{1333.} A SEMATIZMUSTÓL AZ ÚJ MAGYAR DRÁMÁIG: 1949–1975

FEJEZETEK

A drámai műfaj rendkívül alkalmas – hatásának közvetlensége miatt – mindenfajta politikai-ideológiai eszme hirdetésére akár áttételes, akár közvetlen, didaktikus és agitatív formában. Alkalmas erre természetesen minden más műfaj is – a dráma azonban azáltal, hogy élőszóval tömegekre képes hatást gyakorolni, azaz az egyéni, elszigetelt olvasás helyett a színház kollektív élményét képes adni, sokszorosan felülmúlja a könyv-műfajok lehetőségeit. A hatást növeli az élőszóhoz járuló látvány is, esetleg további társművészetek: a zene, a tánc bekapcsolódása. Kihasználták a színházak ezt a hatást a középkorban is: a misztériumjátékok, moralitások a keresztény tanítást, a katolicizmus tanait a közvetlen élmény, az érzelmi hatás segítségével sulykolták a nézők lelkébe – s szolgálták természetesen a nézők erkölcsi épülését, jámborságra való nevelését. A dráma minden korszakban kifejezett eszméket; hangot adhatott politikai és ideológiai irányzatoknak: ám nem közvetlenül, hanem áttételesen. A közvetlenül politizáló színház a modern kor, a 20. század terméke: az avantgárd színház közvetlen politikai erővé akart válni. A szovjet avantgárd színházi kísérletek mellett elsősorban a német színházi törekvéseket (Piscator, Brecht) kell említenünk.

A sematikus irodalomszemlélet, a korszak nyílt követelései az irodalommal szemben minden műfajt béklyóba vertek, s megakasztották azt a természetes fejlődést, amely, úgy látszott, 1945 után megindult. A regény s a líra is kárvallottja volt ennek az irodalompolitikának; de talán még ezeknél is rosszabb helyzetbe került a dráma, hiszen – épp a közvetlen hatás, s az agitáció lehetősége miatt – itt még a legkisebb "kisiklásra" sem nyílt lehetőség, a legkisebb eltérésre sem a deklarált elvektől és követelményektől. Drámairodalmunk fejlődését szinte egy egész évtizedre visszavetette a sematizmus; s tulajdonképpen – egy-két elszigetelt kísérletet nem számítva – csak a hatvanas évek második felétől kezd magára találni, leküzdeni a hátrányokat, s felzárkózni az európai fejlődéshez. 1949-től, a sematizmus beköszöntével a drámák mennyisége is hirtelen megcsappan. A korszakra általában a minden irányban beszűkült horizont volt jellemző. Erősen megrostálták a közelmúlt és a régmúlt irodalmi örökségét; kizárólag azokat a műveket, alkotókat hagyva meg (mintegy) példaképül, melyek hiánytalanul kifejezték, illetve szolgálták az uralkodó irodalompolitika céljait. 19. századi drámai örökségünkből például anatéma alá került Madách: Az ember tragédiája, mely csak 1955-ben kapott ismét színpadot. Leszűkült a kortárs dráma horizontja is: a nyugati, "formalista" alkotások éppúgy kívülrekedtek a hazai repertoáron, {1334.} mint az egzisztencialista világkép jegyében fogant darabok, vagy a kommersz, szórakoztató művek. A szocialista avantgárd öröksége is zárójelbe lett téve; sem a szovjet, sem a német, sem az amúgy is gyér számú, ismeretlenségre kárhoztatott magyar avantgárd színházi kísérlet nem kaphatott hangot az ötvenes évek elején. A szűk repertoár Shakespeare, Molière, Gorkij műveiből állt össze; s nagy számban játszották kortárs szovjet szerzők darabjait. A magyar klasszikus dráma reprezentáns képviselője a Bánk bán volt, s játszották még Szigligeti és Csiky Gergely műveit. A két háború közti magyar dráma s a századvégi szerzők is kiszorultak a színpadról; az utóbbi időszakot szinte csak Móricz Zsigmond paraszti tárgyú darabjai képviselték.