodalomtörténeti mű a magyar irodalomban: a Zrínyi és Tasso.
1859-ben az Akadémia tagjai közé választotta, s 1860-tól Pesten él mint a Szépirodalmi Figyelő, majd a Koszorú szerkesztője. A politikai nyomás enyhülésével az Októberi Diploma bizakodást keltett országszerte, melyben Arany is osztozott. Ezt a hangulatot tükrözi a Vörösmarty Szózatát idéző Rendületlenül és a Magányban című költeménye. Már 1852-től foglalkoztatta Aranyt a hun-magyar rokonság, illetve a honfoglalás témáját feldolgozó eposz gondolata, a Csaba-trilógia terve. Ebből csak a Keveháza és az 1863-ban befejezett Buda halála készült el, a többi rész vázlat, töredék maradt.
1865-ben az Akadémia titkárává, 1870-ben főtitkárává választották, de 1877-től betegeskedése miatt már csak névlegesen látta el hivatalát. Ekkortól nyaranta családostul a Margitszigetre költözött. Költészete ettől az időtől ismét fellendült, ez az öregkori líra, az Őszikék korszaka. Élete mérlegét vonta meg az Epilógus című költeményében, s számadásvers A régi panasz is. Ennek a korszaknak ismert darabjai a kései balladák: a Tengeri-hántás, a Vörös Rébék a parasztballadák típusából valók, több romantikus ihletésű balladát írt (Éjféli párbaj, Tetemrehívás), s új, a nagyvárosi élet fonákját bemutató balladatípus a Hídavatás és a Párviadal. 1882 őszén, október 10-én, Petőfi szobrának leleplezésekor meghűlt, betegségéből már nem épült fel, néhány hét múlva meghalt. Valószínűleg utolsó verse a halálban való bölcs megnyugvást tükröző Sejtelem.
A század lírájának legmagányosabb költője, de nevezhetjük a magányosság költőjének is. Gyermekkorát a váli erdészházban töltötte, ahol apja főerdész volt. Iskoláit Székesfehérvárt, majd Pesten végezte. Már diákkorában írt verseket, eszményképe Petőfi volt. 1847-ben költözött végleg Pestre, ahol tagja lett a Pilvax kávéházba látogató fiatal írók társaságának. Egyik tevékeny résztvevője volt az 1848. március 15-i forradalmi eseményeknek. Később nemzetőr, majd a szabadságharc bukása után besorozták az osztrák hadseregbe. A katonai szolgálat után hazatérve Pesten különböző lapok munkatársa vagy szerkesztője lett. Újra elkezdett verseket írni, szomorú, kiábrándult hangú költeményeket, már a ciklus címe is jelzi ezt: Sirámok, melynek első darabja a Száll a hegyre... kezdetű dalszerű költemény Vajda kevés, minden tekintetben hibátlan verseinek egyike. A századvégi hangulatlírának remek előképe.
Vajda 1853-1854 táján Budán élt, ekkor lobbant egész életét, költészetét meghatározó nagy szerelemre szállásadónőjének lánya, a szép Kratochwill Georgina iránt. Ennek a szenvedélynek költői terméke két nagyobb versciklus: a szeretett nő szívtelenségét, hidegségét, hiúságát panaszló Szerelem átka és a Gina emléke (ahogy ő Georginát elnevezte). Gina egyébként a költő szerelmének viszonzása helyett egy gazdag főúr barátságát választotta, az ő kitartottja lett Bécsben. A hozzá írt szerelmes versek újdonságot hoztak a magyar lírában, a népies költészet eszményítésével szemben az erotikus elemet.
Hazafias költészetének jellemző darabja A virrasztók (1855), amely egyetlen nagy allegória, a falusi halottvirrasztás sejtelmes, nyomasztó hangulatát idézi fel, s a bizonytalan remény szavait: "Hátha meg nem volna halva", hiszen a "nagy halott" a haza allegóriája.
1862-ben adta ki álnéven Lipcsében az Önbírálat és a Polgárosodás című politikai röpiratait. Ezek szerint az ország legfontosabb feladatát a polgárosodásban látta, szemben a közfelfogás szerinti nemzeti függetlenséggel. Éppen ezért az osztrák kormányzattal való kiegyezést sürgette. Magára maradt, s egyre jobban kívül rekedt minden társadalmi, irodalmi kapcsolaton. Bekövetkezett ugyan a kiegyezés, de nem elképzelései szerint, erről a két Luzitán dal tanúskodik, amelyekben a szégyen és harag hangján szól a nemzetről. 1875-1877-ben jelentek meg verses regényei, az Alfréd regénye és a Találkozások. Igazán maradandó az előbbi, annak is inkább csak az első része, egy álom leírása, amelyben kipusztul az egész emberiség pusztán azért, hogy az álmot látó költő a vágyott nővel egyedül maradhasson.
1880-ban egy sikertelen házasság után elvált, s még magányosabb, visszahúzódó különccé vált. Felcsillant ugyan Gina emléke az 1876-ban írt Húsz év múlva című költeményében (amelynek Montblanc-hasonlata az egész versen végigvezetve a magyar irodalom emlékezetes képe marad), majd később ismét az Utolsó dal Ginához (1884) és a Harminc év után (1892) soraiban. Vajda költészetének állandó, visszatérő eleme a természetélmény, nyilván a gyermekkori emlékek hatására valamiféle mély, bensőséges, szinte érzéki viszony ezzel a világgal. Ilyen volt a Sirámok ciklus több darabja, későbbi versei közül kiemelkedő A vaáli erdőben (1875), mely már az öregkori természetlírájára jellemző valódi filozófiai mélységeket kap. Legemlékezetesebb darabjai ennek a kései korszaknak a Nádas tavon (1888) és a Nyári éjjel (1893). Élete végén Vajda magányosan, szegénységben élt, meg nem értett költőként, s hosszas betegeskedés után halt meg 1897-ben.
Legszámottevőbb változást a 19. század magyar irodalmának történetében a prózai műfajok területén a regény és az elbeszélés megjelenése és gyors népszerűvé válása jelentette. De ekkor, az 1848-as sajtóban alakult ki a francia újságírást követő modern magyar publicisztika is.
A magyar irodalomban a regény mint a polgárosult társadalom reprezentatív műfaja a 18. századi kísérletek után, viszonylag rövid idő alatt jutott el remekművek színvonaláig. A modell részben a Walter Scott-i történelmi regény, részben Goethe Wertherének mintájára készült naplóformában írt regény (és ennek érzelmessége is), hasonlóképp hatott a sterne-i irónia, Victor Hugo romantikája, s valamelyest a stendhali, balzaci realizmus.
A történelmi regény mint a romantika jellegzetes műfaja nálunk először Jósika Miklós Abafi című munkájával jelent meg (eltekintve Dugonics András 1786-ban kiadott, az Árpádok korában játszódó regénykísérletétől, az Etelkától), majd Eötvösnek a Dózsa-féle parasztháborúról szóló regénye (Magyarország 1514-ben), később Kemény Zsigmond és Jókai műveinek sora teremtette meg ennek a műfajnak klasszikus darabjait, alakította ki e műfaj hagyományát. A társadalmi regényre tett első kísérlet Fáy Andrásnak a ma már nehezen olvasható Bélteky háza volt. Ide számítandó egyetlen regényével Gyulai Pál is.
