Bihar, Biharország

jellegzetes hegyaljai és hegyvidéki táj a → Tiszántúl keleti peremén, ill. az → Alföldet → Erdélytől elválasztó sávban a Berettyó, a Sebes- és Fekete-Körös völgyében. Síksági tájai és folyóvölgyei a honfoglalás óta magyarokkal benépesült vidékek. A 11–12. sz. fordulóján Telegd és Élesd környékén → székelyek laktak, akik később Erdélyben települtek le. A Biharország elnevezés valószínűleg az Árpád-kori „kisebbik királyság”, a dukátus intézményének emléke. Kezdetben a Bihar községben, maradványaiban ma is látható földvár volt a vidék központja, szerepét azonban hamarosan átvette a közeli Nagyvárad, és szerencsés fekvése, földrajzi vonzóereje folytán önálló közigazgatási egységgé, vármegyévé szervezte Bihart. A település az Alföld és a hegyvidék találkozásának vásárvonalán fekszik, ott, ahol a Sebes-Körös völgyén az Erdélybe vivő fontos, régi közlekedési út metszi azt. A város a kora Árpád-kortól a Tiszántúl legjelentősebb világi és egyházi központja volt. Jelentőségét 1660 után, a török uralom alatt vesztette el, és csak a 19. sz.-ban éledt föl ismét. Nagyvárad körül mintegy 30–35 km-re kisebb táji központok helyezkednek el, amelyek a 18–19. sz.-ban fontos szerepet játszottak Bihar életében, közvetítő és átmenő állomásai voltak a megyeszékhely felé irányuló forgalomnak: Élesd, Margitta, Székelyhíd, Nagyléta, Berettyóújfalu, Nagyszalonta, Tenke. Csupán a Fekete-Körös felső medencéjében fekvő Belényes esik ki ebből a körből. Jelentős táji háttere lévén, viszonylag önálló központ, amely azonban jól járható hágó hiányában nem fejleszthetett önálló közigazgatási egységet. A bihari táj és a vármegye ezeknek az alközpontoknak az összefogó-szervező erejére támaszkodott. A magyar történelem folyamán a közigazgatási határok elsősorban Nagyvárad kisugárzó hatásához és jelentőségéhez igazodtak. A 13. sz.-ban szakadt el Bihartól a Sebes-Körös felső, az Erdélyi-medencébe eső völgye (→ Kalotaszeg) és a megalakuló Kolozs megyéhez csatlakozott. Jelentős változás volt az 1876. évi, amikor a századok óta külön fejlődő Debrecent elszakítva Bihartól a megszűnő Hajdúkerülettel (→ Hajdúság) új megyévé szervezték. Bihar rendkívül változatos, földrajzilag és a népi kultúra szempontjából tagolt táj. Hármas tengelyét a Berettyó mente, a Sebes-Körös völgye (→ Rézalja) és a → Fekete-Körös völgye alkotják. A folyók összeömlése táján terül el a → Sárrét. Északon a Berettyó és az Ér zárja közre az → Érmellék lankáit. Jellegzetes kistája Nagyvárad közelében a → Hegyköz és a Királyhágó előterében az egykor szabadalmas → Báródság. Délen Nagyvárad és Nagyszalonta között a → Mezőség feszik. Bihar magyar népe a török hódoltság idején, de különösen Nagyvárad eleste után sokat szenvedett, részben elpusztult, ill. elmenekült. Az időközben hajdúszabadságot nyert alföldi helységeinek egy része a → Nyírségben és Szatmárban talált ideiglenes menedéket. A Sárrét környéki falvak a lápba, a hegyvidékiek az erdőkbe húzódtak. Várad lakosságának jelentős hányada Tordára és Désre települt. A 18. sz.-ban az újranépesítésben jórészt az elmenekültek leszármazottai és más tiszántúli ref. magyarok vettek részt. Jelentős teret nyertek a románok is, akik a magas hegyvidékeken, az Erdéllyel határos havasokban már a 13. sz.-ban megjelentek, de a síksági területekre nagyobb tömegekben csak a 17–18. sz.-ban költöztek le. A 18. sz.-ban Nagyvárad környékére és a Réz-hegység fennsíkjára néhány szlovák községet is telepítettek, amelyek azonban nem befolyásolták jelentősen Bihar néprajzi képének alakulását. Ma Bihar nagyobbik, elsősorban hegyvidéki része Romániához, alföldi területei Mo. két megyéjéhez (Hajdú-Bihar, Békés) tartoznak. – Irod. Györffy István: A feketekörösvölgyi magyarság települése (Földr. Közl., 1913); Györffy István: Délbihar népesedési és nemzetiségi viszonyai negyedfélszáz év óta (Földr. Közl., 1915); Viski Károly: Arany népe (Nagyvárad, 1919); Jakó Zsigmond: Bihar megye a török pusztítás előtt (Bp., 1940); Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa (Bp., 1942); Szabó Pál: Szülőföldem, Biharország (Bp., é.n.).