A "DERÉKHAD" ELSŐ NEMZEDÉKE

FEJEZETEK

A derékhad kifejezést az új magyar irodalom tagozódásának vizsgálata alkalmával két értelemben szokás használni. A fogalomnak először is nemzedéki értelme van. Azokat az írókat jelöli, akik a negyvenes években, az 1945-ös történelmi korszakhatár két "partján" léptek fel, és a felszabadulás után kerültek a közfigyelem fényszórói elé. Ebben az értelemben a derékhad Örkény Istvántól Karinthy Ferencig, Cseres Tibortól Urbán Ernőig és Mesterházi Lajostól Nemes Györgyig gyűjti magába a "középnemzedék" tagjait. Elbeszélő irodalmunknak ez a derékhada igen heterogén természetű, akár az írói indulást és az eredeti világképet, akár a befutott pálya vonalát tekintjük. Karinthy Ferenc és Örkény István a Nyugat elbeszélő hagyományától indult, Sarkadi Imre és Cseres Tibor a népi irodalomtól, Mesterházi Lajos a szocialista mozgalomból. A nemzedék egysége valójában csak a felszabadulást, még inkább a fordulat évét követő évtizedben érvényesült. A hatvanas évek fejleményei során megszűnt a derékhad "monolitikus" jellege, a "középnemzedék" körében számos, egymástól eltérő eszmei és művészi irányzat fejtett ki hatást. A derékhad alapvető társadalmi érdeklődése és realista vonzódása azonban, úgy tetszik, változatlan maradt.

Van azonban a derékhad fogalmának egy szűkebb körben érvényes jelentése is. A kifejezés gyakran azokat jelöli, akik a fordulat éve körül gyűltek táborba a középnemzedék soraiból. Ezek az írók a magyar irodalom szocialista fordulatáért vívott küzdelem derékhadát alkották, a szocialista realizmus írói módszerének kötelezték el magukat, és meghatározó szerepük volt az ötvenes évek első felének irodalmi életében, valamint mozgalmaiban. E szűkebb értelemben vett derékhad mint írói csoportosulás, a középnemzedék elkötelezett és kombattáns szocialista íróit foglalja magába, akikre jól illenek Cseres Tibor későbbi szavai: "egy harcra ítélt nemzedékről van itt szó, melynek tagjai, fiai szüntelen felderítés és harc közben nyomultak előre az időben, s az utakon és harctereken mindenütt célzott és tüzelt rájuk a megvakult történelem." A magyar elbeszélő irodalomnak ez a csoportja és irányzata a negyvenes-ötvenes években a szocialista irodalom és kulturális forradalom megvalósításában, majd a hatvanas évek során a szocialista irodalom fogalmának megtisztításában és helyesebb értelmezésében vállalt döntő szerepet. Valójában a közéleti harcok és a szocialista kultúráért vállalt küzdelmek mozgalmasabb időszaka után hozta létre igazi eredményeit. A hetvenes években pedig már irodalmunk meghatározó erejévé vált, amely az idősebb nemzedék távozásával a magyar irodalom eszmei és művészi hagyományainak folytonosságát {767.} képviseli. Ennek a szocialista derékhadnak a körébe tartozik Örkény István, Karinthy Ferenc, Cseres Tibor, Sarkadi Imre, Dobozy Imre, Urbán Ernő, Bárány Tamás, Szeberényi Lehel, Mesterházi Lajos és mások munkássága: az új magyar irodalom egyik jelentékeny vonulata.

Összefoglalásunk mindamellett a fogalom generációs értelmezését követi, minthogy feladata szerint a középnemzedék belső tagozódását és történeti mozgását kell leírnia. Ám éppen e tagozódás leírása következtében figyelembe kell vennünk a derékhad fogalmának szűkebb körű jelentését is, minthogy a középnemzedék egyik karakteres csoportja a szocialista irodalom mozgalmában és irányzatában öltött alakot. Ennek következtében külön tárgyaljuk a szocialista derékhad íróit, külön a derékhadhoz tartozó polgári oldalról csatlakozók népes táborát, végül külön az ötvenes évek közepén indult elbeszélők csoportját, azaz a derékhad "második hullámát".