Az elbeszélés, illetve novella elterjedése, népszerűsége már az Aurora című almanach, de főként az irodalmi lapok számának növekedésével, olvasottságával függött össze. Ezek az írások kezdetben többször történetté kerekített anekdoták, úgynevezett víg-elbeszélések (pl. Kisfaludy Károly novellái), de megjelentek történelmi, társadalmi s azon belül a nép életével foglalkozó novellák. A kezdeti művek terjengőssége, részletező előadásmódja lassan változott, kialakult idővel a tömörebb, drámaibban szerkesztett novellatípus, melynek nagy korszaka majd a századvégen következik be, de az előzmények - kivált a ma is élő, élvezhető darabok - számon tartandók. Ebben a műfajban az elsők közt kiemelkedőek Kölcsey finom lélekrajzú, belső tragikumot pontosan érzékeltető elbeszélései. Talán kevéssé ismertek, pedig a műfaj legjobb magyar darabjai közé tartoznak Vörösmarty novellái: A kecskebőr című "pórrege", az anekdotikus Csiga Márton viszontagságai vagy a Szél úrfi című tündérrege. Említésre méltók még Fáy András, Nagy Ignác, Kuthy Lajos, Pákh Albert, Lauka Gusztáv novellái. Külön műfajt képeztek az úgynevezett életképek (Nagy Ignác, Gaal József, Kuthy Lajos írásai). A műfaj minden változatára egyébként Jókai életműve szolgálhat gazdag példatárral.
A 19. század kezdetének népszerű műfaja volt Európa-szerte a verses regény, melynek tárgyválasztása megfelel ugyan a regényekének, de fontosabb szerep jut bennük a lírai elemeknek, a költő személyes megnyilvánulásainak. Kedvelt versformája a stanza. A műfaj jellegzetes alkotása Byron Don Juanja, melynek ösztönző hatása Puskin Anyeginjén is kimutatható. Legtöbbjében - szintén Byron példája nyomán - az illúzióvesztés, az ábrándok és remények fokozatos szétfoszlása fogalmazódik meg. A magyar irodalomban legismertebb példái ennek a műfajnak Arany János Bolond Istókja, Arany László műve, A délibábok hőse és Vajda Jánosé, az Alfréd regénye.
Eötvös a magyar realista regény klasszikusa. Ismert, de nem túlságosan gazdag bárói családból származott, olyanból, melynek tagjai a Habsburg hatalmi törekvéseket készségesen támogatták. Nevelője azonban a Martinovics-összeesküvés elítéltje, a kemény és szókimondó Pruzsinszky József volt, aki nyíltan elmondta véleményét a hazaárulónak tartott, udvarhű Eötvös családról. Ő és a német származású anyai nagyapjának, a liberális szellemű Lilien bárónak hatására érlelődött meg a fiatal Eötvösben, hogy szakít családja hagyományaival. Jogot végzett Pesten, majd rövid ideig aljegyző, utána kancelláriai fogalmazó volt. 1836-1837-ben beutazta Nyugat-Európát, ahol a fejlettebb társadalmi viszonyokat tanulmányozta. Hazatérve, anyagi helyzete miatt is, inkább a független értelmiségi életét élte, mint az arisztokratáét. Irodalmi munkásságát versekkel, színművekkel kezdte, ismertebbé a szentimentális hangú költeménye, A megfagyott gyermek és a költői programversnek tekinthető Én is szeretném... vált. Színdarabjai közül talán a középnemesség álliberalizmusát kigúnyoló Éljen az egyenlőség című vígjátéka érdemel említést.
Első igazán jelentős műve A karthausi című regénye, mely 1839-1841-ben jelent meg folytatásokban. A Franciaországban játszódó regény főhőse Gusztáv, a gazdag arisztokrata, aki a szeretetlen nevelés, a viszonzatlan szerelem, majd más szerelmével való visszaélés után kiábrándulva saját magából és a világból, a Vaureb helysége melletti kartauzi kolostorba vonul. A regény voltaképpen ennek az ifjúnak a naplója s részint a kolostorban írt emlékkönyve, melynek legfontosabb tanulsága: "Szeressetek! e nagy világon csak egy van, mi valóban boldogít, szívetek; csak benne keressétek örömeiteket." Romantikus mű, nyelve új a magyar próza történetében, körmondatainak hangulati, zenei hatása is eredeti romantikus jelenség.
Az 1840-es évek elejétől mint a centralisták egyik legbefolyásosabb tagja hírlapi cikkeiben a megyerendszer helyett a modernebb, központosított állami hatalom megvalósításának előnyeiről értekezett. Ezeket a cikkeket a Reform című kötetben külön is megjelentette 1846-ban. Amit elméletileg ezekben az írásokban megfogalmazott, annak mintegy illusztrációjaként jött létre A falu jegyzője, mely voltaképpen egy bűnügyi regény formájában a régi megyerendszernek (a választási visszaélésektől az önkényes bíráskodáson keresztül az embertelen börtönviszonyokig) minden hibáját, visszásságát látványosan átélhetővé tette. Irányregénynek is szokták nevezni A falu jegyzőjét, s ez meg is felelt Eötvös szándékainak, hiszen a realisztikusan ábrázolt megyei életben éppen a meghaladásra méltó jelenségek hitványságának bemutatására törekedett. Meglehetősen lehangoló képet is festett a megyéről, de mint írja, "ha nem volnék meggyőződve, hogy ez állapotok megváltoztatása tőlünk függ, inkább fényoldalaikat kerestem volna föl, hogy titeket s enmagamat nyájas csalódásokkal vigasztaljam."
1845 után mindjobban érezte Eötvös a társadalmi változások előszelét, de ugyanakkor egyre erősebb lett a társadalmi feszültségek forradalmi megoldásától való félelme. Egy történelmi regényen, a Magyarország 1514-ben című hatalmas munkán kísérelte meg ennek okait, szükségszerűségét bemutatni. Alapos történeti tanulmányok után kezdte írni a Mátyás utáni és a Mohács előtti Magyarország történetét feldolgozó művet. A parasztlázadás története Eötvösnél intő példa. A Mátyás uralkodása után felbomló ország uralkodója gyenge, s az önérdekükön túllátó főnemesek nem tudják megakadályozni az oligarchák rettenetes bosszúját a fellázadt parasztokon, sem Ulászló hetedik dekrétumát, mely örökös szolgaságra ítélte a népet. (Ez a törvény 1848-ig érvényben volt.) Bornemissza, a királyfi nevelője mondja ki a regény végén a tragikus ítéletet: "A haza, melynek népe törvény által örök rabszolgaságra ítéltetett, a szabad nemzetek sorából ki fog töröltetni."
A forradalomtól való félelme politikai szerepvállalását is meghatározta. A 48-as kormányban elvállalta ugyan a kultuszminiszteri tárcát, de amikor a pesti nép az uralkodó által kinevezett Lamberg altábornagyot szeptember 28-án felkoncolta, Eötvös megrettenve a történtektől családjával Bajorországba, Münchenbe menekült. De közrejátszott e döntésben az a felfogása is, hogy Magyarországot nem szabad kiszakítani a Habsburg Birodalomból, mert egyedül nem tudna ellenállni az orosz terjeszkedésnek. Az emigrációban írta A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra című nagy állambölcseleti munkáját. 1853-ban tért vissza Budára, tevékenyen részt vett az Akadémia munkájában, 1857-ben jelentette meg A nővérek című pedagógiai regényét, mely művészi színvonalát tekintve alatta marad korábbi műveinek. 1861-ben országgyűlési képviselő, a kiegyezés idején, 1867-ben Deákot támogatta, újra vallás és közoktatási miniszter lett, ő alkotta meg az általános és kötelező népoktatási törvényt. Utolsó nagyobb műve a Gondolatok című aforisztikus elmélkedésgyűjtemény.
