Epos

epoV. – I. A görögöknél. Az e. szó legrégibb jelentése (a mint arra különben etymologiája is vall) szó, mondás, kijelentés. Így használják Homerus, Pindarus, a tragikusok, Aristophanes. De ebből az érteményéből már korán, még Homerusnál (Od. 12, 266) az a jelentése származott: jövendőmondás, s mivel ezt kötött beszéd alakjába, hexameterbe öntötték, e. azt a jelentést is kapta, hogy vers. A későbbi classikusok korában aztán már minden hexametrikus vers neve e. (v. ö. Hdt. 4, 29) s többes alakján (eph) hőskölteményeket értettek (v. ö. Procli Chrest. A. 1, ed. Westphal p. 230); fajához azonban hozzávonták az elegiát és az iambikus költészet termékeit is, mikor ellentétben a melikus fajokkal zenekíséret nélkül kezdték előadni. Mert eredetileg a hőskölteményeket (Hom.-nál aoidh) is énekelték s a joruigx vagy ciJariV hangjaival kísérték. A mondai korszakból két ily aoidoV nevet hagyták ránk a homerikus költemények, a Phemiusét (FhmioV) ki az Odysseában (1, 326) az achaeusoknak viszontagságokban dús hazatértét énekli el a kérők előtt, és a Demodocusét (DhmodocoV), ki a phaeaxok királya udvarában Ares és Aphrodite szerelmét teszi éneke tárgyává s a trójai fa-ló regéjét. Od. 8, 74. 266. 499. S ez egyúttal arra vall, mi lehetett a legrégibb elbeszélő költeményeknek a tárgya: egyes, a nép emlékezetében élő hősök tettei és szenvedései, vagy istenek kalandjai, miknek elbeszélése aztán egyes vállalatoknak és törzsek harczának elbeszélésére is vezetett és ösztökélt. Így fogjuk érteni, hogy Homerus egyes mondákra, minő a Perseus- vagy Heracles-monda, az argonauták útjára, Oedipus szerencsétlen végzetére, a centaurusok és lapithák harczára, ú. sz. csak czéloz (v. ö. Il. 14, [320]. 19, 98 skk. Od. 12, 70. 11, 271–280. 21, 295), mivel ezek hallgatói előtt nem lehettek ösmeretlenek. Homerusnál régibb költőket tehát mindenesetre fel kell tételezni, a hogy különben a régiek is feltételeztek (v. ö. Hdt. 2, 23. 53), de természetes, hogy irodalmi emlékek híján minden idevonatkozó adat kétes értékkel bír, vagyis igen vitatható dolog, hogy épen Orpheus (l. o.), Musaeus, Thamyris és Eumolpus a homerikus költemények keletkezése előtt élt költőknek tartandók-e? Mindamellett a nevek, legalább melyeknek viselőit thraciaiaknak nevezi a hagyomány, és a hieratikus költészet faja, melylyel összefüggésbe hozták őket, nemcsak arra mutatnak, hogy a papi költészet igen régi keletű lehetett Görögországban, hanem arra is, hogy az epikus költés csíráit valószínűleg Pieriában kell keresni. Innen terjedhetett szét s vert gyökeret főleg az ionok között, kiknek törzse Kis Ázsia nyugati partvidékén s a szigeteken vetette meg lábát. S e törzs kebeléből vette eredetét az a költő, kit Homerusnak nevez az irodalmi hagyomány, s kinek nevével azt a két halhatatlan alkotást kötik össze, mely Ilias és Odyssea néven az epikus költészetnek mindmáig utól nem ért példájaként ösmeretes. Halhatatlanságukat nem annyira verseik gördülékenységének és a költői dictio változatos erejének, bájának és fenségének köszönik, mint a szerkezet bizonyos kerekdedségének és főleg ama naiv közvetetlenségnek, mely bepillantást enged társadalmi, értelmi és szellemi világába. Természetes, hogy hatásuk korán és nagy mértékben nyilatkozott, s a Homerus után (tehát mindenesetre Kr. e. 800 után) élt dalos költők, a rhapsodusok, ajkukra és lantjukra vették az énekeket. De keletkezett csakhamar egész iskola is, mely énekeinek tárgyát a homerikus költemények tartalmához fűzte, az ú. n. cyclikusok iskolája, kik a homerikus költeményekből szedett fordulatokkal ugyan, de kevesebb