| A MAGYAR IRODALOM 1945-TŐL NAPJAINKIG | TARTALOM | A magyar irodalom 1945–1948 |
FEJEZETEK
Felszabadulás utáni irodalmunk húsz esztendős története – irodalomtörténeti korszak. Tárgyalása azonban mégsem történhet azokkal a módszerekkel, mint a korábbi fejezeteké, s az adott körülmények között célkitűzése s viszonylagos terjedelme is szerényebb kell hogy legyen. Mindenek előtt: a nagyobb történelmi távlat megkönnyíti az egyes eszmei, esztétikai irányzatok megkülönböztetését, egymáshoz való viszonyuk felismerését – az irodalmi folyamat rendszerezését. Ez a távlat – a dolog természete szerint – itt a legkisebb. Másrészt az irodalomtörténetírásra is áll, hogy a fejlődési végeredményekben, a kibontakozott formációkban rejlik az előzmények megértésének a kulcsa. Ezzel szemben: irodalmunk 1945 után mélyreható változáson ment át s különösen a fordulat évétől a szocialista realizmus vonzásában formálódik. Ez a folyamat azonban társadalmunk gyors és korántsem egyenletes fejlődése miatt, a hagyományok, valamint a szocialista és kapitalista világrendszer hatása következtében rendkívül összetett s korántsem befejezett: irodalmunk mai állapota is rendkívül bonyolult. Ez többek között annyit is jelent, hogy irodalmunk egyes tartalmi, esztétikai és elméleti problémáinak mai megoldatlansága a történeti folyamat egyes kérdéseinek megítélését is nehezíti.
Hogy ezek az objektív okok ilyen nyomatékkal jelentkeznek, abban irodalomkritikánk némely mulasztásai is részesek. Az 1957-ig terjedő időben a dogmatikus és revizionista torzításoknak az egykorú kritika is jelentős mértékben alá volt rendelve, de ítéleteit, azok összességét a mai kritika csak nagy általánosságokban, illetve egyáltalán nem korrigálta. Így a korszakra vonatkozó felfogások – elvi kérdésekben éppúgy, mint egyes művek megítélésében – egymástól igen eltérőek, nemegyszer ellentmondóak: az irodalmi tudat e téren felettébb bizonytalan. Már pedig viszonylagos egyetértést kiváltó tanulmányok, viták hiányában egyes nehéz problémák érdemleges, hiteles megítélése csak olyan intenzív eszmei művészi elemzések, érvelő fejtegetések révén lenne lehetséges, amelyeket a kézikönyv műfaja nem bír meg. Így ez az összefoglalás nem is tűzhette ki célul a bonyolult feladatok egész rendszerének megoldását.
Problémát jelent irodalmunk 1957 utáni fejlődésének – úgyszólván jelenének – felvázolása is. Nemcsak mert az összefoglalási kísérletet már a meg-{1004.}jelenés pillanatában meghaladják az újabb művek tanulságai – hanem mert a nehézségek itt olyan korszakkal kapcsolatban jelentkeznek, amely felszabadulás utáni irodalmunknak eredményekben leggazdagabb, eszmei, esztétikai árnyalatokban legdifferenciáltabb periódusa. Ezt az ellentmondást csak az oldhatja fel, ha tárgyalása során a történeti szempontot szinte teljesen a kritikáé váltja fel.
Végül, de korántsem utolsó sorban meg kell jegyezni, hogy e fejezet a Kézikönyv része. Azaz felszabadulás utáni irodalmunk számos jelentős alkotójának teljes pályaképét – ezen belül nemegyszer felszabadulás után írt műveik elemzőbb ismertetését is – a korábbi fejezetekben találja az olvasó. Ha törekedtünk is a reális arányok betartására, az egyes művekre jutó hangsúlyelosztást ez óhatatlanul befolyásolta. A fejezet terjedelme nemigen teszi lehetővé, hogy egy egy mű megemlítésével, egy egy műre jutó sorszámmal vagy egy egy szükségképpen differenciálatlan jelzővel fejezzen ki értékítéleteket. Korlátozott célkitűzése inkább az irodalmi folyamat belső mozgásának felvázolása lehetett, amelynek során az egyes művek sokszor csak jelenségek illusztrációiként nyernek helyzeti értéket.
Természetesen a Kézikönyv egésze sem lép fel a véglegesség igényével. Felszabadulás utáni irodalmunkról szóló részére – mindezek miatt a tárgyi és szubjektív nehézségek miatt – azonban még fokozottabban áll a kísérleti vitaindító jelleg. A kötet megjelenésével egyidőben azonban már folynak a felszabadulás utáni irodalom története méltó módon alapos feldolgozásának munkálatai.
| A MAGYAR IRODALOM 1945-TŐL NAPJAINKIG | TARTALOM | A magyar irodalom 1945–1948 |