A legismertebb, legnagyobb romantikus magyar regényíró. Komáromban született, itt kezdte iskoláit, majd Pozsonyba került "német szóra", ezután a pápai kollégiumban tanult, ahol megismerkedett Petőfivel, a következő iskola Kecskemét, ahol joghallgató, s már itt elkezdte írni első regényét, a szélsőségesen romantikus Hétköznapokat. Az ügyvédi vizsga letételére Pestre utazott, ahol a megújuló főváros magával ragadta, fiatal írók, költők közé került, megjelentek első írásai, sőt 22 éves korában már az Életképek című irodalmi folyóirat szerkesztője. Elmélyült barátsága Petőfivel, együtt vettek részt március 15-e forradalmi eseményeiben, de még ugyanazon év augusztusában megszakadt a barátság Jókai házassága miatt, ugyanis Petőfi határozott ellenzése ellenére vette nőül a nála idősebb Laborfalvi Rózát, a kor egyik legismertebb színésznőjét. A szabadságharc leverése után bujdosott, műveit Sajó álnév alatt publikálta (Forradalmi és csataképek 1848. és 1849-ből), majd a legenda szerint felesége amnesztiát szerzett számára. Pesten telepedett le, és sorra jelentette meg munkáit. Az önkényuralom idején, amikor a gyász, a félelem, a hallgatás jellemezte az országot, Jókai regényei adtak önbizalmat, hitet a magyarságnak, ő mutatta meg a nemzeti múlt nagyszerűségét, a haza szabadságáért harcolók kiválóságát, az ország szépségét, s mindezt olyan ragyogó írásművészettel, olyan gazdag teremtő erővel, hogy hatása alól szinte senki nem tudott kikerülni, népszerűsége olyan példátlanul nagy volt, melyről írók korábban még álmodni sem mertek. A kiegyezés után képviselő lett, előbb ellenzéki, majd kormánypárti. Ennek a politikai szerepvállalásnak volt olyan következménye is, hogy alkalmanként sokat veszített népszerűségéből, de egy újabb regénnyel mindig vissza tudta azt szerezni. 1896-ban, amikor kimaradt a képviselőházból, kinevezték főrendnek. Ötvenéves írói jubileuma nemzeti ünnep volt, műveit száz kötetben adták ki, ekkor állt népszerűsége csúcsán. 74 éves korában újra megházasodott, de öregkori nyugalmat nem nyert vele. Az írást azonban nem hagyta abba, szinte haláláig dolgozott.
Regényeinek leggyakoribb tárgya a magyar történelem. Első regénye, mely a bujdosás után Pestre visszatérve megjelent 1854-ben az Erdély aranykora volt. A német és török hatalom közt taktikázó fejedelemség történetének, Apafi korának mozgalmas rajza nagy sikert hozott, kivált Kolozsvárott. Ugyanez a kor volt tárgya a következő, a Törökvilág Magyarországon című regényének is. A török megszállás kora később is foglalkoztatta (Janicsárok végnapjai, Szolimán álma, Kurbán bég). Megmaradt feljegyzései tanúskodnak arról, hogy ez a hallatlan nagy képzelőerővel megáldott mesemondó mennyi történelmi, földrajzi vagy akár természettudományi előtanulmányt folytatott művei megírása előtt, noha nem törekedett a részletekig terjedő pontosságra. Erdély állandó témái közé tartozott. 1854-ben jelent meg az Erdélyi képek című novelláskötete, majd 1877-ben az Egy az Isten (ebben a regényben Torockó leírása Jókai írásművészetének egyik remeke), s A Damokosok vagy a Szegény gazdagok fontos színhelye Erdély. Szívesen írt Jókai a kuruc korról, a nemzeti függetlenségért folytatott Rákóczi-szabadságharc korát idézik fel A lőcsei fehér asszony és a Szeretve mind a vérpadig szenvedélyes szerelemtörténetei vagy az anekdotikus elbeszélés, A huszti beteglátogatók.
Mégis a legtöbb hitelességgel és életismerettel és legnagyobb szeretettel a régiből újjáalakult Magyarországot, a reformkort és életének meghatározó eseményét, a szabadságharcot tudta bemutatni. Ezek közé tartoznak legolvasottabb regényei. Részben Kisfaludy Károly, részben Katona József sorsát szőtte eggyé az És mégis mozog a föld! főhősének, Jenőy Kálmánnak életleírásában, ebben a romantikus művészsorsban, mely egyúttal a magyar irodalom és a magyar színészet hőskorának eposza is. A régi Magyarországot, melyből a reformkor kialakult, talán egyetlen irodalmi mű sem tudta olyan gazdagon megmutatni, mint Jókai regénye, az Egy magyar nábob. A regény folytatása a Kárpáthy Zoltán, melynek címadó főhősében a reformkor emberi ideálját formálta meg az író. Legemlékezetesebb fejezete a műnek az 1838-as pesti árvíz leírása, melyben a főhős a legendás hírű "árvízi hajóssal", Wesselényi Miklóssal együtt menti a bajbajutottakat. (Egykor Wesselényi mentette ki Laborfalvi Rózát is.) A következő nemzedék már a reformkort lezáró szabadságharc nemzedéke, melynek történetét Jókai A kőszívű ember fiaiban írta meg. Ez is hatalmas mű, eposz a szabadságharcról a három Baradlay fiú sorsán keresztül. Akik 1869-ben olvasták a regényt, elbűvölte őket a stílus varázsa, ők negyvennyolcból, negyvenkilencből nem láthattak mást csak emberfölötti nagyszerűséget, kivételes sorsokat és jellemeket, s érezhették a fényes önigazolást, akárcsak a Csataképek novelláiban. A szabadságharc leverését követő önkényuralom időszakának sajátos képét, az idegent magához asszimiláló magyar föld képét rajzolja meg Jókai Az új földesúr című regényében.
Teremtő képzelete azonban a legkülönbözőbb helyszínekre, korokba vezeti az olvasót. Sobieski Lengyelországába (Egy asszonyi hajszál), az északi Jeges-tengerre (Egész az északi pólusig!), a régi Kínába (A leaotungi emberek), Pizarro Amerikájába, Peruba (A megölt ország), az ókori Szíriába (Kelet királynéja), Szibériába (Szabadság a hó alatt), a régi Dalmáciába (A három márványfej) vagy akár a jövőbe (A jövő század regénye). Ez az utóbbi mű fantasztikus utópia (akárcsak más szempontból A fekete gyémántok), melyben a világháború problémáját nem a politikusok, hanem a székely ezermester, Tatrangi Dávid oldja meg az akkoriban a túlzó fantázia termékének tartott találmánya, a repülőgép segítségével, s legyőzi az orosz rémet, a "nihilistákat".
Jókai regényeinek, illetve írásművészetének különleges értékei a leírások. Magyarország történeti, természeti szépségeit sokszor Jókai műveiből ismerhetjük igazán. Ilyen a Vág völgye romvárainak leírása, a magyar puszta (Hétköznapok), Erdély bércei (Szegény gazdagok), a Vaskapu, a befagyott Balaton (Az aranyember), de a gyermekkori emlékek, a régi Komárom képe is emlékezetes marad (Az elátkozott család, Az aranyember, A tengerszemű hölgy). Több regényét az önéletrajzi vonatkozások teszik érdekessé (Mire megvénülünk, Politikai divatok, A tengerszemű hölgy), de önéletrajzi írásait külön kötetben is megjelentette (Életemből). Jókai nyelve, stílusának ereje ma is elbűvöli az olvasót, s művei nemcsak az irodalmi, de az élő, társalgási nyelvet is befolyásolták.
