állattenyésztés

alapvető mezőgazdasági tevékenység, amely a háziállatok több oldalú hasznosítását biztosítja. A céltudatos állatszaporítás, fajtanemesítés mellett az állattenyésztés fogalmához tartozik a háziállatok gondozásával, védelmével, takarmányozásával járó állattartás tevékenységeinek összessége. – Háziállatnak nevezzük azokat az állatokat, amelyek az emberrel tartós együttműködésben élnek, fogságban is fejlődnek és szaporodnak, s amelyek az emberi társadalom számára munkát adnak, élelmet és más nyersanyagokat szolgáltatnak. A domesztikált állatfajok száma a kultúrnövényekhez viszonyítva, de a teljes állatvilágon belül is meglepően kevés. Többségük az emlősállatok köréhez tartozik. – A → háziasítás (domesztikáció) a csiszolt kőkorban kezdődött, amikor Elő-Ázsia népes közösségei a gyűjtögető-zsákmányoló gazdálkodásról áttértek az élelemtermelésre. Az emberiség három első háziállata a juh, a kecske és a kutya volt. Ezek legrégibb csontmaradványai az i. e. 8–9. évezredből ismeretesek. Akárcsak a → földművelés kezdete, az állattenyésztés kialakulása is az ún. neolitikus forradalomhoz köthető. A domesztikáció közel-keleti központjaiból több hullámban terjedtek el a háziállatfajok Európában. A Kárpát-medencében az i. e. 6. évezredben egyszerre jelent meg a kutya, a juh, a kecske, a szarvasmarha és a sertés. Először az ún. Körös-kultúra népessége foglalkozott ebben a térségben állattenyésztéssel. – Amerikába és Ausztráliába csak a felfedezések nyomán, az újkor hajnalán jutottak el az első óvilági háziállatok. Évezredek óta háziállata az amerikai népnek a kutya, de a 15. sz.-ig nem ismerték a szarvasmarhát, a lovat, a sertést, a juhot. Mexikói indiánok háziasították a pulykát, az Andok indiánjai domesztikálták a lámát. A háziasítás elsődleges mozgató rugója a gazdasági szükségszerűség, az élő hústartalékra való törekvés volt, de számolni kell a kultusz és az emberi játékosság, kedvtelés tényeivel is. – A társadalmi fejlődés kezdetibb lépcsőfokain a népek többsége nem rendelkezett komplex gazdasággal. Attól függően beszélünk halász-, vadász-, földműves- vagy állattenyésztő népről, hogy megélhetését melyik termelési ágazatra alapozta. Az állattartó pásztornépek többsége is csak néhány háziállatfajt tenyésztett, egy-egy állatfaj döntő jelentőségű lehetett a gazdaságukban. Pl. ilyen a rénszarvas az északi sarkvidék népeinek életében, alig kisebb jelentőségű a K-afrikai hamiták gazdaságában a szarvasmarha, a tibeti fennsíkon és Közép-Ázsia szomszédos 2000 m feletti tájain a jak. A rénszarvas, a jak és a teve élettere a Szaján-hegységnél érintkezik: mindhárom állat egy-egy jellegzetes életforma, gazdasági berendezkedés és kultúra jelképe. – A csupán néhány állatfajtára alapozott állattenyésztés vezetett a nomád társadalmak születéséhez. Az állattenyésztés fontosabb történeti tipusai: 1. nomadizmus, 2. transhumance, 3. magashegyi, havasi pásztorkodás (Alpwirtschaft), 4. modern kapitalista legeltető állattartás, 5. komplex, földművelő-állattartó üzemek állattenyésztése. Ezek a típusok térben és időben általában elkülönülnek. – A → nomadizmusnak számos formája ismeretes. Megkülönböztetjük a sarkvidéki rénszarvas-nomadizmust és a száraz égövi (sztyeppi, sivatagi, félsivatagi) tevés- és lovasnomadizmust. Az utóbbi területe K-Mongóliától kezdve Elő-Ázsián és É-Afrikán át húzódik egészen Marokkóig. Főként mongol, török, iráni és sémi népek találhatók ebben az övezetben. A nomád gazdaságra alapozott társadalmaknak minden tagja követi a nyájakat (szarvasmarha vagy juh) az egész évi legeltetés folyamán. A nomadizmus előtörténete kevéssé ismeretes, klasszikus formája az i. e. 2. évezred folyamán fejlődött ki. – A → transhumance letelepült életmódot folytató népesség