congenialitással énekeket költöttek, melyeket egy verses mondafüzérré fűztek össze. Ebben nemcsak a trójai háború előzményeit és eseményeit, hőseinek hazatértét s Odysseus királyi házának viszontagságait dolgozták fel, hanem azokat a mondákat is, melyeknek Thebae volt színhelyök (v., ö. Welcker, Der epische Cyclus oder die Homer. Dichter, Bonn, 1835, 1849, 2. kiad. 1865, 1882, 2 köt.). Költői gyanánt ez epikus cyclusnak ismerjük a cyprusi Stasinust, ki 11 könyvben egy Kuproia czímű hőskölteményt írt, melyben a trójai háború előzményeit meséli el az Iliasban tárgyaltak kezdetéig; a miletusi Arctinust, ki 5 könyvben egy AiJiopiV cz. epost költött, mely az Ilias végén előadottakhoz kapcsolja az eseményeket s Memnon és Achilles elestét énekli meg, s írt 2 két könyvben, egy ’Iliou persiV-t, mely 2. énekében a trójai fellegvár bevételét mondta el. Tudunk továbbá egy ’IliaV uicra cz., 4 könyvből állott eposról, mely a cyclusban az AJiopiV és az ’Iliou persiV között foglalt helyet s a 30. olympias táján élt Leschestől való volt (v. ö. Robert, Bild und Lied, Berlin, 1881, 223–232), s tudunk a troezeni Hagiasnak (v. Hegiasnak) 5 könyvből állt Nostoi s a cyrenei Eugammonnak 2 könyvben írt Thlegonia-járól, mely utóbbinak hőse Telegonus, Odysseusnak fia volt. Ezek a költemények alkották az ú. n. trójai mondakört, melyhez azután a cyclusban a thebaei mondakör költeményei csatlakoztak, a sokáig Homerus neve alatt járt ’mjiarew exelasiV, a 600 táján Kr. e. szerzett ’AlcmewniV, a 7000 sorból állt FhbaiV, melynek egy más neve Epigoni (’Epigonoi) volt, s a 6000 sorból állt Oidipodeia, melyeknek tartalmára már czímük után is vonhatunk némi következtetést (v. ö. Bethe, Thebanische Heldenlieder, Leipzig, 1891). Mind e költeményekből csak elenyésző töredékek maradtak ránk, melyeket összegyűjtve találni H. Düntzer, Die Fragmente der epischen Poesie der Griechen (Köln, 1840) cz. műve 1–25 és G. Kinkel, Epicorum Gr. Fragm. 1. köt. (Lipsiae, 1877) 1–60. lapjain. – Ugyanitt találjuk a Nagy Sándor előtt virágzott görög epika egyéb töredékes termékeit is, így pl. a Margitesből, egy Homerus neve alatt járt tréfás tartalmú költeményből, az ugyancsak neki tulajdonított szintén tréfás Cercopesből, Eumelus (l. o. 2), Asius, Chersias, Phoronis, Musaeus (l. o. 3), Epimenides, Pisander, Camirensis, Panyassis (l. o.), a samusi Choerilus, a colophoni Antimachus (l. o.) s kivált Hesiodus költői munkáiból azt, a mi töredékekben jutott ránk. A Homerus költeményeire következő epika változatos fajairól adhatnak e töredékek halvány fogalmat, tájékoztatnak, hogy volt genealogikus epos, melyben egyes városok alapítása s nevezetesen egyes családok hagyománya nyert feldolgozást, virágzott vallásos epos, mely jövendőmondásokat szedett koszorúba s istenek származását zengte meg (erről lentebb), s iródott műepos, mely egyetlen hős köré csoportosította az egymásból fejlődő eseményeket. De az Ilias és Odyssea néven ösmeretes nagy alkotások mellett e kisebb művek mind veszendőbe mentek, úgy hogy csodaszámba megy, hogy még 34 hymnus, közte 5 nagyobb (l. Homerus) s egy a komoly hősköltemény faját parodizáló költemény, a Batrachomymachia (l. Margites) menekültek meg a nagymérvű enyészetből, nyilván csak azért, mert Homerusnak tulajdonították őket. Pedig még az ú. n. alexandriai korban a fentebb említett epikusok egyikét-másikát igen sokra becsülték, hiszen pl. az alexandrinusok Antimachust, Panyassist és Pisandert bevették az epikus canonba, s tagadhatatlan az is, hogy hatással voltak az aegyptusi földön felcsirázó epika továbbfejlődésére. De ebbe az alexandriai epikába új elemek vegyültek, egyrészt a kor ízlését kielégítő erotikus, másrészt az egyéni hiúságot kielégítő tudományos elem, melyek a classikus kor műeposából mesterkéltebb, nehézkesebb olvasmányú műfajt teremtettek. Kivált a mythusok sűrű belevonása tette az alexandriai epikusok főgondját s ezek kidolgozása folyamán lyrikus szinezetet nyertek helylyel-közzel az epikus műfajok. Ránk maradtak az alexandriai korból Theocritus, Moschsu és Bion pásztori költeményei (kiadva Ahrenstől, Bucoll. Graecc. reliquiae, Lipsiae, 1855. 