A magyar regény klasszikus mestere. A legősibb erdélyi családok egyikének leszármazottja. Tanulmányait a nagyenyedi kollégiumban végezte, majd egészen ifjan részt vett az 1834-1835-ös erdélyi országgyűlésen, ahol kapcsolatba került a politikai élet szellemi vezetőivel, s barátságot kötött Wesselényi Miklóssal. Rövid hivatalnokoskodás, majd ugyancsak rövid bécsi orvosi tanulmányok után 1840-ben Kolozsvárt telepedett le, s az ellenzék egyik vezető politikusa lett. Ekkor írta első nagyobb publicisztikai művét a francia és angol liberalizmus hatását mutató, reformpolitikai szellemű munkáját, a Korteskedés és ellenszereit. 1847-ben Pesten telepedett le, a Pesti Hírlap munkatársa lett. Ugyanebben az évben jelent meg első befejezett regénye, a Báthoriak korában játszódó Gyulai Pál. Szélsőségessé fokozott szorongás, végzetszerűnek felfogott emberi sorsok jellemzik a regény történelemszemléletét, a 16-17. századi Erdély osztrák-török fenyegettetését hasonlónak érzi a 19. század osztrák-pánszláv fenyegetettségéhez.
A szabadságharc alatt 1849-ben képviselő, a békepárt híve. A világosi fegyverletétel után jelentkezett a katonai kormányzatnál, de 1850-ben felmentették. Ugyanakkor jelent meg híres röpirata a Forradalom után, melyben elítélte Kossuth politikáját, s a nemzetet az új helyzethez való alkalmazkodás szükségességéről próbálta meggyőzni, az osztrák hatóságokat pedig arról, hogy a magyar jellemtől idegen a forradalmiság, tehát nincs értelme az abszolutizmus fenntartásának Magyarországon. 1851-ben jelent meg másik röpirata, a Még egy szó a forradalom után hasonló szellemben foglalkozik a Monarchia és a magyarság viszonyával.
1855-től megszakításokkal a Pesti Napló szerkesztője, cikkeivel a Deák-párt programját, a kiegyezést segítette elő. Az ötvenes években írt társadalmi regényeiben (A szív örvényei, Férj és nő, Ködképek a kedély láthatárán) a romantikus hagyománytól távolodva a realista regény lehetőségeivel (pl. szenvedély nélküli, tárgyilagos leírások alkalmazásával) kísérletezett. Ezek közül legfigyelemreméltóbb a Ködképek..., melynek a parasztjait akaratuk ellenére boldogítani akaró főhősével, illetve fanatikus törekvéseinek kudarcával kapcsolatban jegyezte meg az író tanulságul: "Rögeszméink gyakran vétkesebbé tesznek bennünket és szerencsétlenebbé mást, mint bűneink." De Kemény más műveinek is visszatérő problémája a pusztulásba, bukásba sodró jó szándékú, nemes törekvés, ha az egyén (vagy akár a nemzet) nem tud vagy nem akar önismerettel alkalmazkodni a kiszámíthatatlan körülményekhez (vagy sorshoz), ha nem képes önfegyelemmel ezekhez a körülményekhez alkalmazkodni, korlátozni vágyait, szabályozni tetteit.
Utolsó három nagy történelmi regényének tragikuma is ezen a felfogáson alapul. A fejedelemkori Erdélyben játszódó Özvegy és leánya, mely már a realista, lélektani regénnyel rokon, a lánya elrablásáért eszelős dühvel bosszúra törő Tarnócziné és lányát, Sárát elrabló Mikes fiúk, illetve a Mikes család konfliktusának története. Az igazi konfliktus azonban a Sárát elrabló Mikes János és a lány között alakul ki, János ugyanis testvére, Kelemen számára vállalta a lányrablást, s csak később döbbent rá arra, hogy mennyire vonzódik Sárához, aki a rabláskor felismerte azt a férfit, akit ismeretlenül is megszeretett már korábban, s ezért hagyott fel az ellenkezéssel. Mikor nyilvánvalóvá válik mindkettőjük számára a valóság, már késő. A tragikus kifejlet szinte balladai erővel következik be. Mikes János tragédiáját a nőrablásról tett meggondolatlan kijelentése okozta, noha más számára rabolt, mégis magát rabolta meg, "testvérének nem viszonzott szerelméért lemondott a viszonzott szerelem sérthetetlen jogáról, s a sors e tartalmatlan nagylelkűséget szigorúbban szokta büntetni a hűtlenségnél." A regénybeli történet forrása Szalárdi János Siralmas magyar krónikája (1662-1664), mely a 16. századi Erdély történetét dolgozza fel. Részben ugyanez a mű a forrása Kemény másik nagy történelmi regényének a Rajongóknak, melynek címe a szombatosok vallási mozgalmára utal. A meglehetősen bonyolult szerkezetű mű két jellem végzetes szembenállásának története. A pénzéhes és szívtelen Kassai István kancellár fanatikus gyűlöletében mindent elkövet a művelt, bőkezű Pécsi Simon, a szombatosok vezetője ellen. A tragikus vég - Kemény Zsigmond regényelméletének megfelelően - az emberi természetből fakadó jellem végzetté válásának folyamata, nincsenek kis vagy nagy bűnök, minden hibánkban ott van a katasztrófa lehetősége.
Tragikus sors jutott Keménynek is. Magánéleti kapcsolatai nem voltak szerencsések, rendszertelen életmódja következtében egészsége megromlott, elméje elborult, utolsó éveit szinte élőhalottként testvére pusztakamarási birtokán töltötte. A Rajongókkal egyidőben, 1858-ban jelent meg a negyedik történelmi regénye a Mohács utáni időkben játszódó Zord idők. Ez az író legdrámaibb műve, melyben a véletlen hibák vagy a nemes, jószándékú tettek egyaránt iszonyú tragédiák, mérhetetlen pusztulás, gyász okozói.
Költő, író, a 19. század egyik legjelentősebb kritikusa. A kolozsvári református kollégiumban tanult, majd magántanárként ismeretségbe került az erdélyi szellemi élet vezetőivel. 1848-ban a kolozsvári ifjúság egyik szónoka, a szabadságharc leverése után Pesten élt, ekkor jelentek meg első kritikusi és szépirodalmi művei. Költői munkásságából emlékezetes az 1849-ben írt Hadnagy uram és az 1851-ben keletkezett Pókainé, valamint a szabadságharc emlékét ébren tartó verse a Szüreten.
1857-ben a pesti református teológián magyar irodalmat adott elő, s még ugyenebben az évben jelent meg az Egy régi udvarház utolsó gazdája című kisregénye, a kor legjelentősebb szépprózai remeke. A történet főhőse Radnóthy Elek, aki hosszú betegség után visszatérve ősi birtokára a Bach-korszak, a szabadságharcot leverő önkényuralom viszonyai között képtelen felfogni a világ változását, képtelen az új helyzethez alkalmazkodni. Az ősi birtok és udvarház fokozatosan pusztul. Radnóthy lánya Bécsben sógornőjénél, az ezredesnénél nevelődik, bálokba jár, s már nem Erzsike, hanem Elisabeth, s a daliás Kahlenberg kapitány a szíve választottja. Fiát, Gézát, miután végigküzdötte a magyar szabadságharcot, besorozták osztrák katonának, s most betegen fekszik egy milánói kórházban. Radnóthy bármit tesz, minden visszájára fordul, s mikor fia haláláról értesül, élete rohamos hanyatlás lesz, majd rövidesen meghal. A birtok némi pereskedés után lányáé és Kahlenbergé lesz, kik német telepesekkel modernizálják. Radnóthy tragikuma jelképes, benne egy egész társadalmi réteg sorsa tükröződik.
Gyulai kritikai munkássága 1850 után bontakozott ki, s az 1850-es években ő vált a korszak irodalomszemléletét meghatározó kritikussá, megteremtve a "népnemzeti" fogalmát. Felfogása szerint a magyar irodalom Kazinczyék után vált igazán nemzetivé, miután fordítások és külföldi irodalmi hatások helyett részben a népi, részben a régi magyar irodalom forrásaiból merítettek, s így vált valóban nemzetivé, egyszersmind európaivá irodalmunk, s ennek a fejlődésnek csúcsán Petőfi és Arany költészete áll.