állattenyésztési módja, amely egész évi legeltetésen, a nyári (hegyi) és a téli (síksági) legelők ritmikusan váltogatott használatán alapul. A téli és a nyári legelők közötti távolság, a migrációs útvonal hossza gyakran több száz km. A transhumance fő állata a juh. Elterjedt a földközi-tengeri országokban, de ismeretes az Alpok északi előterében, a Lengyel-Tátrában és a D-i Kárpátokban is. Spanyol telepesek honosították meg Kaliforniában, Argentínában, Chilében, trópusi változatát kialakították Közép-Amerikában (pl. Costa Rica). A transhumance az ókori Rómában az i. e. 1. évezredben már ismeretes, legnagyobb jelentősége Spanyolo.-ban volt a 13–14. sz.-ban. A juhnyájakat sehol sem követik népes közösségek, családok, mint a nomád állattenyésztés esetében. Kizárólag a család férfitagjai, ill. fogadott pásztorok vándorolnak a nyájakkal. – A → havasi pásztorkodás főként az Alpok országaiban, kisebb mértékben a Jura-hegységben és a Kárpátok egyes részein alakult ki a középkor végén, az újkor elején. Két fűforrásra, a völgyek rétjeire és az erdőöv feletti havasi legelőkre alapozták. Az állatállomány (főként szarvasmarha) a völgyek településein élő gazdák tulajdonában van, akik nyáron át szénát gyűjtenek a réteken, miközben a pásztorok a havasi legelőkön legeltetik a nyájakat. Az állatokat télen szénával takarmányozzák, s a völgyi települések istállóiban tartják. A nyári és a téli telephely közötti távolság kicsi (5–25 km), mindkettő a település határán belül van. Jellemzi ezt az állattenyésztést a kifejlett tejgazdálkodás, a sajtkészítés. – A modern kapitalista legeltető állattartást európai telepesek a 18–19. sz.-ban alakították ki az É-amerikai prérin (USA), a D-amerikai pampán (Argentína, Uruguay), Ausztráliában, Új-Zélandban és D-Afrikában; természetes fűforrások egész évi legeltetésén alapul, fő állata a szarvasmarha és a juh. A világpiacon értékesített, kapitalista tulajdonban levő állatállományt fizetett pásztorréteg őrzi (cowboy, gaucho). – A komplex, földműveléssel összekapcsolt állattenyésztésnek több regionális típusa van. Általában a legeltetés, a természetes fűforrások alárendelt szerepe jellemzi, fokozott a termesztett takarmányok jelentősége (kukorica, pillangósok stb.). A hizlalásra és a tejtermelésre szakosított szarvasmarhatartás mellett kiemelkedő a sertéstartás és a baromfitenyésztés jelentősége. Ez az állattenyésztési típus a 19–20. sz.-ban Európa nagyobb felében túlsúlyra jutott. – A honfoglaló magyarság gazdasági életében az állattenyésztésnek döntő jelentősége volt. E gazdasági ág kezdetei a magyarság elődeinél sokkal korábbra keltezhetők, mint azt a közelmúltig tanította a tudomány. Újabban őstörténeti kutatások bizonyítják, hogy a magyarok elődei már ismerték az állattenyésztés bizonyos formáit, ágait, mielőtt a törökséggel találkoztak. A Volga–Káma vidékén élő finnugor csoportok az i. e. 2. évezred elejéig természeti gazdálkodást (halászat, vadászat) folytattak, mikor délről érkező népesség révén egyszerre ismerkedtek meg több háziállattal és termesztett növénnyel. Legkorábbi állatuk az eb és a ló volt. Ezen állatok neve mellett az ugor népek állattenyésztésének, „lovas kultúrájának” bizonyítéka a nyereg, fék, ostor, kengyel szavunk ugor eredete is. Vitatott a juh szó eredete és az állat beépülésének kora a magyar állattenyésztésbe. – I. e. 1000–500 között az ősmagyarság fokozatosan elszakadt ugor rokonságától, és az erdőövezettől délre elterülő füves térségek állattartó népévé vált. Állattenyésztése minőségi és mennyiségi változásokon ment át a szomszédos bolgár-török népek hatására. E változást egész sor török szó átvétele tanúsítja: bika, ökör, tulok, tinó, borjú; ürü, toklyó, kos, kecske, olló; disznó, ártány; teve; tyúk. A háziállatok megkülönböztetésére szolgáló szavak mellett egyes termékek (túró, író, sajt, gyapjú, serte) és tárgyi kellékek (karám, ól, béklyó, kantár, gyeplő) megnevezései is bizonyítják a török hatást. Fontosak a korai iráni jövevényszavak is (tehén, tej, öszvér, nemez). – A török és az iráni kapcsolat azonban nemcsak az állattenyésztés hanem az egész gazdasági élet, a kultúra és a társadalmi szervezet fejlődésére is kihatott, többek között a földművelésre, a fémművességre stb. Az újabb történeti kutatások azt mutatják, hogy az 5–9. sz.