A szocialista irodalom derékhadának sorsa nem nélkülözte a nehézségeket. A csoport íróinak pályája nagyjából azonos vonalon haladt. Eszmélkedésük általában a háborús évekre esett, gyakran életükben is törést okozott a katonaság és az üldöztetés. Első írásaik arról a rossz közérzetről, belső szorongásról tanúskodtak, amelyet a fasizmus előretörése és ideiglenes sikersorozata okozott. A fasiszta hatalmak bukását várták, néhányan, mint Dobozy Imre és Mesterházi Lajos, kapcsolatba kerültek az ellenállási mozgalommal is. A felszabadulás valamennyiük számára életre szóló élményt jelentett, többen valójában is ekkor lettek szabadok. Ekkor találtak rá igazi önmagukra és feladataikra: erős bizalommal álltak a nagy történelmi újrakezdés harcosai közé. A nemzedék számos tagját a politikai élet ragadta magával, a szerveződő demokratikus pártok, elsősorban a kommunista és a parasztpárt sorában vállaltak közvetlen szerepet. Földet osztottak, gyárakat államosítottak, pártot szerveztek, propaganda és agitációs feladatokat láttak el. Általában mindegyikük a kialakuló demokratikus élet őrhelyeire került: üzemi gyűléseken szónokolt, a falvakat járta, a koalíciós korszak politikai küzdelmeinek tevékeny harcosa lett. Erre a tevékenységre épültek azután műveik, némelykor életművük jelentékenyebb hányada.

Természetes módon kerültek 1948 után az irodalmi élet fő áramába. A magyar irodalom szocialista vonulatának idősebb nemzedéke: Déry Tibor, Illés Béla, Gergely Sándor, Rideg Sándor, Tamás Aladár, Barabás Tibor és mások mellett nekik jutott az a feladat, hogy megalapozzák irodalmunk szocialista fordulatát és korszakát. Nem minden tapasztalat nélkül, hittel és jó szándékkal eltelve láttak e hatalmas feladat megvalósításának. Nem egészen rajtuk múlott, hogy a végbement fordulat és a születő eredmények nagyrészt megcáfolták elképzeléseiket. A magyar irodalom szocialista átalakulása deklaratív módon ugyan megtörtént, a valóságban azonban csak töredékesen és felemás módon sikerült, hiszen számos kiváló, haladó szellemű polgári és népi író szorult az irodalmi élet határain kívül, és ez a tény megfosztotta igazi hitelétől az átalakulást. A szocialista irányzat váratlan gyorsasággal maradt egyedül a porondon, nem alakulhatott ki egymást kölcsönösen gazdagító szellemi verseny és vita a különféle áramlatok között. {768.} A derékhad művészi fejlődésének azonban a korszak általánosabb helyzete, valamint művelődéspolitikája sem kedvezett. Írói olyan korban kényszerültek vezető szerepet vállalni, amely korlátok közé szorította a valóság ábrázolását és az írói személyiség érvényesítését, s végül sematikus mesterkedésekre csábította vagy kényszerítette az alkotó erőt. A derékhad írói természetesen maradandó eredményeket is elértek az ország felszabadulásának vagy a szocialista társadalom építésének ábrázolásában. Karinthy Ferenc Budapesti tavasz, Sarkadi Imre Gál János útja című regénye, Örkény István, Urbán Ernő, Szeberényi Lehel elbeszélései ma is érvényes alakban mutatják be a nagy történelmi újrakezdés lendületes küzdelmeit. Vállalkozásaik gyakran mégis kudarcba fulladtak, akkori nagy terveik elsikkadtak az idők folyamán. Még ha szabadon és autentikus módon vállalták is az új feladatokat, előbb–utóbb megoldhatatlan nehézségekkel kellett találkozniok: a valóságábrázolás művészi etikáját és az írói személyiség megvalósításának ügyét kellett korlátozniok. A művek nagy része sematikus lett, s az az író, aki önként vállalt elkötelezettsége következtében mindenben meg akart felelni az irodalompolitikai "elvárásoknak", a realista irodalom normáinak súlyos megsértésére kényszerült. A magyar írók 1951-ben tartott első kongresszusa leleplezte ugyan az eluralkodó sematizmust, valóságos orvosságot azonban nem adhatott. Ilyen körülmények között azok az írói alkotások értek el valódi művészi szintet, amelyeknek szerzői önkéntelenül vagy tudatosan szembe tudtak szállni az irodalompolitika és a kritika hivatalos esztétikai normáival.