1859. 2 köt.; v. ö. még Hiller, Beiträge zur Textgeschichte der gr. Bukoliker, u. o. 1888), s Apollonius Rhodius (l. o. 1) Argonauticája, míg veszendőbe ment e korszakból is igen sok, így Philetas ’ErmhV-be, Callimachus ’Ecalh-ja, Euphorion (l. o. 4) és Rhianus (l. o.) epikusok számos költeménye, nem is szólva egyebekről, kiknek töredékeiről Meineke, Analecta Alexandrináiban (Berlin, 1843) találunk bővebb felvilágosítást. Képzelhető, hogy ez a tudományos ízű elbeszélő költészet, mely nyelvében is modorosságtól, soloecismusoktól s dagályosságtól meg nem tudta óvni magát, a görögök között hosszabb ideig szélesebb rétegek érdeklődését nem tudta felkelteni, ellenkezőleg még tápot nyújtott a rhetorika és sophistika olymérvű felburjánozásának, mely teljesen elnyomta, úgy hogy voltaképi epikáról, azaz hősköltészetről aztán több évszázon keresztül nem is lehetett szó. Csak a 4. évszázban éled ismét fel Quintus Smyrnaeusszal; ez 14 énekből álló Posthomerica cz. költeményében erősen utánozva Homerus nyelvét az Iliasban előadottakhoz fűzi az eseményeket s ezzel is hozzájárult, hogy az epikus cyclus megfelelő költeményei végleg az enyészet zsákmányává lettek.Keletkezett az epos egy új faja is, a panegyrikus, melyből azonban mi sem maradt korunkra: Callistus (Julianus császár tetteinek megéneklője) s Christodorus (Anastasius császáréi) voltak főbb képviselői. Valóságos iskolát alkotott ellenben a maga sajátságos verselésével a panopolisi Nonnus, ki fiatal korában, mikor még pogány volt, költötte a 48 énekből álló Dionysiaca cz. nagy epost, mely Dionysusnak útját indiába zengi meg fékezhetetlen körülményességgel s a hősére vonatkozó és nem vonatkozó mythusoknak únos-úntalan a cselekmény folyamatosságát zavaró belevonásával; keresztény korában viszont János evangeliumának verses paraphrasisát adta, ezt is azzal a szigorú verselési technikával, melyben az utánzók egész sorára talált. Ezek közül meg kell említenünk nevezetesen az aegyptusi Tryphiodorust, kinek eposaitól a dictióban még mindig Homerus hatása alatt álló ’Iliou alwsiV maradt ránk; a Lycopolisból való Colluthust, ki I. Anastasius császár (491–518) uralkodása idejében élt, s kinek elbeszélő költészetéből egy ’Arpagh ’ElenhV cz. kis eposunk van; Musaeust (l. o. 4), kitől a későkori epika legbájosabb tárgyú terméke, a ta caJ ’Hrwcai Leandron cz. csekély terjedelmű költemény jutott ránk; a fentemlített Christodorust, mint leíró költőt ’EcjrasiV-ával, mely a görög anthologia 2. könyvét teszi; Paulus Silentiariust, ki a konstantinápolyi Zsófia-templomot írta le (ecjrasiV eiV thn megalhn ecclhsian htoi thn agian sojian) Nonnus szabályait követő hexameterekben, s az ugyanekként verselő Ioannest Gazából a 6. évszáz alkonyáról, kitől egy ecjrasiV tou cosmicou pinacoV maradt ránk. Azokból az időkből tehát, midőn a pogányság és kereszténység vívta a maga nagy vallási és művelődési harczát, a pogány költők figyelemreméltó igyekezetet fejtettek ki vallásuk regéinek terjesztésében, de nem csekélyebb tevékenységet fejtettek ki keresztény költők is, mint