-i magyarság életmódját nem határozta meg olyan döntő módon a nomadizmus, mint korábban vélték. Nem vándorolt a nyájakkal az egész népesség, csak annak egy rétege, s az állandó szálláshelyeken földművelés, ipar és kereskedelem folyt. A honfoglaló magyarság mint jellegzetes nagyállattartó nép jelent meg a Kárpát-medencében. Ez azt jelenti, hogy elsősorban szarvasmarhát és lovat tenyésztett, kisebb mértékben juhot. A nomád népekkel ellentétben nem hiányzott gazdaságából a sertés és a tyúk sem. – Némely kutatók ősi, keletről hozott háziállatnak tartják az alföldi szürke szarvasmarhát (lat. Bos taurus primigenius hungaricus), mások szerint ez a fajta a Kárpát-medencében alakult ki a 13–14. sz. folyamán. A racka juh a népvándorlás korában jelent meg a Kárpát-medencében, lehetséges, hogy a magyarok hozták magukkal. A V alakban felálló és pödrött szarvú hortobágyi tájfajta (lat. Ovis strepsiceros hortobagyensis) azonban csak a 16–17. sz. óta ismeretes. A régi magyar lófajta kiveszett, őse bizonyára a kis termetű, hidegvérű taki volt (lat. Equus przewalskii Poljakoff). Régi magyar pásztorkutya a komondor (eredeti jelentése ’kunok ebe’), a kuvasz (európai eredetű őrzőkutya) és a bizonytalan eredetű puli. – A zootechnika honfoglalás előtti hagyatéka még nincs kellően tisztázva. Feltételesen említhetők a folyó menti, réti teleltetés, a jószág egybentartására szolgáló építmények egy csoportja, a hajtópásztorok távhajtási módszerei és eszközei (árkány), a bárány kasztrálási módja foggal, a csikó betanításának néhány mozzanata, a fejés lábujjhegyen guggolva. Kapcsolatba hozható a borjú szopását akadályozó eszköz (→ palóka) egy-egy formája, a → joghurt, a szárított hús. A magyarság a Kárpát-medencének előbb az állattenyésztésre legalkalmasabb füves térségeit és a lombos erdők övezetét szállta meg, s egyes csoportjai folytatták a szállásváltó pásztorkodást. Még a 11–13. sz.-ban felnyomultak a fenyőövezethez tartozó magashegyi völgyekbe, medencékbe is (Szepesség, Székelyföld). Ez a magyar határőr népesség nagyállatot, lovat és szarvasmarhát tenyésztett, pásztorkodása nagy hatással volt a szomszédos népek állattenyésztésére, mint arról a lengyel, ukrán, szlovák, morva, román, délszláv pásztorterminológia magyar jövevényszavai tanúskodnak (szállás, gazda, juhász, bojtár stb.). Az É-i-Kárpátokban ezt a magyar eredetű pásztorkodást a 15–17. sz.-tól elborította, magába olvasztotta a vlach pásztorkodásnak a Balkánról a D-i-Kárpátokon át terjedő hulláma. Az Alföldön és a Dunántúlon az állattenyésztés a középkorban is a legfontosabb termelési ágazat maradt, de a feudális birtokviszonyok létrejötte, a sűrű településhálózat kiépülése, a földművelés, szőlőművelés fejlődése folytán szűkebb keretek közé szorult. Alapvetően legeltető állattenyésztés folyt, de a migráció, a vándorpásztorkodás nem határozta meg lényegében. Fokozódott a takarmánygyűjtés szerepe, a rét beépült a feudális birtokszerkezetbe, a szénamunkát a korábbinál termelékenyebb eszközök segítették (→ gereblye, hosszú → kasza, → villa). – A → szénacsinálás terminológiájának szláv rétege igen jelentős, minőségi ugrásról tanúskodik, de nem állítható, hogy a magyar takarmánygazdaság szláv hatásra fejlődött ki. Szláv szavakkal az állattenyésztés meglevő terminológiája más vonatkozásban is bővült: bárány, kanca, bivaly, akol, csorda, pásztor stb. – Különvált a középkor végére a vagyont megtestesítő, piacra szánt jószágállomány és a házi szükségletre tartott tejelő- és munkaállat tartásmódja. A 14. sz.