SZÁMVETÉS ÉS ÚTKERESÉS 1956 UTÁN

FEJEZETEK

Az irodalom egy-egy korszakának s ezen belül egy-egy műfajának reálisan értékelhető összképét természetesen több együttélő írónemzedék munkájának összessége – nyilvánvaló egymásrahatása, hasonlósága és különbözősége – adja. Különösen fontos ez irodalmunk legutóbbi szakaszában, amikor az összkép időleges hiánya – az ötvenes években – éppúgy politikai okokból irodalomtörténeti jelentőségűvé vált, mint a hatvanas években a századelő óta sosem látott-hallott teljes színskála és összhangzat.

Csupán a rendszerezés kényszere miatt vizsgáljuk külön – lehetőség szerint egyeztetett kronológiai és tartalmi-tematikai sorrendben – az 1956 után pályára lépő új írók munkásságát, tudva, hogy eredményeik és kudarcaik csak idősebb pályatársaik hasonló irányú törekvéseivel összefüggésben minősíthetők érvényesen.

A kronológiai és tartalmi sorrend szerint, az 1956-os népfelkelést követően kétségtelenül a legfontosabb a valóságot közvetlenül megjelenítő prózairodalom megrendült hitének és hitelének megerősítése, a szocialista eszményeket valló és vállaló, társadalompolitikai elkötelezettségű realizmus folyamatosságának helyreállítása volt. Határozott szemléletű, markáns tehetségű fiatal írók – Galambos Lajos, Szakonyi Károly, Kertész Ákos, Gáll István, Bertha Bulcsu, Gerelyes Endre és mások – léptek fel 1958–62-ben e program jegyében, de önmagukban ezt a nagy feladatot aligha teljesíthették volna meggyőzően, ha nem támogatták volna őket Illés Bélától Darvas Józsefig az idősebb írók, példájuk lehetett Dobozy Imre, Cseres Tibor és mások aktuális, politikus munkássága, s főként: ha a szocialista elkötelezettségű, realista próza életerejét nem igazolta volna fényesen a hatvanas évek első felének néhány remek regényszintézise: Sánta Ferenc: Húsz óra, Darvas József: Részeg eső, Cseres Tibor: Hideg napok, Fejes Endre: Rozsdatemető című műve.

Hasonlóképp a hatvanas évek közepén fellendülő új szociográfiai hullám aligha ért volna olyan magasra és nehezen tört volna utat például a Magyarország felfedezése reprezentatív fórumáig egyedül az új szociográfusírók – Csoóri Sándor, Csák Gyula, Mocsár Gábor, Végh Antal, Kunszabó Ferenc és mások – izgalmas műveivel. De ismét rangot adott e műfajnak – az összehasonlítás távlatával együtt – például Féja Géza: Sarjadás, Kodolányi János: Második baranyai utazás, Darvas József: Orosházi változások, Erdei Ferenc: Város és vidéke című műve, a magyar falu és a városi életforma legnagyobb történelmi-társadalmi {1034.} változását regisztrálva élénkítette az új népismereti igényt az újra megszólaló Tamási Áron, Veres Péter, Szabó Pál, s ezen az ágon olyan remekmű is született, mint Illyés Gyulától az Ebéd a kastélyban.

Az epikai világkép és stílus modernizálásának a hatvanas évek második felében szembeötlő kísérletei sem kapcsolhatók kizárólag ekkor föllépő, újító írók, esszéisták – Hernádi Gyula, Gyurkó László, Kardos G. György, Vitányi Iván, Konrád György, Maróti Lajos és mások – munkásságához. Éppen ez a kísérletező, újító nyelv jellemzi Déry Tibor újabb művét, a G. A. úr X-bentől a Képzelt riportig, ekkor jelennek meg – csak néhány példát említve – Örkény István modern groteszkjei és egypercesei, Karinthy Ferenctől az Epepe, Mészöly Miklós új regényei és "szövegei", sőt újra felbukkannak Szentkuthy Miklós meghökkentő kísérletei is.

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján – az egyes áramlatok, tendenciák, "iskolák" folytonossága mellett – az irodalmi közvéleményben előtérbe került a tényleges nemzedékváltás problémája. Fiatal, tehetséget mutató írók sokasága tűnt fel – egyelőre szétszórtan, rendszertelenül –, és egyidejűen erősödött a társadalmi-olvasói igény a másféle életélmények és körülmények között felnövekedett fiatalok, új korosztályok életének hiteles ábrázolására. Kérlelhetetlen szempontok is sürgették a váltást: ebben az évtizedfordulóban távoztak el olyan, a múlt irodalomtörténeti korszakait a jelen irodalmával elevenen összekötő mesterek, mint Kassák Lajos, Füst Milán, Tersánszky Józsi Jenő. Elmentek a szocialista magyar próza veteránjai: Illés Béla, Lengyel József, Gergely Sándor és Kahána Mózes. Gyors egymásutánban zárult le az egykori népi író mozgalom vezetőinek életműve: meghalt Tamási Áron, Kodolányi János, Veres Péter, Szabó Pál, Erdei Ferenc, Darvas József s végül Németh László. Néhány nagy kivétel – Illyés Gyula, Déry Tibor, Vas István, Illés Endre – mellett hirtelen a minapi "derékhad"-nak kellett hozzásúlyosodnia az irodalomban és az irodalmi életben a senior-szerephez. És a prózában – jórészt teljesíthetetlen nagy ígéretekkel – elmorzsolódott a "megújulás nemzedéke" is; fájdalmasan korán meghalt Szántó Tibor, Kamondy László, Szabó István.

A hetvenes évekre bizonyosan eljött egy új prózaíró nemzedék fellépésének ideje, sőt, a kritika megállapításai szerint már meg is késett: nem számában és nem a megjelenés idejében, de a jelentős, eredeti, nagy művek alkotásában – ez a felszabadulás utáni harmadik hullám.