pl. Apollinarius és nazianzusi szent Gergely, mindketten a 4. évszázban, kiknél azonban csak a forma (előbbinél a költői nyelv is) epikus ill. classikus nyomokon halad, de a tartalom már teljesen elüt. Ránk maradt egy Anonymustól is (a kéziratokban Orpheus neve alatt járó egy) költemény ’Argonautica czímmel, melyben az argonauták vállalatát énekli meg a kétségkívül Quintus Smyrnaeus után s Nonnus előtt élt epikus. E korszak egyéb eposköltőiről tájékoztat Düntzer, Fragm. der epischen Poesie der Griechen von Alexander d. Gr. bis zum Ende des 5. Jahrh’s. n. Chr. (Köln, 1842) cz. művében. – De a mily régi időkbe nyulnak vissza a hős- és elbeszélő költészet kezdetei, oly régi időkben kell keresni az epikus költészet fajaihoz számítani szokott tanitóköltészet csiráit is a görögöknél. Első sorban a meseköltészetéét, mely tudvalevőleg szintén tanító irányú, hol az elbeszélés czélja gyakorlati utasításokat adni az emberi élet erkölcsi relatióinak közepette. Midnazonáltal sokáig a görögök is a mese mibenlétéről nem alkottak határozott fogalmat, a mint azt az ainoV, muJoV és logoV szók változata bizonyítja, melyek mindegyikének etymologiája a mese lényegét más és más oldaláról világosítja meg. Nem valószínűtlen, hogy hazáját Aegyptusban kell keresni. Legrégibb mívelője gyanánt Aesopust (l. o. 1) említi az irodalmi hagyomány, kinek prózai meséit állítólag Socrates a börtönben versekbe szedte s a Kr. u. 3. évszázban élt Babrius (l. o.) fölfrissítette. Másodsorban említeni kell a költészetnek azt a faját, hol a költő föltételezett hallgatóságnak beszél, de beszédje tele van erkölcsi tartalommal és elmélkedésekkel. A tanító költészet e faja fölcsirázott a dór államokban bizonyos családok szűk körében, melyekre egyúttal a nyilvános istentiszteleti functiók végzése is bizva volt. E dór családoknak, kik kevéssé érintkeztek egyéb népekkel s ragaszkodtak a hagyományokhoz, szükségük volt a papi tudományokat bizonyos rendszerbe önteni. Ez a tudomány persze a végső okokat a természet erőiben vélte föllelni; mystikájának igen régi képviselője lehetett a Homerustól is (Od. 15, 225) megénekelt argosi Melampus. A görögség azonban a tanítóköltészet atyjának mindenha Hesiodust (l. o.) tartotta, kinek erga kai hmerai cz. műve telve elmélkedésekkel és hasznos utasításokkal, melyek kivált a földmívelésre és a hajózás mesterségére vonatkoznak. Nem szükölködik másik ránk maradt eposa, a Jeogonia sem erkölcsi elvekben és vallási eszmékben, míg a neve alatt korunkra jutott harmadik költeménye, az aspiV ’HracleouV, már nyelvben és felfogásban amazoktól eltérő jelleget mutat fel. Hatását azonban Hesiodusnak mind a vallási mind a philosophikus epos kifejlődése mutatják, ha ugyan szabad itt valami különös fejlődésről beszélni. Mind a két ág művelői t. i. csak arra törekedtek, hogy a feltaláltnak vélt igazságokat mereven s minden költői czikornya vagy szárnylebbentés nélkül hexametrikus versekbe öltöztessék. Megösmerni tanulván az epikus előadásmódnak nagy népszerűségét, még elvont gondolataik kifejezésére is alkalmasnak tartották főleg a kutatás ösztönétől hajtott ionok. Vallásos irányú eposokat írtak a proconnesusi Aristeas (ta ’Arimaspeia és egy Jeogonia), a szittya származású Abaris (Jeogonia és crhsuoi ScuJicoi) s az athenaei Onomacritus, ki Orpheus neve alatt adott ki vallásos alapelvek gyűjteményét. Bölcseleti irányú tanító költeményeket viszont írtak a colophoni Xenophanes (peri jusewV) czímmel az eleata Parmendes (hasonló czímmel) és jelesen az agrigentumi Empedocles (l. o.), kit Luceretius vett magának mintaképül. Mind e költők