-tól fogva gazdag tőzsérek és főurak hajcsárai seregestől hajtották a szürke magyar marhát Itáliába, Ausztriába, Cseho.-ba, Sziléziába. Szerepelt a kiviteli listán juh, ló és sertés is. A fokozódó kivitellel összefüggésben megnőtt a hosszú utat jól viselő, nagy testű szürke magyar marha jelentősége. Kialakult egy jelentős létszámú hajcsár-, hajdúréteg, amely a hosszú utakon hajtotta, védelmezte a jószágot. Ez a nagyarányú marhaexport egészen a 17. sz. végéig, a török kiűzéséig tartott. Érdekeltek voltak benne az alföldi mezővárosok, a dunántúli nagybirtokosok zöme, s a harmincadvám bevételei folytán az állami kincstár is részesedett hasznából. A török hódoltság a települések és a lakosság megfogyatkozása folytán az Alföldön elősegítette a pusztai nagyállattartást. A betelepült mohamedán török és délszláv lakosság előtérbe helyezte a juhtenyésztést a sertés- és marhatartás rovására. Az ország marhaállománya a 16–17. sz.-ban sem csupán szürke marhából állt, a kivitelben kevésbé részesedő tájakon más marhafajtákat is tenyésztettek (mokány, busa, csira, riska, bosnyák marha). – A királyi Mo. területén és Erdélyben fokozódott a majorsági jelentősége, a jobbágyparaszti állattenyésztés általában szerves egységet alkotott a földművelő gazdasággal. – A földesúri magángazdaságok mellett a középkor óta számbelileg is megnövekedett nemzetiségek állattenyésztése gyakorolt hatást a magyar állattenyésztésre. Különösen jelentős változást okozott a juhtenyésztésben a vlach pásztorkultúra elterjedése a Kárpátokban. A vlach jogon települt népesség általában nem fizetett kilencedet és tizedet, juhállománya után adózott (→ esztrenga, tretina) mint jellegzetes pásztornép. Erdélyben főként román, az É-i-Kárpátokban ukrán, szlovák, lengyel elemek hordozták a vlach pásztorkultúrát, de akadtak köztük magyarok és németek is. Hatásuk elsősorban az erdélyi és a felföldi, kisebb mértékben az alföldi juhtej-feldolgozásban mutatkozott meg. A juhtenyésztés terminológiájában tájanként eltérő a vlach (román, szláv) réteg súlya, legnagyobb Erdélyben: orda, zsendice, esztrenga, esztena, bács, pakulár, berbécs, koliba, putina, kerenta stb. – A 18. sz. közepétől a 19. sz. derekáig tartott a magyar juhtenyésztés fénykora. Ez volt a finomabb gyapjút adó nyugati juhfajták meghonosításának korszaka. A merinó → juhokkal nagy számban jöttek az országba német, cseh, morva → birkások. Érdekeik védelmére céhekbe tömörültek, s a bérelt legelők hasznán sokan meggazdagodtak közülük. A merinó a Dunántúlon terjedt el előbb, a 19. sz. elején, majd tovább terjedt a Felföldön és az Alföldön. Ezzel a juhfajtával terjedt el a → juhászkampó, a rühkenő, a fedett hodály, juhszín. Erdélyben és az É-i-Kárpátokban, a havasi és a kosarazó juhászat területein a racka, a cigája, a curkán, a birszán fajtájú juhokat a merinó nem váltotta fel. – A sertéstenyésztés a kukoricatermesztés kiszélesedése előtt, csaknem a 19. sz. végéig szorosan kötődött a regionális környezeti adottságokhoz. Két alapvető típusa volt: 1. réti sertéstenyésztés, 2. erdei makkoltató sertéstartás. Számos tájfajtája volt: bakonyi disznó, siska, túrmezei, szalontai disznó, hegyi disznó, réti sertés stb. A 19. sz. második felében a régi tájfajtákat kiszorította a mangalica, a 20. sz. elejétől fogva terjedni kezdtek a Ny-ról behozott hússertésfajták. – A 19. sz. folyamán jelentősen megnőtt a lóállomány. A jobbágyfelszabadításig számszerű túlsúlyban