Gyulai 1858-ban nősült, felesége Szendrey Mária, Petőfiné húga. Kolozsvárt, majd Pesten élt, az Arany János és Kemény Zsigmond köré csoportosuló irodalmi kör tagja lett. Kiadta Petőfi, majd Vörösmarty műveit (az utóbbi életrajzát is megírta). 1873-tól a Budapesti Szemle szerkesztője, majd 1873-tól Toldy Ferenc utódja a pesti egyetemen. Kritikáival kemény harcot folytatott a Petőfi-epigonok ellen, s ő volt Jókai egyik legmakacsabb bírálója. A kiegyezés után ő lett a hivatalos irodalom vezéralakja. Ekkor készült emlékbeszédeiben eltérve némiképp a műfaj klasszikus hagyományától (melynek első mestere nálunk Kölcsey volt), Gyulai főként portré és pályakép megrajzolására törekedett, az emelkedett hangú megemlékezés helyett (pl. Eötvös Józsefről, Toldy Ferencről, Kemény Zsigmondról, Arany Jánosról) inkább lírai esszét alkotott.
A reformkor a magyar színészet hőskora. Déryné emlékirataiból vagy Jókainak az És mégis mozog a föld című regényéből kaphatunk képet róla. 1837-ig nem volt állandó épülete a nemzeti nyelv ápolását szolgáló legfontosabb intézményeink egyikének, a Nemzeti Színháznak. Vándorszínészek, a harmincas évektől állandó társulatok járták az országot, s a nagyobb helységek vendégfogadóinak termében vagy a kocsiszínben tartották az előadásokat. Petőfi vándorszínész korából való emlékeit és élményeit több költeményben is megörökítette (Első szerepem, A tintásüveg, Levél egy színész barátomhoz, Színbirálat, Szinészdal, Bucsú a szinészettől).
1837. augusztus 22-én nyílt meg az első állandó színház Pesten, a Kerepesi úton (a mai Rákóczi út és Múzeum körút sarkán) Pesti Magyar Színház néven, s az ünnepi megnyitón előjátékként Vörösmarty Árpád ébredése című prológusát mutatták be, ahol a sírból feltámadó Árpád fejedelem alakítója Lendvay Márton volt (utána E. Schenk Belizár című drámáját játszották, a címszerepben Megyeri Károllyal). Általában gyenge, németből fordított darabokat, lovagdrámát, érzelmes színművet, rémdrámát, vígjátékot, Kotzebue, Brohl, Bäuerle, Auber műveit adták elő, ritkábban Schillert, Victor Hugot, Shakespeare-t és Molière-t is. Magyar szerzőt, Csokonait, Vörösmartyt vagy akár Czakó Zsigmond drámáit, Degré Alajos vagy Csató Pál vígjátékait alkalmanként és gyér számú előadásban játszották. Az első magyar siker Kisfaludy Károly vígjátékaival jelent meg színpadjainkon. Nagy sikere volt Nagy Ignác Tisztújítás című darabjának is. (Eötvös szintén ezt a témát dolgozta fel kevésbé sikerült Éljen az egyenlőség című színművében.) Katona József Bánk bánjának valódi elismerése csak 1848-ban következett be. Nagyobb sikerük a népszínműveknek volt, Gaál József Peleskei nótáriusával s még inkább Szigligeti darabjaival, kivált a Szökött katonával, mely a forradalom előtti Nemzeti Színház legnagyobb sikerdarabja volt. A szabadságharc leverése utáni időszak - érthető módon - nem kedvezett a nyilvános szórakozást jelentő színpadnak. Ekkor születhetett olyan mű, mint Madách nagy filozófiai drámája, Az ember tragédiája. Később, a színházi élet élénkebbé válásával tűntek fel újra a magyar színpadokon Szigligeti, majd Szigeti József (A vén bakancsos és fia, a huszár), később Csiky Gergely újabb darabjai.
A győri bencés gimnáziumban kezdett el tanulni, de fegyelmezetlen magatartása miatt abba kellett hagynia tanulmányait. Katonai nevelőintézetbe került, majd részt vett a Napóleon elleni itáliai harcokban, később itthon és külföldön teljesített katonai szolgálatot. 1811-ben lemondott akkor már főhadnagyi rangjáról. A maga erejéből próbált boldogulni. Bécsben festészetet tanult. Már a bécsi útja előtt kezdett el verseket írni, első ösztönzője bátyja, Kisfaludy Sándor volt, akinek kötetét, a Himfy szerelmeit, mikor katona lett, magával vitte. Átvette bátyja erős patriotizmusát. Ekkortájt született első drámája, A tatárok Magyarországban is, mely 1819-ben fergeteges sikert aratott Székesfehérvárt, majd Pesten. Erről írta ugyanezen címmel önironikus epigrammáját 1817-ben: "Sok haza-puffogatás, ok semmi, de szörnyű magyarság, / Bundás indulatok: ó be t a t á r i műv ez!"
Eme siker után szinte sorozatban készítette színdarabjait: Ilka, vagy Nádorfejérvár bevétele, Stibor vajda, A kérők, A pártütők, Szécsi Mária vagy Murányvár ostromlása, Kemény Simon, Irene. Jelentőségük leginkább abban rejlik, hogy a korábban játszott lovagdrámák után egy korszerűbb magyar színpadi nyelvet teremtettek. Vígjátékai közül legjelentősebbek A kérők, a Csalódások és a Leányőrző. Ezekben szinte előzmény nélkül tudott társalgási nyelvet teremteni a színpadon. Kisfaludy minden előzetes irodalmi pártállás, elfogultság nélkül, ösztönösen, tehetségétől vezetve indult el irodalmi pályáján. Kazinczy műveit kezdte tanulmányozni, s ennek hatása kimutatható későbbi alkotásain. Elbeszélései (Sulyosdi Simon, Tollagi Jónás viszontagságai, Mit csinál a gólya? Tollagi mint házas) a magyar társadalom reális rajzát adják, kedvelt hőse a jómódú vidéki földesúr, aki hivatalt vállal vagy házasodni készül, s ebből bonyodalmak származhatnak.
1823-ban indította meg az Aurora című irodalmi almanachját, melyben többek között Kazinczy, Kölcsey, Fáy András, Bajza József, Czuczor Gergely és Vörösmarty művei jelentek meg. Ugyanitt közölte verseinek legnagyobb részét is. Témái a sors, a szerelem és a haza. Az elsőbe többnyire bölcselkedő költemények tartoznak (Élet és phantasia, Tűnő életkor, Az élet korai), szerelmi lírája alig különbözik a kor udvarló, virághasonlatokat kedvelő termékeitől. Hazafias versei közül legismertebb a Mohács , a Kölcsey Husztjára emlékeztető Visegrád. Igazi népszerűséget a többnyire idegen mintákat követő műköltészettel szemben a nemzetinek és magyarosnak ítélt dalai teremtettek, melyek nagy befolyással voltak a műdal későbbi alakulására. A Szülőföldem szép határa kezdetű dalát több nemzedék olvasta elérzékenyülve, a kortársak számára A rákosi szántó a török alatt című "történelmi helyzetdala" vált kedveltté, mely szintén párhuzamot kínál Kölcsey Rákos című költeményével.
A 19. századi magyar nemzeti drámairodalom legjelentősebb alkotója. A pesti és a kecskeméti piaristáknál tanult, majd 1815-ben szerzett jogi diplomát Pesten. 1811 és 1813 között műkedvelő színészként és fordítóként is részt vett a pesti színtársulat munkájában. Ekkor vallott egy monogrammal jelzett levélben szerelmet Dérynének, aki nem jött rá, hogy kit rejtenek a név kezdőbetűi. 1820-tól alügyész, majd 1826-tól főügyész Kecskeméten, s hivatali idejének kezdetétől felhagyott irodalmi munkásságával.
