| Ormos Ede (Hódmezővásárhely, 1873–Németo., 1944) | TARTALOM | oromzat |
ornamentika
1. a tárgyak felületén, ünnepélyessé tétel vagy egyéb célból alkalmazott díszítmények, ill. az ilyenekből összetevődő rendszer. Mivel a → népművészeti alkotásoknak túlnyomó többsége ornamentika jellegű, szokás a népművészet egészét ornamentális művészetnek, díszítőművészetnek nevezni. Ez azonban nem helytálló, részint mivel vannak a népművészeten belül önálló, ábrázoló igényű és többnyire minden ornamentika nélküli alkotások, → képek és szobrok is (elsősorban → kegyképek), részint pedig mivel gyakorlati rendeltetésű tárgyakon kapott helyet az elbeszélő műfajoknak a túlnyomó többsége is, tehát a népi epika jeleneteit megelevenítő illusztrációk, önábrázolások és hasonló jellegű életképek, noha gyakran ezek is ornamentális keretbe foglalva vagy esetleg ornamentikába ágyazva (→ emberábrázolás). A népi ornamentika túlnyomórészt síkdíszítmény jellegű; legkisebb önálló elemei az egyes ornamensek vagy díszítőelemek, amelyek a kompozíción belül fő- vagy mellékmotívumként szerepelnek. A motívum állhat egyes tárgyakon önmagában is, sokszor megkülönböztető jegyként – főként az írástudás általánossá válásáig, a névjelek, → feliratok alkalmazásának meggyökeresedéséig. A népművészeti motívumok lehetnek geometrikus jellegűek (így általában a rozetta, svasztika, vízfolyás) vagy szabad vonalvezetésűek, mégpedig rendszerint növényi eredetűek (pl. → gránátalma, → rózsa, → tulipán, → virágtő), ritkábban figurális elemek, többnyire → állatalakok, pl. → madár, kiskutya. Lényegében még a természethűségre törekvő motívumváltozatok sem jelenségszerűen ábrázoltak, hanem többé-kevésbé elvontak, mivel nem közvetlenül a természet megfigyelése nyomán keletkeztek. A népművészet alapmotívumainak a nagy többsége igen régi eredetű. A régészeti emlékek arra engednek következtetni, hogy ezek a kezdeti, naturális megfelelés céljával készült változatok után korán elnyerték, esztétikai igénnyel leegyszerűsítve, jellemző stilizálásukat. Az ismétlődő újrafogalmazások nyomán keletkeztek azután a koronként, ill. helyileg eltérő későbbi variánsok. Az idők folyamán a motívumok értelmezése is sokban módosult, és többnyire oda vezetett, hogy az elemek elveszítették esetleges kultikus-mágikus tartalmukat és pusztán ornamensekké lettek. Az átértelmezés befolyásolhatta a későbbi népművészeti alkalmazás terét is (pl. → szív). – A népművészet motívumai összefüggő ornamentális rendszereket alkotnak, ezek közül az európai és egyben a magyar népművészet szempontjából a legjelentősebb és legátfogóbb a → mértanias díszítés rendszere és a → növényi ornamentika. Kivitelezésükre esetenként sajátos díszítőeljárás is szolgálhatott, mint a fafaragás mértanias ékítményeihez az → ékrovás. Az egyes ornamentális rendszereken belül számos nagy múltú kompozíciós séma érvényesült, néha egy-egy tárgycsoportot is saját kompozíciós megoldások jellemeztek (pl. → ácsolt láda, → lőporszaru). A népművészeti ornamentikában ritka az egyes elemek kötetlen egymás mellé sorolása (ld. pl. tiszántúli ostornyelek → berakása, a 20. sz.-i → Kalocsa vidéki hímzés „dobált rózsás” mintája); gyakoribb a kötött szerkesztés, leginkább az egész felület vagy az egyes motívumegységek részarányos felépítése. Egyes tárgykörökben szokásos a centrális szimmetria (különösen kerek tárgyakon, mint a → tál, tányér, de pl. → kályhacsempén is). Kedveltebb azonban a tengelyes szimmetria, amelynél a kompozíció vázát leginkább egy rendszerint 3 vagy 5, de mindenképpen páratlan ágú virágbokor alkotja. A szimmetria nem feltétlenül jelenti a két oldal teljesen pontos megfelelését. Maga a tengely sem mindig mereven függőleges állású, lehet ívelt vonalú vagy S alakban hajlított, esetleg szétváló és ismét egyesülő. A motívumegységek a felület kívánalmai szerint ismétlődhetnek. A menyasszonyi → ládákon pl. a kétszeres ismétlés. Gyakoribb az egységek szoros egymás mellé sorakoztatásával képzett, csíkmintát alkotó ismétlés (pl. → lepedőszélen). A sorminta változata a középvonalra felépített indadísz, amely a függőleges állású változatok többségénél, de néha a vízszintes vezetésűeknél is cserépből vagy szívből indul ki és zárómotívumban végződik. Más díszítményeknél is, de különösen az indákon jellemző az azonos motívumok ritmikus ismétlődése (formaritmus), amit gyakran a színezés szabályos ismétlődése is támogat (színritmus). A végtelen terülőminta ritka, leggyakoribb egyes erdélyi → kandallókon, amikor is a csempék mindegyike azonos rajzú, mely az egész mintázat egy alapegységét, ill. annak többszörözését hordozza. Előfordul a végtelen minta → keresztöltéses munkákon is, ilyenkor sorminta, → mesterke szegélyezi alul és fölül. Végtelen minta lehet az abroszok szőtt mintázata (darázslépes, szilvamagos stb., pl. → baranyai szőtteseken), ez azonban többnyire csak az alapot képezi, aminek a két végébe a szokott módon elhelyezett színes csíkminta illeszkedik. Nagyobb felület díszítésénél általában gyakoriak a jellemző mintatársulások. Gyakran a felület megszabott módon tagolt. Elemi fokon maga a geometrikus felületfelosztás is mintát képezhet, többnyire a felületszakaszok váltakozó hangsúlyozásával (→ húsvéti tojás). – Az ornamentika a legtöbb tárgyon annak bizonyos részére vagy részeire, lehetőleg a használatnak kevéssé kitett, ill. jól szembetűnő felületére került. Gyakran az ornamentikát keretminta övezi, ill. határolja el az üres („paraszt”) felületektől. A díszítés mértéke koronként, helyileg, de tárgykörönként is meghatározott, általában azonban korábban inkább csak egyes különleges szerepű tárgyakra volt jellemző a teljes felület ornamentikával való borítása. A díszítés túltengése főként a 19. sz. második felében vált jellemzővé. Mindig is élt azonban az a törekvés, hogy az ornamentika számára kijelölt felületet lehetőleg teljesen betöltsék, így gyakran, főként a kései szakaszban a figurális ábrázolások közeit is → virágozással (horror vacui, ’irtózás az űrtől’). – Irod. Wersin, W.: Das elementare Ornament und seine Gesetzlichkeit (Ravensburg, 1940); Ott, M.: Das Ornament im bäuerlichen Kunsthandwerk des Kantons Appenzell (Zürich, 1945); Balogh Jolán: A népművészet és a történeti stílusok (klny., Bp., 1967); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969); Györgyi Erzsébet: A tojáshímzés díszítménykincse (Népr. Ért., 1974). 2. → dallamdíszítés
