| Irodalom | TARTALOM | Első írói korszaka és pályakezdése 1919-ig |
FEJEZETEK
A Nyugat nagy nemzedékéből Móricz Zsigmond útja vezetett legközelebb a mához. Hatvanhárom esztendős volt csak, mikor elment, 1942. szeptember 4-én, azon az éjszakán, mikor először hulltak bombák Budapestre, de ez a hatvanhárom év az újabb magyar történelemnek egyik legviharosabb szakasza volt. A békebeli, Ferenc József-kori "fekélyes" békétől, két háborún, két forradalmon keresztül a felszabadulás küszöbéig ívelt ez az idő.
Móricz Zsigmond maga is messziről, parókiák tájáról indult, gyalog-ösvényeken, s a forradalmak vállalásához, a máig vezetett az útja. Ifjúsága harcát Ady társaként vívta, a két háború között a népi írók közelében érezte legjobban magát, és József Attila, a proletárköltő "emlékeztette magára".
Művészete a magyar Ugar elleni küzdelem talaján nőtt naggyá. Írói hangját akkor találta meg, amikor, részint Ady példáján, felismerte, hogy a magyar társadalom sebeinek, az emberek szenvedéseinek és derékbatörésének a legnagyobb oka a félfeudalizmus továbbélése, mikor felismerte, hogy abban a "rettenetes ingoványban", ahol minden össze van kuszálódva, indába csavarodva, robbantani kell, hogy a robbantás helyén nőjön még valami. Úgy érezte, hogy a magyarság a betelő sors huszonnegyedik órájában él, – ha fel nem ébred, kihull a történelemből. Látta, hogy a 48-as világból, az "extra Hungariam non est vita" világából el kell érkezni a szociális felismerésekig. A Hét krajcárnak, a Sáraranynak, Az Isten háta mögöttnek, a Szegény embereknek, A fáklyának, Móricz Zsigmond egész munkásságának, birkózó, vívódó hőseinek ez a felismerés a szülője.
| Irodalom | TARTALOM | Első írói korszaka és pályakezdése 1919-ig |