Drámaírói pályáját csekély művészi értékű lovagdrámák fordításával kezdte, majd történelmi drámákat írt (István a magyarok első királya, Ziska, Jeruzsálem pusztulása), ebbe a sorba illeszkedik az első változatban 1815-ben készült Bánk bán is. Ezt a változatot 1819-ben átdolgozta, s 1821-ben megjelentette Pesten. A kiadott művet kevesen olvasták, s első előadásai (ősbemutató 1833. február 15-én Kassán) nem hoztak igazi sikert. Látványos elismerése 1848. március 15-én történt, amikor közkívánatra tűzték műsorra. 1858-tól újra játszották, de átütő sikert nem aratott. Irodalmi értékét Arany János és Gyulai Pál tárták fel. Erkel Ferenc operaváltozatához (1861) Egressy Béni írta a szövegkönyvet.
A Bánk bán történelmi források alapján készült tragédia. Az országjáró útjáról hazatérő Bánk bánt, a távollevő király helyettesét az idegen királynő és idegen párthíveinek zsarnokoskodása, dölyfje miatt lázadozó urak fogadják. Lecsendesíti a békétleneket, de ekkor jut tudomására, hogy feleségét, Melindát a királyné öccse, Ottó meggyalázta. Az ország sorsáért felelős nagyúr és a magánéletében megalázott ember a hosszas vita során felindulva megöli a királynét, Gertrudist mint az ország tönkretevőjét és mint felesége meggyalázásának vélt vagy valódi részesét. A hazatérő király elismeri ugyan, hogy "méltán esett el" a királyné, az erkölcsi tisztaságát mindenek felett tartó Bánk azonban lelkileg összeomlik tettének súlya és főként Melinda halála miatt. Ahogy Bánk tragikus tettének motivációja kettős, a nemzeti és az egyéni sérelem megtorlása, ugyanúgy kettős máig a dráma megítélése is, elsősorban politikai, vagy szerelmi tragédia-e. A dráma különleges értéke a hibátlan szerkezet, a végig fenntartott feszültség, a rendkívül árnyalt lélekrajz, s rokontalan, ódon zamatú nyelve, mely tömör, csupa erő és indulat.
A legismertebb és a legjelentősebb magyar drámaírók egyike. Régi nemesi család sarja. Magántanulóként a váci piaristáknál tette le vizsgáit, utána a pesti egyetemen tanult filozófiát, majd jogot. Ügyvédi vizsgája után megyei másodjegyző lett Nógrádban, de 1843-ban betegsége miatt lemondott tisztségéről. 1845-ben feleségül vette Fráter Erzsébetet. A szabadságharc idején megyei főbiztos. 1849-ben az éppen várandós nővérét, Máriát honvédtiszt férjével menekülés közben a román parasztfelkelők lemészárolták. 1852-ben Kossuth titkárának rejtegetése miatt egy évi börtönbüntetésre ítélték. 1854-ben elvált, majd anyjával és gyermekeivel szülőfalujában, Alsó-Sztregován élt. 1861-től újra részt vett a közéletben, országgyűlési képviselő lett. 1859-1860-ban a sztregovai magány idején készült Madách nagy romantikus emberiségkölteménye, Az ember tragédiája, mely 1861-ben jelent meg. Nem ez volt az első műve, irodalmi pályáját versekkel kezdte, melyeket Lantvirágok címmel jelentetett meg 1840-ben, de ezek nem keltettek nagyobb figyelmet. Érdekességük ma inkább csak a Tragédiát előlegző motívumaik miatt van. A Tragédia sem az első drámai kísérlete volt, már 1839-ben elkészült a Commodus, majd a Nápolyi Endre, később a szintén történelmi tárgyú Csák végnapjai. Még három darab született a Tragédia előtt: a Csak tréfa, a Mária királynő és A civilizátor, mely a Bach-korszak szellemét és hivatalnokait gúnyolja ki.
Madách valamennyi műve közül messze kiemelkedik Az ember tragédiája. A darabot először Arany Jánosnak mutatta meg, aki főleg nyelvi, verselési szempontból javított a kéziraton. A Tragédia első három színe és az utolsó (a keretszínek) a bibliai mítosz keretébe helyezik a cselekményt: az Úr ellen fellázadó Lucifer részt kér a teremtésből, s az Úr két fát megátkoz az Édenkertben, azokat átengedi Lucifernek, aki a tudás ígéretével rábírja az első emberpárt a fa gyümölcsének megízlelésére. Ezért az Édenből kiűzött Ádám és Éva arra kényszerül, hogy maga alakítsa sorsát. Lucifertől követeli Ádám, hogy részesítse őt a megígért tudásban. Lucifer megidézi a Földszellemet s a földi világot irányító természeti erőket. Ádám rádöbben erejének korlátozott voltára. Amikor Ádám a saját jövőjét szeretné megismerni, Lucifer álmot bocsát rá, melyben megálmodja az emberiség történelmét. Ezekben a történelmi színekben Ádám Lucifer vezetésével, Éva társaságában különböző alak- és szerepváltozásokkal végigéli a történelem jelképesen reprezentatív korszakait. Erről Madách a következőket írta egyik levelében: "Egész művem alapeszméje az akar lenni, hogy az ember Istentől elszakad, s önerejére támaszkodva cselekedni kezd: az emberiség legnagyobb és legszentebb eszméin végig egymás után cselekszi ezt." Ezek az eszmék a szabadság, a kereszténység, a tudomány, a szabad verseny és az utópista szocializmus. Ádám az egyiptomi színben fáraóként az egyéni dicsőségvágy értéktelenségére, az athéni színben Miltiadészként a demokrácia gyengeségére, a római színben egy patriciusként az egyéni élvezetek hiábavalóságára ébred rá, s a szeretet és a kereszt hitében Péter apostolt követi. A bizánci színben Ádám mint Tankréd a szeretetet hirdető hitből a vallási fanatizmust, az értelmetlen aszkézist tapasztalja, majd a történelmi küzdelmektől elfordulni akarván Keplerként a prágai színben tudományos munka helyett csillagjóslásokra kényszerül az udvaroncok számára; tudósi és emberi megaláztatásban a forradalmi Párizsba vágyik, ahol mint Danton tűnik fel, s rokonszenv ébred benne a kivégzésre szánt arisztokrata lány iránt, akiben Évát ismeri fel, majd ugyancsak Éva alakjában a forradalmárnő nyers felkínálkozása riasztja el, végül a tőle elpártolt nép őt ítéli lefejezésre. A következő szín már a költő jelenébe, a szabad verseny világába, Londonba vezeti Ádámot, ahol minden megvásárolható, a tudomány, a művészet, a szerelem, a becsület, ő tehát olyan világba vágyik, ahol az értelem teremt a társadalomban rendet. Ez a falanszter világa, ahogy Madách az utópista szocialisták, elsősorban Fourier tanai alapján elképzelte, ahol vagyonközösség és béke van, de ahol csak a tudományt és a termelést becsülik, ahonnan a művészet, a költészet és a legemberibb érzés, a szerelem száműzve van. Ádám szabadulni szeretne a földi világtól, az űrbe repül, de a Föld szelleme visszahívja, hiszen emberi voltának megsemmisülését jelentené, ha az ő köréből távozna. A korabeli természettudomány divatos elmélete szerint a naprendszer kihűlése a nem olyan távoli jövő problémája lehet, ennek megfelelően Ádám az Egyenlítőn sarkvidéki körülmények közé kerül, a nyomorúságosan élő eszkimók közé. Ez az emberi történelem vége. Ádám, aki az egyes jelenetek, illetve színek folyamán fokozatosan öregedett, a nyomasztó álomból fölébredve ismét ifjan, az Édenből való kiűzetés helyszínén ébred. A kiábrándító álomlátások után végezni akar magával, hogy megakadályozza az álmodott történelem megvalósulását. Ettől a szándéktól Éva vallomása rántja vissza, aki közli, hogy anyának érzi magát. Ádám az Úrhoz fordul, aki munkára, tettre bíztatja, s arra, hogy a felé szüntelenül hangzó szózatra ügyeljen, "mely visszaint s emel, s ha elnémul ez égi szó, a gyenge nő tisztább lelkülete... meghallja azt."