töredékeit Düntzer ill. Kinkel id. műveik 1. kötetében találhatni meg. E nevezett költők után azonban (kik Kr. e. a 6. és 5. évszázban éltek) a tanító-költészet vagy 200 évig szünetel, mígnem az alexandriai korszakban a tudományos életnek fölpezsdülésével újból kedvet nem kaptak a költők a divatból kiment műfajt föleleveníteni. De azért lényeges ellentét mutatkozik a korábbi és a későbbi kor didactikus költészete között. Most t. i. nem ismeretanyag közlése a főnézőpont, hanem a törekvés megmutatni, hogy a legszárazabb anyagot is lehet kellemes alakba önteni, s nem kell épen szakembernek lenni, hogy valamely tudományos tárgyat feldolgozzunk. Mégis nem kell azt hinni, hogy költők mint Aratus és Oppianus tudományos értékű könyvekből nem iparkodtak okulni, vagy hogy szaktudósok is nem kisérlették meg szaktudományuknak ilyenformán népszerű alakot adni. Így nevezetesen az utóbbi esetre vonatkozólag hivatkozhatunk a heracleai Numenius (l. o. 3) orvosra, s a colophoni Nicander orvosra, kinek Jhriaca és alexijarmaca cz. költeményei ránk is jutottak. Ez alexandriai korszakban azonban maradandóbb hírnévre a tanító-költészet mezején csak Aratus (l. o. 2) tett szert, kinek jainomuna kai dioshmeia cz. csillagászati költeménye még a rómaiakra is jelentékeny hatást tett. A rákövetkező hellenistikus korszakban, a tanító-költészet kiválóan föllendül, különös előszeretettel mívelték és olvasták, de olvasóközönségét talán inkább Italia ege alatt kell keresni. Látjuk t. i., hogy az atheanei Heliodorus Puteoli, a mai Pozzuoli gyógyító forrásairól ir italica Jeamata czímen; az idősebb Andromachus, Nero főorvosa, egy 87 distichonban Galenusnál ránk maradt Jhriaca cz. költeményt; a sidei Marcellus (a név latin!) iatrica peri icJuwn-t, melyből egy 101 sornyi töredék maradt korunkra, s az utóbb említettnél valamivel korábban (az 1. évszázban Kr. u.) élt Servilius Damocrates orvosi munkálatokat iambikus trimeterekben. Ezeknek a verselése azonban döczögős, költői nyelvök száraz és untató. Jelentékenyebbek azok, kik nem szaktudósok, tehát első sorban az Antoninusok idejében élt ciliciai Oppianus (l. o.), kitől egy dallamos verselésű alientica czímű tanköltemény kerülte ki az idők enyészetét, s egy Anonymus Apameából Antoninus Caracalla császár idejéből, kinek cunhgetica cz. rhetorikai pathosszal írt költeményét az említett Oppianus neve alatt hagyták ránk a kéziratok. Említendő ez időtájból Manetho is, apotelesmatica cz. astrologiai költeménye révén, mely korrajzi részleteinél fogva érdemli meg figyelmünket, s még inkább Dionysus (l. o. 11) Periegeta, kinek földleíró tankölteményét később kivált az iskolákban olvasták. A mi azután a görög irodalomnak Nagy Constantinus császárra következő korszakát illeti, benne, mint láttuk, a mythographikus epos uralkodott teljességgel, úgy hogy ebből a korszakból az Orpheus neve alatt járó liJica-n kívül (l. Orphica) nem igen van költemény, melyet a tanító-költészet rovata alatt idevonni szabad volna. A népvándorlások kora egyáltalában nem kedvezett az irodalom fejlődésének, még kevésbbé a tudomány tovaterjedésének, tehát a tanító-költészet művelésének sem. Csak a byzantiumiak kapták fel újra nagy mértékben, de itt a műfaj más alakot is ölt s hanyatlást is mutat. Mindazonáltal a teljesség kedvéért álljanak itt a főbb mívelők nevei: Nicephorus Callistus Xanthopulus (13. évszd.), Michaël Psellus (11. évszd.), Ioannes Tzetzes (bibloV, istorwn v. ciliadeV és allhgoriai; 12 évsz.), Nicetas Serraeből (11. évsz.) s Manuel Philes (14. évsz.), kik mellett azonban nem feledkezhetünk meg a 10. évszáz egy kiváló