volt a magyar parlagi ló, de a század második felében teljesen kiszorult, helyét az állami ménesbirtokokról elterjedő nemesített fajták foglalták el. Különösen az Alföldön terjedt a ló, helyenként a szarvasmarha rovására is, összefüggésben a → tanyák elszaporodásával, a megnövekedett fuvarozási igényekkel s az → eke korszerűsítésével. Fokozatosan benyomult a ló fogatolásának gyakorlata a folyóvölgyekbe és felváltotta az ökörfogatokat. – Fajtaváltás történt a szarvasmarha-tenyésztésben is. Ütemére jellemző, hogy 1884-ben még az állomány 80%-a, 1911-ben már csak 31%-a volt magyar fajta. A Ny-i fajták és a keresztezésből származó magyar tarka előbb a Dunántúlon és a Felföldön terjedtek el. A Közép-Tisza vidékén és Erdélyben egészen a II. világháborúig jelentős volt a magyar fajta részaránya. Erdélyben a 19. sz. utolsó harmadában a parasztság elszegényedésének jeleként igen megszaporodott a bivalyállomány. E jelenség oka, akárcsak a szarvasmarhafajták területi megoszlása, szoros összefüggést mutat a legelőterületek feltörésével, a természetes takarmánytermő területek csökkenésével, ill. a vetett takarmányok elterjedésének fáziskülönbségeivel. Istállózó, belterjes marhatartásra a fejlettebb takarmánygazdálkodást folytató dunántúli, felföldi tájak parasztsága tért át előbb. Az alföldi pusztákon, egyes erdélyi tájakon a 19. sz. végéig konzerválódott a külterjes, csaknem egész éven át legeltető állattenyésztés. – A tartásmódok szoros összefüggésben álltak a tenyésztett fajtákkal. Herman Ottó óta három tartásmódot különítenek el: 1. szilaj vagy ridegtartás (→ külterjes állattenyésztés) (egész éven át legeltetés), 2. félszilaj (tavasztól őszig legeltetés), 3. kezes tartás (az igás- és telelő állatok istállózó-legeltető élelmezése). A tartásmódokkal együtt változott a pásztorok ismeretanyaga, a haszonvétel iránya, az építmények formája, a takarmányozás beosztása. – A szilaj nyájak őrzői ragaszkodtak legtovább a pásztorrend hagyományaihoz, őket csak laza szálak kötötték a földműves társadalomhoz. A pásztorkodás nemzedékről nemzedékre öröklődő foglalkozás volt. Rétegöntudatukat erősítette a foglalkozási endogámia is. Foglalkozás szerint elkülönültek a különböző nyájak őrzői. Az Alföldön legtöbbre a → gulyást tartották, azután következett a → csikós, a → juhász és a → kanász. A magyar pásztorok igen gazdag nyelvi hagyományait mutatja, hogy a ló színére és szőrére több mint 300, a szarvasmarha megjelölésére kb. 200 tőlük származó szót jegyeztek fel. Külön színt képvisel a magyar néphagyományban a pásztorviselet és a → pásztorművészet. Táncaik, dalaik, hangszereik szintén sajátos jegyeket mutatnak. – Irod. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Tálasi István: A Kiskunság népi állattartása (Bp., 1936); Györffy István: Állattartás (A magyarság néprajza, II., Bp., 1941–43); Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleurópa. Ethnographische Studien (közreműködik Márta Belényesy, Béla Gunda, szerk. Földes László Bp., 1961); Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza (Bp., 1963); Földes László: Az állattartás és pásztorélet magyar néprajzi szakirodalma (Bp., 1963); Enyedi György: Az állattenyésztés földrajza (Bp., 1964); Paládi-Kovács Attila: A keleti palócok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, 1965); Gaál László: A magyar állattenyésztés múltja (Bp., 1966); Viehwirtschaft und Hirtenkultur (szerk. Földes László, Bp., 1969); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, XII., 1970); Szabadfalvi József: Az extenzív sertéstenyésztés emlékei Magyarországon (Debrecen, 1972); Tanulmányok a Hortobágy néprajzához (szerk. Gunda Béla, Műveltség és Hagyomány, XV–XVI., 1974); Matolcsi János: A háziállatok eredete (Bp., 1975).