A Tragédia a magyar irodalom egyik legnehezebben értelmezhető műve, kritikusok, irodalomtörténészek különbözőképpen magyarázták, néha teljesen ellenkező véleményre jutva. Valóban, Ádám és Lucifer párbeszédei, érvei, Éva különböző jelentésű szerepei lehetővé teszik az értelmezés többféleségét.
Madách utolsó jelentősebb műve a bibliai történetet feldolgozó Mózes, az elnyomott népe szenvedéseinek hatására nemzeti öntudatra ébredő hős drámája. A népe azonban, mely még nem érett a szabadságra, csak negyvenévi vándorlás után, egy új, áldozatkész nemzedék révén juthat el az ígéret földjére. A darab első elemzői is számottevő megfelelést ismertek fel a mű és a szabadságharc bukása utáni magyar történelmi helyzet sorskérdései között.
1862-ben a Kisfaludy Társaság tagjává választották, Az aesthetika és a társadalom viszonyos befolyása címmel olvasta fel székfoglaló előadását. A következő évben az Akadémia is tagjai közé választotta, ekkor székfoglalóját (A nőről, különösen aesthetikai szempontból) a költő betegsége miatt Bérczy Károly olvasta fel. Régi betegsége, a szívbaj egyre erősebben kínozta, s ez lett halálának oka is.
A legtermékenyebb magyar színpadi szerző. 114 színdarabja mellett több drámát fordított, operaszövegkönyvet írt, és mint a színitanoda tanára dramaturgiai tankönyvet is készített, s megírta a magyar színészek életrajzait.
Mérnökhallgatóként kezdett 1834-ben a budai színtársulatnál játszani, majd 1837-től a Pesti Magyar Színház színésze, 1840-től haláláig a Nemzeti Színház tagja. Jól értett a színpadi hatások kiaknázásához, s nagy gyakorlatra tett szert a drámaírásban, azonban darabjainak kitűnő cselekményszövése ellenére a jellemalkotás és a költői dikció gyengesége miatt igazán jelentős darabot nem alkotott. Történeti tárgyú drámákkal kezdte pályáját (Vazul, A Pókaiak, Micbán családja), első nagyobb sikert a Gritti című darabja aratott 1845-ben, majd a II. Rákóczi Ferenc fogsága 1848-ban. (Ezt a szabadságharc végéig műsoron tartották.) Jelentőségét a magyar drámairodalom történetében a népszínmű megteremtésével szerezte. (Ez a műfaji elnevezés is tőle származik.) Az 1843-ban bemutatott Szökött katona című darabjának nagy sikere nemcsak fordulópontot jelentett írói pályáján, hanem a magyar drámairodalom történetének is jelentős eseménye, hiszen Szigligeti új műfajt teremtett (részben a francia melodráma, részben a bécsi népies darabok hatása alapján), a népszínművet. Ugyanakkor ezekkel a darabokkal újdonságként a jelenkori élet témája is színpadra került. A Szökött katona volt a forradalom előtt a Nemzeti Színház legnagyobb sikere. A következő évben a Két pisztoly szinte hasonló sikert hozott. 1847-ben adták elő legjobb népszínművét, a Csikóst.
Már a szabadságharc után játszották legmaradandóbb darabját, a Liliomfit, amely szerelmi történet, Szigligetinek kedves szereplőkkel, a színészekkel. Önéletrajzi elem a darabbeli Szilvai Gyulának névváltoztatása színésszé válásakor Liliomfira. (Szigligeti neve eredetileg Szathmáry volt.) Későbbi darabjai közül említésre érdemes még a Cigány (1853), az úrhatnámságot nevetségessé tevő Fenn az ernyő, nincsen kas (1858), a Mama (1857) mely a korszak legjobb társalgási vígjátéka, és A trónkereső (1868). Életművéből összkiadás nem készült, darabjainak jelentős része kéziratban maradt.
A reformkor a magyar sajtó történetének is fontos korszaka. A legjelentősebb politikai lapot, Kultsár István Hazai és Külföldi Tudósítások című lapját (1806-1848) nem számítva viszonylag korán indult az első magyar irodalomelméleti-kritikai lap (Kölcsey Ferenc és Szemere Pál szerkesztésében), az Élet és Literatúra, mely címét később Muzarionra változtatta (1826-1833). A szépirodalmi munkák túlnyomó többsége a század elején a jelentősebb lapok irodalmi melléklapjaiban vagy az almanachokban jelent meg. A harmincas években megélénkülő szellemi élet jele volt az irodalmi divatlapok megjelenése (Regélő, Rajzolatok), s ekkor indult meg a legmagasabb színvonalú irodalomkritikai folyóirat is, az Athenaeum (1837-1843). Szerkesztői Vörösmarty, Toldy Ferenc és Bajza József voltak. A negyvenes évek divatlapjai többségükben már azoknak a fiatal íróknak, költőknek írásait közölték, akik 1848. március 15-ét előkészítették. Ilyen volt a Pesti Divatlap (1844-1848) Vahot Imre szerkesztésében, ahol Petőfi, Arany, Jókai művei jelentek meg, az Életképek (1843-1848), melyet egy ideig Jókai szerkesztett, s ez a márciusi ifjak még jelentősebb lapja lett, ahova az említett szerzők mellett Tompa Mihály, Garay János, Vas Gereben, Pálffy Albert, Egressy Gábor, Vasvári Pál írtak. Színvonalas lap volt a Honderű. Igazi nagy változást a magyar sajtó történetében az 1848-as napilapok jelentették, ezekben született meg - francia mintára - a modern magyar hírlapírás. A korábbi lapok néha terjengős, gondosan szerkesztett mondatai, részletező bőbeszédűsége, körülményes fogalmazása helyett az élő nyelv közvetlenségével tudósítottak, friss, szellemes politikai reflexióikkal olyan nyelvet és olyan új műfajokat honosítottak meg, mely azóta is a legjobb, vállalható hagyományt jelentik. Egyébként ekkor (1848-1849-ben) jelent meg a legtöbb lap Magyarországon: 240 (ezek hosszabb-rövidebb ideig élő, különböző nyelvű, főként német periodikumok voltak). Közülük legismertebbek s történelmi jelentőségűek a következők: Kossuth Hírlapja, Közlöny, Március Tizenötödike, Munkások Újsága, Nép Barátja, Pesti Hírlap.
A szabadságharc leverése után az erős cenzúra és a szigorú engedélyezési rendszer miatt lényegesen kevesebb lap jelent meg. Említésre méltó az irodalmi lapok közül a Hölgyfutár (1849-1864), Arany lapjai: a Szépirodalmi Figyelő (1860-1862) és a Koszorú (1863-1865), a hosszú életű és népszerű közművelődési hetilap a Vasárnapi Újság (1854-1921) és a napilapok közül a legjelentősebb, a Pesti Napló (1850-1939), melyet 1855-től két év megszakítással 1869-ig Kemény Zsigmond szerkesztett.