hőskölteményéről Basilius Digenis Acritasról sem. A görög eposról tájékoztatnak Bergk, Bernhardy, Sittl, Müller-Donaldson, Christ, Susemihl és Krumbacher ismeretes irodalomtörténetein kívül Croiset M., A görög epos története 2 köt. (ford. Kempf J.) Budapest, 1897–99. Bode, Geschcihte der epischen Dichtkunst der Hellenen bis auf Alexander dem Grossen (Leipzig, 1838). G. W. Nitzsch, Beiträge zur Geschichte der epischen Poesie der Gr. (u. o. 1862). Usener, Stoff des griech. Epos (1897). W. Schulze, Quaestiones epicae (Gütersloh, 1892). – II. A rómaiaknál. Ezek az epost mint kész formát kapták a görögöktől, s ehez képest sohasem is tudták magukat emancipálni a görög költészet behatása alól. Érthető, ha tekintetbe veszszük azt is, hogy első költőjük, ki az Odysseát latinra fordította, a görög eredetű Livius Andronicus volt (a 3. évszázban Kr. e.), bár fordításában római nemzeti versmértéket, a saturniust használta, s ebben utódában, Naeviusban, a történeti tárgyú Bellum Poenicum költőjében még követőre talált. De már a 239-ben Kr. e. született Q. Ennius Annales cz. eposát, melyben Homerustól való függése lépten-nyomon megnyilatkozik, hexameterekben írta meg, s ettől fogva alakban sem érvényesül többé a római költészetben a nemzeti elv. Mégis tárgyban e korábbi költők hatottak közvetetlen utódjaikra: Hostius, Furius Antias majd P. Terentius Varro (szül. 82. Kr. e.) a történeti tárgyú epost mívelték. A görög irodalmi termékek buzgó tanulmánya így átvezette a rómaiakat az alexandriai költőkkel való megismerkedéshez is, kik mint a forma mesterei a rómaiakat is a formák szabatos kezelésére ösztökélték. Kapcsolatosan ezzel az általuk mívelt műfaj, az erotikus elemekkel tele epyllium is hódított; elég itt megemlíteni a Catullus kortársait, Q. Cornificiust Glaucusával, C. Licinius Calvust Iojával, C. Helvius Cinnát Smyrnájával és nevezetesen Cicerót, kinek költészete tárgy és feldolgozás tekintetében teljesen alexandriai jellegű. A tanító költészetet ill. a bölcseleti irányú epost azonban, melynek Ennius (Heduphagetica) a 2. évszáz elején Kr. e., Q. Valerius az ifjabbik Scipio köréből s kortársa Porcius Licinus továbbá Volcacius Sedigitus az évszáz végén a művelői, a Kr. e-i első évszázban nem művelik különös szeretettel, kivéve az egy T. Lucretius Carust (l. Lucretii, 12), ki mint Epicurus követője De rerum natura cz. egészen ránk jutott bölcseleti költeményével a római irodalomban igen magas polczot foglal el (az előbbi költők töredékeit l. Baehrens, Fragmenta poëtarum Romanorum, Lipsiae, 1886). Utánzója, valami Egnatius s a Sallustius-féle Empedocleák figyelmünket meg sem érdemlik. Az alexandriai hatás változatlanul erős maradt az augustusi korszakban is. Theocritus Vergiliusban (lásd Vergilii, 3) talál utánzóra; Vergilius Georgicái, melyek zengzetes nyelvökkel, a leíró részletek hangulatkeltő szépségével versenyre kelnek a görög eposirodalomnak bármely hasonlónemű termékével, Aratust, Theocritust, Biont, Callimachust, Apollonius Rhodiust utánozzák sok helyütt. Nicander is hatott Aemilius Macerre (Theriaca) és Vergiliusra. A hol persze görög eredetinek az utánzása nem kinálkozott, igen alsórendű irodalmi termék jött létre, mint pl. Grattius (l. o.) Cynegeticája. Nem szólva e korszak azon eposköltőiről, kiket jobbára csak az Ovidius költőcatalogusából (ex Pont. 4, 16) ismerünk (Macer, Rabirius, Carus, Julius Montanus, Sabinus, Largus, Lupus, Tuticanus), a római geniusnak arról az alkotásáról kell itt beszélni, mely nemcsak a kortársakra hanem kivált a középkorban, sőt napjainkig is tartós és mély behatást