állás, nyári állás

TARTALOM

állatalakoskodás

állatalakok

a népművészetben Európa-szerte megtalálhatók, bár az elvont → mértanias díszítésnél és a tiszta → növényi ornamentikánál jóval ritkábban, ill. többnyire azoknak alárendelten. A magyar népművészet által alkalmazott állatalakok korban és eredetre nézve igen eltérőek, túlnyomó részük azonban valóságos állat stilizált képe; fantázia-állatalakok, mese-állatalakok csak elvétve fordulnak elő. Leggyakoribbak a vadon élő állatok, közülük is leginkább a → madár, kisebb mértékben a kígyó szerepel. A négylábúak közül legáltalánosabb a szarvas. Ez nagyrészt parasztok számára dolgozó mesteremberek munkáin tűnik fel, főként késő habán, ill. elvétve egyéb, elsősorban erdélyi, 18–19. sz.-i → bokályokon. Helyi okok miatt néhol különösen kedvelt volt a szarvas, így Szentgálon, a királyi vadászok bakonyi falujában, melynek címerállata volt. Nagyrészt szentgáliaknak készült az ugró szarvassal díszített → somhegyi üveg a 19. sz. első felében. A parasztok saját készítményei közül elsősorban hímzésekre került szarvas. Az egyéb állatalakok általában ritkábbak, de vannak szűkebb területeken, kizárólag egyes műfajokban favorizált állatalakok, így némely fazekasközpontban (pl. Hódmezővásárhely, Mohács) keresett termék volt a halas tányér. A drávaszögi hímzésben (→ drávaszögi hímzések) fordul elő a rákos minta, az érsekcsanádi szőttesekben a cserebogaras. Jelképes egyházi ábrázolások nyomán honosodott meg a népművészetben az isten báránya, a → pelikán, és talán ilyen értelemben került a halottas lepedőkre a kakas (madár). Az egzotikus állatok közül címerállatként kapott polgárjogot az oroszlán, főként céhjelvényekben, → céhládákon, → céhkancsókon, céhbehívó táblákon. Az állatalakok többsége a 19. sz. folyamán jelent meg a mind gyakoribbá váló figurális ábrázolásokon, különösen a pásztorfaragásokon. Rendszeresebben csak ekkortól találkozni háziállatokkal, köztük a lóval és a kutyával. – Az állatalakok többnyire síkdíszítményeken fordulnak elő, leginkább oldalnézetben ábrázolva, ill. erősen egyszerűsítve (→ figurális sütemény). Megjelenítésük legfontosabb típusai: 1. Az állatalakok egy nagyobb, geometrikus jellegű, kötött kompozícióhoz tartoznak, de attól elhatároltan elhelyezve. Vagy szervetlenül ékelődnek a díszítmény közé, vagy még gyakoribb, hogy a mintázat széle mellé szorulnak. Többnyire szarvas, esetleg róka, nyúl, madár szerepel így, de előfordul hal és kígyó is. Ezen állatalakok ábrázolásának a modora határozottan eltér a mértanias mintákétól, és szabadon megrajzolt, ill. vázlatszerű. Leggyakoribb ez a bemutatásmód a 17–18. sz.-i → lőporszaruknak → rozettával, → svasztikával díszített csoportjánál. Feltételezik, hogy az állatalakok ilyen megjelenítése eredetileg a vadászmágia célját szolgálta. – 2. Az állatalakok virágornamentikához kapcsolódnak, és azzal szoros kompozíciós egységet alkotva terjedtek, a magyar parasztságnál a 17–18. sz.-tól kimutathatóan. Legáltalánosabb a → virágtő mellett álló vagy csőrében virágot tartó madár vagy madárpár, amelyet esetleg más állatalakok is felválthatnak, pl. virágot, makkos ágat tartó vagy virágbokor két oldalán elhelyezkedő szarvas. Előfordulhat páros isten báránya is. – 3. A 19. sz.-ban tért hódító jelenetes ábrázolásokon az állatalakok rendszerint mellékfigurák (pl. → palóc áttört bútor), főszereplők viszont a vadászjeleneteken, ami többnyire szarvasvadászat. Az ember módra viselkedő állatalakok rendkívül ritkák, de a Ny-Dunántúlon kedveltté vált a → vadász temetése jelenet borotvatokon, borotválkozó tükrön alkalmazva. – 4. Az önálló állatalakok ritkák, leggyakoribbak a kerámiában (pl. malac alakú → persely, medve alakú → dohánytartó, sündisznó, juh stb. formájú → butella). A fazekasok mellett D-Mo.-on falusiak is készítették agyagból formázva és pusztán megszárítva azokat a cserépállatokat, amelyek részben betlehemekbe kerültek, részben mágikus céllal a → karácsonyi asztalra. Mézeskalácsosok állították elő a viasz → fogadalmi tárgyakat, a fogadalmi állatalakokat. Némely tárgy egy-egy részletén, főleg az ormon szoborszerűen megmintázott állatalakok helyezkednek el, pl. egyes kései cserépedényeken, a 19. sz. második felétől, így → bödön, dohánytartó födőjén kutya, madár, → komaszilke fedelén madárcsalád (pelikán). A faragásban is voltak szoborszerű állatalakokkal díszített darabok. Ilyen van egyes dunántúli → sótartók fedelén. A legszebb az 1870-es évekből származó korai példányokon látható erősen stilizált kosfigura, a későbbiekre a mind erősebb természethűségre való törekvés a jellemző. Gyakran állatalakokra kiképzett a felföldi ivó csanakok füle (leginkább: kígyó, kutya, kos, esetleg disznó), ezek a nagy múltú, K-európai állatalakos fülű edényekkel mutatnak rokonságot. Igen régi eredetűek lehetnek az olyan → pásztorbotok is, melyeknek fejét képezik az állatalakok, főleg madár. Ezeknek európai rokonai közt orosz ásatásokból 10–13. sz.-i példány is van. – 5. Állati testrészek, nevezetesen állatfejek bizonyos tárgytípusok csúcsát alkotják. Európa nagy részén elterjedt és az őskorig visszavezethető a lófejes házoromdísz, amelynek leggyakoribb formája, hogy az oromfal mentén végigfutó két tetőszegő deszka egymást keresztező végét alakítják ki lófejként. Ez az oromdísz Mo. déli részén mutatható ki. Ugyanitt a 18. sz. végétől megtalálhatók a lófejes ágyak, ill. van példa lófejes díszű → tékára is. Az Alföldön voltak kedveltek a lófejes → citerák. A dudafejek szokásos dísze az erősen stilizált kecske- vagy ritkábban kosfej. A Felföldön ezt rézberakással cifrázták, homlokára szív alakú tükröt illesztve. A dunántúli → juhászkampók jellemző dísze a kosfej. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (III., Bp., 1911); Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965); Wolfram, R.: Die gekreuzten Pferdeköpfe als Giebelzeichen (Wien, 1968); Spiess, K.: Der Vogel (Klagenfurt, 1969); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 1972).