1825. november 3-án, a pozsonyi országgyűlésen ajánlotta fel Széchenyi István birtokainak egy évi jövedelmét, 60 ezer forintot a Magyar Tudós Társaság létrehozására. Tettét más, főként fiatal arisztokraták is jelentős összegekkel támogatták, így 1827-ben az országgyűlés a XI. törvénycikkben kimondhatta a társaság megalapítását. 1830-ban fogadta el az uralkodó az alapszabályokat, s még ugyanazon évben az alakuló ülésen elnökké Teleki József grófot, alelnökké Széchenyi Istvánt választották, létrehozták a nyelvtudományi, bölcseleti, történeti, matematikai, természettudományi, törvénytudományi osztályokat, hol a nyelvtudományiba többek között Kisfaludy Sándor és Károly, Vörösmarty Mihály, Toldy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Pázmándi Horvát Endre, a bölcseleti osztályra az írók közül Berzsenyi Dániel s a történetibe Kazinczy Ferenc került. Az Akadémia titkára először Döbrentei Gábor volt, majd az irodalomtörténet-írás atyja, Toldy Ferenc következett, utána a történész Szalay László, s 1864-től Arany János. Ekkor az intézmény elnöke Eötvös József volt (aki egyébként nagyon is fiatalon, 22 éves korában került az Akadémia tagjai közé).
Kezdetben az Akadémia vezetősége arra kötelezte a tagokat, hogy a megjelent könyvekről bírálatokat írjanak függetlenül attól, hogy a mű érdemel-e figyelmet vagy tüzetesebb elemzést. Ezt a kötelezettséget később megszüntették, maradt a legfontosabb feladat, a magyar nyelv kiművelése, szabályainak meghatározása volt. Különös figyelmet fordítottak a magyar színház- és drámairodalom támogatására. Az Akadémia mai székháza 1862 és 1865 között épült nemzeti közadakozásból. 1869-ben a hat osztályt hárommá (nyelv- és széptudományi, bölcseleti-társadalmi és történettudományi, matematikai és természettudományi) vonták össze. Ekkortájt indultak meg a ma is ismert alapvető tudományos folyóiratok, az Egyetemes Philológiai Közlöny, a Magyar Nyelvőr, az Irodalomtörténeti Közlemények, a Magyar Könyvszemle.
Az Akadémia tevékenységét kezdetben szinte kizárólag a magyar írók (Vörösmarty Mihály, Erdélyi János, Arany János, Eötvös József) határozták meg, a természettudomány területéről említésre méltó a mezőgazdász Balásházy János, a ma már inkább nyelvújítóként ismert orvos Bugát Pál és a vízmérnök Vásárhelyi Pál, valamint a dinamó-elv feltalálója, Jedlik Ányos.
A magyar irodalomtörténetírás atyja. Eredeti neve Schedel Ferenc volt, kezdetben ezen a néven publikált, s 1828-tól (hivatalosan csak 1847-től) használta a Toldy családnevet. Cegléden, majd a pesti piaristáknál tanult, utána a pesti egyetemen először bölcsészeti, később orvostudományi előadásokat hallgatott, végül az utóbbi szakot végezte el. Az egyetemi tanulmányok ideje alatt ismerkedett meg a magyar irodalom jeles alkotóival (Virág Benedekkel, Kisfaludy Károllyal, Kazinczy Ferenccel, Bajza Józseffel), s ekkor merült fel benne a magyar irodalom külföldi megismertetésének szükségessége. 1828-ban jelentette meg a Handbuch der ungrischen Poesie I-II. (A magyar költészet kézikönyve) című munkáját, melyben rövid irodalomtörténeti áttekintés és életrajzi adatok után magyar és német nyelven közölte a magyar költészet jelesebb darabjait. Sokáig ez volt az egyetlen forrás külföldön a magyar irodalomról. Hosszabb nyugat-európai utazás után (amelynek során Goethét is meglátogatta Weimarban), orvosi gyakorlatot folytatott, majd 1830-ban az Akadémia tagja lett, 1835-től pedig a titkára.
Nagy szerepe volt abban, hogy a magyar tudományos élet szervezett és korszerű színvonalú lett. Mint akadémiai titkár szervezte meg a magyar nyelvművelést. Megindította a Nemzeti könyvtár című sorozatot, amelynek keretében kiadta Kármán József, Csokonai Vitéz Mihály, Faludi Ferenc és mások műveit. Már a szabadságharc leverése után, 1850-ben lett az egyetemen az esztétika és az egyetemes irodalomtörténet magántanára, ekkor jelentette meg első nagyobb irodalomtörténeti munkáját A magyar történeti költészet Zrínyi előtt címmel, melyet további kötetek követtek, végül 1855-ben kiadta nagy, összefoglaló irodalomtörténeti munkáját: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a legújabb időkig (Arany János költészetéig), melyben sok szempontból máig ható érvénnyel határozta meg a magyar irodalomtörténeti értékrendet. Példátlan mértékű kutatómunkával végzett nagy alapvetés, amellyel Toldy a modern magyar irodalomtudomány alapjait teremtette meg. Ezért is kapta a magyar irodalomtörténet-írás atyja elnevezést. Az irodalomban a nemzeti szellem megnyilatkozási formáját látta, történeti vizsgálódásait azonban kiterjesztette a nyelvtörténetre és más tudományágakra, így munkája voltaképpen művelődéstörténet is. Kazinczy és Vörösmarty korát tekintette a magyar irodalom fénykorának, Arany és Petőfi költészetének népiességétől már idegenkedett. 1861-től az egyetemen a magyar nyelv és irodalom rendes tanára. Előadásainak és munkáinak hatása sok tekintetben szinte máig érezhető.
Rendkívül jelentősek Toldy szövegkiadásai, nemcsak a régi magyar irodalom értékeit, jelentős klasszikusok műveit adta ki példamutató pontossággal, hanem számos nyelvemléket is szakszerű és alapos bevezető tanulmányokkal (kódexkiadások, Régi Magyar Legendák Tára). 1871-ben ünnepelte ötvenéves írói jubileumát, ebből az alkalomból a törvényhozás négyezer forintnyi évi díjat rendelt számára nemzeti ajándékul, hogy egész erejét az irodalomtörténetnek szentelhesse. Hatalmas életműve alapján ezt méltán érdemelte ki.
MAGYAR IRODALOM
A NYELVÚJÍTÁS KORÁBANFordulat az 1790-es években
Batsányi János
Szentjóbi Szabó László
Verseghy Ferenc
Folyóiratok
Színházi élet
Műveskedő költők
A szentimentalizmus
Kármán József
Szentimentális költők
A századforduló világa
Csokonai Vitéz Mihály
Debreceni irodalom
A nyelvújítási harc és az irodalom
Kazinczy Ferenc
Irodalmi élet a 19. század elején
Virág Benedek
Dunántúli írók
Berzsenyi Dániel
A REFORMKOR ÉS
AZ ÖNKÉNYURALOM IDŐSZAKAA kor jellemzői
A romantika és a nemzeti klasszicizmus sajátosságai
A lírai műfajok változása a 19. század első két harmadában
Kölcsey Ferenc (1790-1838)
Vörösmarty Mihály (1800-1855)
Petőfi Sándor (1823-1849)
Arany János (1817-1882)
Vajda János (1827-1897)
Az epikai műfajok a 19. század első két harmadában
Eötvös József (1813-1871)
Jókai Mór (1825-1904)
Kemény Zsigmond (1814-1875)
Gyulai Pál (1826-1909)
A színházkultúra fejlődése
Kisfaludy Károly (1788-1830)
Katona József (1791-1830)
Madách Imre (1823-1864)
Szigligeti Ede (1814-1878)
A reformkor és a szabadságharc utáni időszak sajtója
Az Akadémia szerepe a magyar tudományos élet kialakulásában
Toldy Ferenc (1805-1875)