tett; értjük Vergilius Aeneisét. Ebben a költeményben már az összes görög és római epikusok művésziesen fel vannak használva, leginkább Homerus és Ennius, de a compositióra és verselésre egyaránt kiváló gond van fordítva. Legeredetibb is valamennyi római epos között, a mennyiben a nemzeti eszmét viszi benne diadalra, egyrészt az ős Roma hagyományait másrészt az italiai erényeket zengve meg, s ebből kifolyólag tudatára juttatva népének birodalma hivatását s szerepét a világ kormányzatában. Ezzel, de kivált nyelvével valósággal regenerálta az epost: a későbbi korszakok figyelemreméltó epikus tehetségekben épen nem szegények. Mindjárt Tiberius uralkodása idejében feltünik M. Manilius (l. Manilii, 7) 5 könyvből álló Astronomicáival, melyben az emberek sorsára behatással lévő csillagok járását énekli meg (oly tárgy, melyet szívesen vett a közönség; mutatja, hogy Germanicus [l. Germanicus Caesar] is abban az időben latinra fordítja megint Aratus csillagászati költeményét); Nero korában egyrészt Calpurnius Siculus az epos fajához számíttatni szokott pásztori költeményekkel, másrészt M. Annaeus Lucanus (l. Lucanus, 1) 10 énekből álló Pharsaliájával, melyben a Caesar és Pompejus között dúlt ú. n. polgárháborút énekli meg tele szerkezetbeli hibákkal, de erőteljes – bár néha fellengzős – nyelven, úgy hogy ez az epos is hatást tett, nevezetesen a kevéssel utána élt Papinius Statiusra (l. Statii, 7), kinek Achilleis és Thebais cz. eposai ránk maradtak, de hatást tett még a középkorban is. Az alexandriai költők költészete e mellett változatlanul tovább érvényesül, mint azt Valerius Flaccus (lásd Flaccus, 2) Argonauticája tanusítja, mely Apollonius Rhodius költészete csapásain halad. De Homerushoz is vissza-visszamennek, mint minden epikus költészet forrásához, lefordítják ill. átdolgozzák az Iliast (belőle 1070 hexameter ránk is maradt) s Silius Italicus (l. Silii, 8) 17 énekből álló Punicáiban Vergilius mellett erősen támaszkodik Homerus költői geniusára is. A meseköltés terén az Augustusra következő időkből Phaedrust (l. o.) említhetjük meg; a tőle a rómaiak közt meghonosított műfaj később is virágzott. Mégis ez a nagymérvű tevékenység az eposirodalom terén a következő században annyira megcsappant, hogy költő nevéről alig tudunk, mű meg épen nem maradt korunkra. A Kr. u-i 3. évszázban egy Cynegetica cz. tankölteményt írt a carthagói Nemesianus, valamivel előtte De medicina praecepta czímen Q. Serenus Sammonicus; ezekből maradtak is ránk tekintélyes részek, míg az idősebb Gordianus Antoniniasa elveszett. A tanító költészetnek művelője van a 4. sz.-ban is Rufius Festus Avienusban (l. Avienus), ki Aratust fordítja le; az idyllyumnak és leíró költészetnek Ausoniusban (l. o. ), ki Vergilius erős hatása alatt áll, s Endelechius rhetorban; a szorosabb értelemben vett eposköltészetnek végre a 4. évszáz végén élt Claudius Claudianusban (lásd Claudii, 32) akad képviselője, kivel aztán a római epos történetének vázlatát le is zárhatjuk, legfeljebb hozzáiktatjuk még az 5. évszáz második felében költő Sidonius Apollinarist panegyrikus eposaival. – Irodalom: Teuffel, Ribbeck, Schanz közkeletű kézikönyvein kívül l. Baehrens, Poetae Latini minores (Lipsiae, 1879–1883, 5 köt.) cz. kiadását s hazai irodalmunkból Némethy Géza, A római költészet korszakai cz. értekezését (Pótköt. az Egyet. Phil. Közl.-hez II. 1890, 1–14. l.). A tanító költészetről tájékoztat még Knobloch, Das röm. Lehrgedicht bis zum Ende der Republik (Halle, 1881); a meseköltészetről Hervieux, Les fabulistes latins depuis le sičcle d’Auguste stb. (2 köt. Paris, 1884).