A szerepvállalásnak, az alkotó tehetség közéleti elkötelezettségének mindemellett volt egy nagy nyeresége is. A derékhad íróinak "közük volt" a történelemhez, belülről élték át a korszakos társadalmi változásokat, személyes részt vállaltak a politikai küzdelmekben. Mindez óriási tapasztalattal vértezte fel őket a későbbiek során. Ennek következtében a szocialista építés torzulásainak leleplezése, az elkövetett hibák és bűnök kritikája, valamint a szocialista eszmények és normák újrafogalmazása tartalmas és hiteles lehetett. Munkájukon mindig is érződött, hogy személyes felelősséget vállaltak az ország sorsának alakulásáért, következésképp a változások lényeges elemeit és összefüggéseit ragadhatták meg. A személyes részvétel és az önkéntesen vállalt küzdelem később hasznos művészi erőforrásnak bizonyult. Ennek a részvételnek és küzdelemnek az írói eredményei azonban már a hatvanas években értek be, elsősorban Sarkadi Imre, Örkény István, Karinthy Ferenc, Cseres Tibor, Urbán Ernő és Mesterházi Lajos munkáiban.

Az ötvenes évek közepén, midőn az elkövetett hibák felismerése bekövetkezett, s heves bírálatok érték a korábbi évek sematizmussal terhelt irodalmát, a szocialista írói derékhad útja látszólag megrekedt, a nemzedék szinte válságba került. Úgy tetszett, az idő ellenük dolgozik, s az egész magyar irodalom gazdagodása, ezen belül a fiatalabb nemzedékek jelentkezése olyan versenyt diktál, amelyben a derékhad kényszerű módon lemarad. Sorra érkeztek a figyelmeztető jelek: a sikertelen művek, a sematizmus korrekciójának kudarcai, a derékhad talán legnagyobb tehetségének: Sarkadi Imrének tragikus halála, végül az 196l-es írószövetségi vita, amely a középnemzedék útját és lehetőségeit próbálta felmérni. {769.} Az irodalmi közvélemény ebből a vitából hallotta ki azt a komor jóslatot, amely szinte a feledés "meszesgödrébe" küldte az egész csoportosulást. Holott, ami kívülről talán válságnak látszott, az valójában éppen a derékhad felemelkedésének, önmagára találásának kezdete volt. Az idő azoknak adott igazat, akik kritikával, egyszersmind bizalommal tekintettek a csoport íróira, s úgy látták, hogy legtöbbjük még ezután írja meg, amiért érdemes volt tollat venni a kezébe. Valóban így történt: a derékhad tábora lassanként magára talált, s művek sorában igazolta kitüntetett irodalomtörténeti szerepét. A hatvanas évtized részben irodalmunk szocialista derékhadának évtizede lett.

A derékhad néhány esztendő alatt túljutott történetének válságos szakaszán, újrafogalmazta a mesterség etikáját és a műhely törvényeit. Művészileg feltétlenül érvényes, a társadalmi valóság meghatározó szerepét és az írói személyiség eredeti természetét mindenben érvényre juttató művekben vetett számot történeti tapasztalataival és felismerésével. Nagy szerepet vállalt a hatvanas évek felfedező és összegző eredményeinek létrehozásában. Igaz, ekkor már a korszakos változás is a kezére dolgozott: a szocialista társadalom és politika belső normáinak formálódása nyomán megteremtődtek a visszatekintés és a számvetés feltételei. Kilátópontok nyíltak, amelyekről fel lehetett mérni a megtett történelmi utat, és a felmérés nyomán összefoglaló képet lehetett adni a magyar társadalom átalakulásáról, illetve az alapvető társadalmi osztályok és rétegek helyzetéről. Ebben az összefoglaló munkában tekintélyes részt vállalt a szocialista derékhad is. Sarkadi Imre, Szeberényi Lehel és Szőnyi Sándor, Szentiványi Kálmán és Soós Magda prózája részben a magyar munkásosztály életét dolgozta fel. E feldolgozások közé tartozik Urbán Ernő A nagy kaland és Bárány Tamás Város esti fényben című regénye, mindkettő a szocialista átalakulás eredményeit és problémáit mérte fel. Dobozy Imre és Urbán Ernő a paraszti világ történelmi változásaival vetett számot. Sarkadi Imre, Örkény István és Karinthy Ferenc az új értelmiség fejlődését és konfliktusait ábrázolta. Elsősorban az élet- és gondolkodásmód korszakos átalakulását mutatták be, például Sarkadi A gyáva, Örkény a Macskajáték című regényében vagy Karinthy Ferenc elbeszéléseiben.

A derékhad másik nagy vállalkozását a történelmi számvetés jelentette. Erre a számvetésre a lezajlott nagy társadalmi összeütközések, a végbement konszolidációs és a felgyülemlett közös kérdések őszinte megválaszolásának mind sürgetőbb megbeszélése késztette a tudományos életet és a szépirodalmat, általában a közgondolkodást. E történelmi vizsgálat (amellett hogy általánosságban felélénkítette az irodalom történelmi érdeklődését) különösen két irányban hatott: a nemzeti történelem közelmúltja és a hazai munkásmozgalom története került az írók mérlegére. A nemzeti önvizsgálat körében a magyarság második világháborús magatartása és felelőssége kapott különösen erőteljes szerepet. Irodalmunk arra keresett feleletet, hogy mi korlátozta az antifasiszta és háborúellenes mozgalmak érvényesülését, mi okozta azt, hogy a nemzeti ellenállás csak viszonylag szűkebb körben fejthetett ki hatást. Cseres Tibor Hideg napok és Fekete Gyula Ezeregyedik esztendő című regénye a tragikus események és mulasztások vizsgálatában, Örkény István Tóték, Dobozy Imre A tizedes, valamint Szeberényi Lehel Tibike {770.} Tartarosban című könyve a groteszk és az ironikus ábrázolás tükrében szólaltatták meg a nemzeti önbírálatot. A másik írói vállalkozás a magyar munkásmozgalom és a szocialista társadalmi átalakulás megítélésében öltött alakot. Ez az írói vizsgálat különösen arra keresett választ, hogy milyen módon, milyen történelmi körülmények folytán torzulhatott el a szocializmus építése a "személyi kultusz" korának politikai feltételei között. Mesterházi Lajos Férfikor című regénye mellett Nemes György és Reményi Béla is ezzel a nehéz kérdéssel viaskodtak műveikben. A derékhad írói nemcsak a magyar társadalom valóságos helyzetének felismerésében és történeti tudatának átalakításában vállaltak szerepet, hanem elbeszélő irodalmunk korszerűsítésében: módszertani, technikai és stiláris gazdagításában is. Az ötvenes évek hagyományosabb formái, nagyregénykísérletei után a hatvanas években az intenzívebb regényalak és a kísérletekre is vállalkozó újítás terjedt el. Nagy szerepet kapott az az írói módszer, amely az emberi lélek kamaraszínpadán ábrázolja a távlatosabb történelmi folyamatokat, és az etikai szféra vizsgálatában kutatja a társadalmi változások magyarázatát. Sarkadi Imre könyve, A gyáva például olyan regényformát választott, amely az intenzívebb ábrázolást tette lehetővé, lélektani és etikai kérdések megoldását segítette elő. A derékhad elbeszélő törekvései között is megjelent a történelmi és társadalmi tapasztalatokat általánosító, jelképszerűen fogalmazó írói parabola, például Karinthy Ferencnek az elidegenedéssel foglalkozó kitűnő regénye, az Epepe. Megnövekedett az ironikus, abszurd és groteszk ábrázolás szerepe is. Ez az ábrázolásmód a társadalmi vagy erkölcsi torzulásokat leplezte le, például Örkény István novelláiban, "egyperces" történeteiben és Tóték című regényében. A magyar elbeszélő irodalom tematikus és szemléleti gazdagodásában a derékhad íróinak meghatározó szerep jutott. A hetvenes években, a magyar irodalom személyi szerkezetének átalakulása következtében ez a szerep még tovább növekedett.